Made in 2008 - death note

inmfc - 2008.12.30. - 8 komment

 

Bárki bármit mondjon, az évtől a széppel, meg jó emlékekkel, élményekkel kell búcsúzni, a rosszakat el kell felejteni minél előbb. S e nagyszerű elgondolás eredményeképp történhet az meg, hogy egy nappal megelőzve a nagy 2008-as filmek best listáit, szépen képet adunk arról (egyelőre mi ketten, biztosan), hogy mik voltak a legnagyobb szenvedések az évben, azaz egy igazi és hamisíthatatlan death note következik, az idei év repertoárjából. Mert ez a halállista: minden szempontból halálosan veszélyes filmek, amiket jobb elkerülni nagy ívben (most csak a ’08-asok versengenek). Persze itt is lehet, nagyon rosszakról beszélni, de azért a csalódások, a felsülések, leégések is képezik a listák egyes pontjait. Nagyon nagydolgot egyikünk se akart hozzáfűzni, ezekhez, a „filmekhez” mert nem lenne miért, és ildomos. Lehet kontrázni, most ennek nem szabunk határt, végre kiélhetjük a nagy lehúzós énünket is, egyszer egy évben…
 

 
a gépész’s death note
 
10. Bolondok aranya
9. Day of dead
8. Fél profi
7. War Inc.
6. Redbelt
5. Nim szigete
4. X akták - Hinni akarok
3. Tan-túra
2. Zsenikém
1. Superhero
 

 
inmfc’s death note
 
2. Anakonda 3
1. Kis Vuk
 

/1-2: nincs kritika, mert az is fájó lett volna, na. S akár fej-fej mellett is lehetnének, de a szívem is majd megszakadt, hogy igaz hazafiként egy magyar alkotásnak kell adni ezt az "első helyet"/


 

Filmes legek 2008-ban, szerintem

inmfc - 2008.12.30. - 7 komment

Nos, akkor itt az idő, hogy összefoglaljam az idei filmes felhozatalt - az én szemszögemből nézve. Következzen a leltározás, lássuk meg, hogy miből élünk, éltünk 2008-ban. Jöjjenek a legek, amik csak az enyémek, s csak szerintem. Úgy gondolom, ez a lista már magáért beszél, persze vannak benne '08-nál régebbiek, tehát azok is játszanak. Mert egyrészt, nélkülük elég nehéz lett volna összedobni, másrészt pedig, mégis csak ebben az évben láttam ezeket is. Ugye címre kattintva még a kritika is elérhető ez vili, s hogy kicsit hazabeszéljek, azért aki rendszeres látogatója az FFK-nak, az szerintem nem nagyon fog meglepődni, mert hát megpróbáltam úgy alakítani a legeket, hogy minden kedvencemnek meg legyen a helye.  Ja és nem elfelejteni, ez az enyém, xy számú millió ember él a világon, s mindenkinek más lenne ez, szóval kéretik tisztelettel ezt szem előtt tartani...


A Legjobb. The Assassination of Jesse James by the Coward Robert Ford

a legjobb. Sokadszorra is visszanézve ez egy csiszolatlan gyémánt, Robert Fordról, aki megmerte húzni a ravaszt, az éppen ő neki háttal álló Jesse Jamesre, a 19-századi, vadnyugati Robin Hood-ra. Hiába forrtak az indulatok a The Dark Knight-tal kapcsolatban, valahogy nem tudta már másodjára ugyanazt a hatást elérni, mint ez a darab.


Legjobb akciófilm. John Rambo

visszatért, ennyire egyszerű a képlet! Szilveszter alias Rambo nagyon odatette magát, most zsoldosokkal segít egy misszionárius csoporton, akiket elfogtak Burmában. Több se kell neki! Meg nekem se, betonbiztos, megkérdőjelezhetetlen ez a hely, hiába ostromoltak utána Doomsday, Wanted vagy éppen Taken féle dolgokkal.


Legjobb vígjáték. Tropic Thunder

mellett Apatow és csapata labdába se rúghat a füves sztorijaikkal. Teljesen feleslegesen produkálják itt magukat, egyesek, filmesek, mert ez nyerte el az év leghangosabb vígjátéka címet. Tom Cruise táncol,  és még a szinkron is régi "önmagát" idézte, nincs apelláta.  Film a filmben: vietkongos, háborús, igaz sztoris, könyvadaptációs történet.


Legjobb horror. [REC]

ami spanyolhonból érkezve szólt igazán nagyot.  Egy tvs hölgyemény Manuval, a kameramannal, a tűzoltókat  veszik, miközben még egy befutó hívásra is elmennek velük, bár ne tették volna... a vicces az egészben, hogy én már az év elején nekiígértem az év legjobbja címet és így is lett. Sok ellenfele nem akadt, az is igaz.


Legjobb kaland. Hellboy 2

azaz Del Toro újra az ördöggel cimborált. Másodjára is jó mélyre nyúlt a pokol legmélyebb bugyrába, csak hogy elhozza nekem ismét a kedves, szimpi(?)világmegmentőt, a Hellboyt. Ami aztán, meg is kapja, itt, a neki járó serlegét. Pedig az év elején nem sok pénzt tettem volna a rá, de ugye az Indy 4, vagy Múmia 3 is   betlizett.


Legjobb dráma. A Moment to Remember

az év leggyönyörűbb, csodálatosabb, könnyekbe ejtő, taszító drámája. S bárki bármit mondjon ez sem maradhatott ki. Radír a fejben. Hisz mi van akkor ha emlékeink cserben hagynak? Ha már arra sem emlékszünk, mi volt tegnap, vagy éppen csak egy órája? De egy valaki, mindig ott áll melletted, s segít emlékezni.


Legjobb idegen nyelvű film. Let The Right One In

középpontjában egy svéd gyerekkori vámpírszerelem, ami köröket ver holmi tinis Alkonyatra. A kategória abszolút győztese. Mindenképp öröm, hogy egy ilyen film színesíti a palettát ebben az évben, mert azért annyira nem voltunk lekenyerezve jobbnál-jobb alkotásokkal. A lényeg, hogy "általa" egy felejthetetlen élménnyel lettem gazdagabb.


Legjobb rendező. Fernando Meirelles

direktortól csak most volt szerencsém látni a City of Men-t és a Constant Gardnerert, s még ha kritika nem is szültetett egyikről se, azt hiszem egyetérthetünk abban, hogy mindkettő zseniális alkotás. Különösen igaz ez az Isten Városára, amely egy nagybetűs élmény bárki számára. Ezek után már csak a Blindness-t várom.


Legjobb férfi szereplő. Heath Ledger

a The Dark Knight-ban, Joker szerepében nyújtott emlékezetes alakításáért. Nem akartam itt variálni a dolgot, ffi mellék és fő kategóriákkal, mert bárhonnan is nézem, számomra csak ő lehet az év legjobbja, ebben a kategóriában. S idéznék: őrület, hogy milyen jól hozta az őrült gyilkos, pszichopata szerepét. Nyugodjék békében.


Legjobb női szereplő. Jun Ji-Hyun

a My Sassy Girl-ben alakított felejthetetlen alakítása miatt. Be kell vallani ez kemény dió volt, mármint a kategória. De aztán eszembe jutott az egyik kedvenc koreai filgúd romkom-om az évből, s már tudtam, hogy ezt, a pofozkodó jánynak kell adni. Megérte a pénzét az alakítása, lehidaltam tőle, na meg azok a nézések. I think is good!


Legjobb animációs film. Wall-E

egy robot. Aki tisztit, nem csak szemetet, hanem emlékeket, problémákat, hibákat, melyeket Valakik okoztak, és melyeket neki kell „kijavítania”, a Földön. Egyedül van. Nem tudja, hogy létezik-e társ, egy barát, akinek kezét nyújthatná úgy, ahogy azt a táncoló emberkék teszik százszor is visszanézve a filmben. A Pixar verhetetlen.


Legjobb musical. Sweeney Todd

a Fleet Street démoni borbélya. Stephen Sondheim világhírű rémmusicalje jó kezekbe került. Tim Burton és Johny Depp kettőse már garantálja a sikert. Ami ez esetben az év musicalje lett, számomra. Hiába az Across the Universe vagy a Mamma Mia. Itt egy borbély áll bosszút, mert elvették tőle a feleségét és gyermekét.


Legjobb független film. Smart People

az amerikai romkom, ami sokkal többet adott annál, mint amire előzetesen számítani lehetet. Üde színfolt volt ez. Teljesen szerethető, aranyos, kedves kis film. Thomas Haden Church miatt már megéri a nézést, akkor is, ha az egésznek nem volt oly új keletű üzenete, vagy története, de a hangulata a fain zenékkel megfogott, s ez a lényeg.


Legjobb adaptált forgatókönyv. Mystic River

egy Dennis Lehane bestsellerre alapozott darab, amely zseniális színészi játékai, Sean Penn király, miatt marad és ragad meg emlékezetemben. S persze azt se szabad elfelejteni, hogy Clint Eastwood a rá jellemző lassú víz partot mos rendezői fogásaival hihetetlenül jól eltalálja az arányokat. Fantasztikus!


Legjobb "based on true story". Rise of the Footsoldier

ami nem futballmafia, hanem egy futballhacos felemelkedése inkább. A történet középpontjában Carlton Leach áll, aki miután felhagy a futballhuligán életével, már a maffia kétes üzletei, és emberei között találja magát. Nem éppen kislányoknak való limonádé, hanem a valóság, az élet ízig-vérig keményen, töményen, Angliából, Angliáról.


Legjobb eredeti forgatókönyv. Lars and the real Girl

avagy milyen lehet a nagy love egy csendes, visszahúzódó, magányos ember és egy guminő között, amolyan plasztik szerelem ez, mármint az övék. Az év legnagyobb, legeredetibb sztorija ez, még úgy is, hogy nem használta ki a benne rejlő potenciált. Azonban Ryan Gosling itt is brillirozik. Szó se róla.


Legjobb vizuális élmény. The Fall

Tarsem Singh legújabb vizuális orgiája. Néhány jelenet szó szerint ledöbbentet, csak ámultam és bámultam, mint a hülyegyerekek. Szem itt nem maradt szárazon. S hát ez a kép, azóta is előttem van, iszonyat eltalált, az év legjobb filmes picture is lehetne, akár. Csodálatos, de történet-ügyileg sincs benne hiba, valóság és képzelet.


Legjobb noir. Brick

egy vagány, fiatalokkal teli nyomozgatós krimi, amihez foghatót ebben az évben nem láttam. De hát a fain karakterposzterek, a hibátlan forgatókönyv, produceri meló, valamint egy nagyon jó Joseph Gordon Lewitt mellett, alig ha lett volna másnak fabatka esélye is. A srác, aki holtan találja a nőjét, ő pedig ezért válaszokat akar.


Legjobb dokufilm. 911 Mysteries

ami bebizonyítja, hogy az ikertornyok 2001. szeptember 11-én nem a gépek becsapódásaitól dőltek össze csak úgy. Igaz, hogy sok elmélet látott már napvilágot ezt illetően, de azért érdemes ezt is bepróbálni, minden szempontból kérdéseket megválaszóló és újabb hipotézisek gyártására ad okot az igazság kiderítéséért folytatott harcban.


Legjobb családi. Son of Rambow

című filmben valamikor a nyolcvanas évek Angliájában két fiú elhatározza, hogy elkészítik a Rambo amatőr remake-jét. Tehát dzsungelharcosdit játszanak a kertben, az iskolatéren, miközben erről csak ők tudnak, ez az ő titkuk. De ami nem titok, hogy ez a film az év legjobb családi mókája. Aranyos, kedves, mi kell még?


Legjobb "start". JCVD

hát igen, ez se maradhatott ki, Zsán Klód soha nem látott, rejtegetett színészi vénával és egy nagyszerű forgatókönyvvel lepte meg a fanatikusokat. Már a kezdés is igen nagy volt, ki is érdemelte az év startja címet. Aki nem hiszi az járjon utána. S nyugalom, ez nem amolyan utolsó nagy dobás volt tőle, fog ő még meglepetést okozni.


Legjobb "the end". The Mist

Darabont legújabb zsenialitását tükrözi, persze az alapanyag ez esetben se lehetet más, mint Stephen King. Jön a köd, amiben van valami vagy valaki, és a bótban rekedtek pedig próbálják túlélni, az egész borzalmat. Elfutni vagy átélni? Az utóbbi idők egyik leghangosabb, legnyomasztóbb, és "legfotelba szegezett" the endje.


Legjobb jelenet. "El fogom tüntetni ezt a ceruzát"

vagy akár lehetne az év idézete is. Szerintem nincs is olyan ember a világon, aki ne tudná, hogy Joker szájból hangzott el ez a mondat, amit még egy felejthetetlen képkocka is követett. Talán még a Trópusi kultszólások, a "soha nem nyomd fullba a kretént", vagy a "ki hagyta nyitva a frigót", és a Madagaszkári beszólások maradtak meg.


Legjobb "song". The Little Things

aka Wanted szám. Már maga a film is bejött a képtelen dolgaival, unatkozni nem volt idő, ha össze kéne foglalni a látottakat, akkor ez egy agyatlan, eszetlen, képtelenségekkel és lasításokkal teli, messze menőkig akciós cool darab, egy marha jó Danny Elfman nótával. Hiába, bírom a zenéit, bár voltak azért versenytársak, itt van péel ez a rovat.


Legjobb/nagyobb durranás. Boy A

egy film, ami a második esélyből indul ki.Abból, hogy egy szabadulás után mennyire tud a főhősünk, és mennyire tud a világ megijedni, félni, ezzel a helyzettel mit kezdeni. Hogy vannak-e megbocsátható bűnök? És a jelen képes e legyőzni a múltat sok esetben? Andrew Garfield jutalomjátéka teszi fel a pontot az i-re. Az év ékköve.


 

 

Idén látott tízesek

inmfc - 2008.12.30. - 4 komment

 

Nosztalgiázásképpen visszanéztem, hogy hány tízest osztottam ki ez évben, és mondhatom, hogy a jó szívem itt is rendesen tetten érhető, mert több, mint tíz film talált gazdára (vagy több), és mondhatja el magáról, hogy megkapta azt a bizonyos kétjegyű számot. Hiába, na nem lehet mindenki itt a kritikusok kritikusa, ha valami tetszett, akkor abban nem kell hibát keresni és kész. Viszont ebben nincsenek ott a másodszori, visszanézések, azok nem játszanak, csak az első szerelmek, amelyek között megbújik egy pár régebbi darab is, amit most (idén) volt szerencsém bepótolni. Tessék nézheted őket, de azért a sorrend az inkább abc-re van bízva. Nem lehet dönteni! A nagy durranás azért még hátra van mára, a legek..
 
 

 

Egy lovag Ausztráliában

inmfc - 2008.12.29. - 1 komment

 

Nem tudom ti hogy vagytok vele, vagy mennyire örültök, nem örültök neki, de azon filóztam, amire aztán pont is került végérvényesen, hogy ezt az évet kritikailag a Gran Torino-val zártam le, nagyban, kész, ennyi. Mert úgy gondolom, s szerintem nem állok messze az igazságtól, hogy egy ilyen kaliberű filmmel kell zárni ezt a 2008-as évet, szerintem, amolyan nagy és külön poszt formulában. S mivel „ellenfele” nem akadt, s időm se oly sok, mint a tenger, ezért hagytam annyiban a dolgot, és döntöttem úgy, hogy (írok azért pár gondolatot lentebb a mostanság látottakról), de erősen készülök már a jövő évre. Mert a búgi már itt van a lábamban, hisz jön majd a Dragon Ball (tuti zs kategória, de hát a fannak ez kihagyhatatlan), The Road (3V: Viggo és világvége), s ha minden imám és sóhajom úgy akarja, akkor a Watchmen is elérkezik(csak a pénz), a Sutter Island-dal (nagyon ígéretes) karöltve. Ezeken kívül persze G.I. Joe, vagy a Teminator is kötelezőként szerepel az étlapon, na meg a pixar Up!-ja és így tovább és tovább, meg tovább, tényleg oldalakat lehetne megtölteni a nagyon várt filmekkel, de előtte azért nem ártana, majd bepótolni egy-néhány fájóbb lemaradást az idei felhozatalból, azt illetően. Hiszen a nagy része, ha úgy tetszik, a nagyok még váratnak magukra, sajnos, s meddig, pedig minden porcikám ki van már éhezve jobbnál-jobb filmekre. De előtte még sok feladat vár ránk, hsiz itt van két kritika, de rád is, - mert az ígéret szép szó, ha megtartják úgy jó alapon - levonjuk (kis segítséggel, többen is akár, régiekkel, mostani kollégákkal) a nagy konkluziót a 2008-as évről. Ergó, legek, listák fogják követni utadat a következő két napban, bestek, death-notok, pro és kontra, évértékelés (na nem politikai) meg minden... 
 
Australia

 
Mert ahogy azt fentebb is említettem, mostanság nem volt sok élményben részem, hisz az Australia nyálas, nyájas filmje inkább a biztosítékot veri ki az emberben, mint sem hogy, a drover-rel meg hasonló háborús drámákkal foglalkozzon, itt, az év végén. Arról nem is beszélve, hogy a szinkron iszonyat, borzalom volt, amit csak az ultragáz befejezés tudott még tetézni. Pedig jól indult, de tényleg, aztán átment a csöpögős világkasszába, értem ezalatt, hogy ebben aztán nem spóroltak az elemekkel, mert ennyi üres locsogás-fecsegést jó régen láttam, láthattam a vásznon, sok értelme ennek se volt, ebben a formában. Minden volt ez, csak nem élvezhető. Legfeljebb csak a szememre hagyatkozhatok, hisz a fülemet legszívesebben vattával nyomtam volna el… A szereplők is enyhén szólva alulmúlták magukat, bár ez nézőpont kérdése, s ezen még Ausztrália történelme, meg története se tudott segíteni semmilyen formában. A dráma egy percre nem üt be, vagy nem jön át, ez a tereljük a jószágokat az Ából a Bébe, aztán majd lesz ami lesz koncepció meghasalt, de rendesen. Ugyanis ami azt követte az elég szánalmasra sikeredett, sajnos. Ennek két és fél órát nem kellett volna szenvednie, hanem rövidebb idő alatt is el lehetet volna intézni, a nagy love-t, meg varázslatokat, égígérő bölcsességeket. Szépnek szép, de semmire sem jó. Ha az eddigiek után se tudnál kifutni a teremből, fél óra után, akkor ezt a filmet neked készítettek, ott a helyed, más különben meg inkább újra nézzem a Broken Trail-t (ott is terelgetés folyik Duvall-lal, Thomas Hayden Church-el), már komolyan az is jobb volt, sokkal jobb. Hármas.
 
 
The Tale of Despereaux

 
Aztán ott van a szívfájdító Cincin lovag, amit máig se értek, hogy miért is néztem meg, pontosan. Talán azért, mert a Lecsó good élményei pörögtek az agyamban, és a szemem előtt, így aztán mit nekem patkányok, meg egerek, felkészültem a hősre, a jelige lehetne: kicsi, semmitől se fél: neve Cincin, megváltja, megmenti a világot, vagy inkább a mesevilágot. Ámbátor a mese kifejezés is elég pozitív színben tüntetheti fel a mozit, ami azért korántsem volt olyan hősies. Ez megint a tipikus esete annak, hogy hiába a nagy fül (emlékeztet a m1es muksóra, aki sporttal nyomul), meg a kicsit erőltetetnek érzet egér-patkány sztori, - így a Lecsó után azért lehetet volna még nyugodni a babérokon -, mert ez mesének se volt mese. Túl sok volt az üresjárat, nem volt benne poénos dolog, vagy ennyire komolyra akarták venni a figurát nem tudom, ilyen apa-lánya dolgokkal. S újfent felmerül az emberben a kérdés: Most megint ki nézze, vagy ki értse meg ezt. Hisz a gyerek unja már magát, mondottam, nincs benne semmi vicces, és a Lecsó kultuszt, szeressük a patkányokat, életérzést is nyomorba dönti, hisz itt az egér viszi prímet. Ami nem is lenne baj, kicsit felnőttfejjel belegondolva, de azért vannak a rosszak meg a jók, de az ellentétek itt aztán csak másodpercekre szűrhetők le. No tanulságérzet, semmi. S még öröm hogy van egy jó patkány a sok csúnya patkány között, hagyjuk ezt, kérem szépen. No de azért annyira nem húzom le, de inkább elkerülni nagy ívben, tessék újra betenni a Wall-E-t, vagy Lecsót, azt mondom. Hármas.

 

Címkék: 3 australia the tale of desperaux

Gran Torino

inmfc - 2008.12.29. - 8 komment

 

Nem tudom eldönteni - magamban, hogy most én néztem be ezt az előzetest, vagy már nem is emlékszem rá, és ezért könyveltem el én másmilyennek a Gran Torino-t, de az biztos, hogy egy kicsit mást kaptam, mint amit vártam, tőle, előzetesen. Most ez komolyan úgy jött el, hogy mintha marhára nem lennék megelégedve a filmmel, pedig, erről szó sincs. Ez amolyan váratlanul ért hatás, s élmény, ami nem rossz, s már ezt látva nem is bánom, hogy nem ment át az egész ilyen gyakba, meg bumm-bumm dolgokba, hanem szépen ráállt a már jól kitaposott drámai ösvényre, egyfajta társadalmi kritikával élve, hogy tanuljon meg az amerikai élni másokkal is, - különben jön Clint.
 
 
Tehát a becsapós előzetes kicsit megtréfálhatja a nagyérdeműt, de ez esetben ez nem hogy bűn lenne, hanem éppen ellenkezőleg jót tett a darabnak. Bár néhol vannak azért kilengések, ilyen apróbb csöpögős, szirupos snittek, de egy szó mint száz a szkript a helyén van, nagyon jól összerakott, megírt darab a Gran Torino, amiben a legnagyobb szerepet, és a fő hangsúlyt, a mai világ egyik legégetőbb problémája játssza, ami nem más, mint a rasszizmus.
 
Hisz a középpontban, mármint a történet középpontjában, ott áll a veterán, háborús hős, aki nem éppen nézi jó szemmel, a távol-keletiek bevándorlását az Usába és ennek hangot is ad, nem csinál ő ebből titkot. De miután feleségét elveszti, a nem csak szimbolikus jelentéssel bíró 1972-es Gran Torino változtatja meg erről a véleményét, melyet az egyik bandába igyekvő (vagy inkább mégse) szomszéd (ferdeszemű) kissrác próbál megfújni, kevés sikerrel.
 
Jó az öreg a háznál, na - sokszor mondom. Clint papa (már elnézést) odateszi magát, kiveszi a részét mindenből, rendez és még a főszerepet is bevállalja, így nyolcvanhoz közel. Azt persze túlzás lenne kijelenteni, hogy őt még az idő vasfoga se kezdi ki, mert legyünk reálisak, azért megöregedett már, de ne temessük el, mert lehet, hogy utolsó alakítását láthattuk (ez rossz vicc), viszont annak meg, megadta a módját. Bár, alig ha van olyan ember a világon, aki ne várna egy jó filmet Clint-től, mert amilyen filmeket tett le eddig az asztalra, azelőtt csak meghajolni lehet. Ért ő szakmához, azonban van némi igazsága azoknak, akik azt állítják, hogy minél jobban öregszik valaki, annál jobban megy neki a dirigálás a rendezői székben és székből. S ez rá is ugyanúgy vonatkozik. Habár, eddig ahány filmet láttam Clint-től, az nekem mind-mind tetszett, és profi munkának tartottam. Ezért a Gran Torino se maradhatott ki a szórásból, amely egy rasszista gennyláda (mondta Clint) életét mutatja be, amint az jó útra tér, a nagy Amerikában, ahol bizony nem bánnak kesztyűs kézzel a bevándorlókkal.
 
De nem ám. Oké ez a társadalmi dráma kicsit erőltetett lehetne, és áteshetne jócskán a ló túloldalára, de a direktor úr azért gondoskodik arról, hogy ez ne történjen meg, vagy ha meg is történik pár képkocka erejéig (ezt mindenki döntse el magában), akkor gyorsan másszanak ki a nagy usai klisékből. Még jó hogy nem vetették el a sulykot, így egy könnyen emészthető több mint másfélórát ki lehet bírni. Miket is beszélek, én? Kibírni, á de hogy! Már a kezdetektől fogva magával ránt ez a téma, és igazán a film felétől kezd igazán működni. Mert az első fél óra, még amolyan ismerd meg a szereplőt, ki is ő, s hasonló finomságok tömése, még elfogadható, de aztán a lassú víz partot mos clini rendezői fogás beindul, bedurvul, és egy erőteljes drámára kapcsol rá. Na akkor aztán elszabadul a pokol. Amit imitt-amott megszakít, ilyen barátkozós dolgokkal, majd megérted ha látod, de ez hál’ Isten nem tud kizökkenteni, mert alapjában véve, jó részek voltak, de ezek meg kellettek, a továbbiak, a további cselekmény előre mozdítása érdekében. S nincs is ezzel semmi komolyabb probléma, ahogy azt jeleztem az előbb is, mert a kiválóan megírt párbeszédek miatt, nincs idő unatkozni. S itt említeném meg, hogy hiába a lassúféle menetelés a végbe, azért tényleg egy percre se jut eszembe, hogy ásítsak, vagy csak az órámra pillantsak, de hát nem is vártam mást Clint-től, ez az igazság. Ámbátor a film utolsó fele azért igen csak emlékezetesre pofásodott. Profi munka megint csak, ami nem akar mély nyomokat hagyni benned, mert így vagy úgy, azért neked is szól, de nem legfőképp neked, s ez így van rendjén. Szeressük az ilyet, amikor nem akarnak tömény életről képeket, meg nagy igazságokat lenyomni a torkunkon.
 
Az hogy Clint Eastwood nem akar pihenni, az nekem, nekünk csak jót ígér, s jóval kecsegtet a jövőre nézve, számomra, s számunkra. Legyen szó kamera előtti, vagy mögötti tevékenységéről. Itt a jelöléseken nem lehet majd csodálkozni, mert tényleg hihetetlen, s bámulatos, hogy ennyire jól hozta a figurát, valamiért a jó öreg Szilveszter barátom ugrott be egyből, aki ugyancsak másodvirágzását éli, ugye. Na de Clint jó eséllyel, az én szememben legalább is, pályázik minden díjra, s szó se róla, adnám neki ízibe, minden kertelés nélkül. Mert tényleg, a kőkemény, mindent kibírt arca, összehúzott tekintete, és jellegzetes „orgánuma” nekem nyerő. A Nincs Bocsánat miatt is megérdemelné, annyi szent.
 

A Gran Torino tehát mindent összevetve az a színjeles dolgozat, amiből valami mégis csak hiányzik ahhoz, hogy úgy tekintsek rá, mint az év legemlékezetesebb, felejthetetlenebb alkotására. Mondom én, persze, meg hangsúlyozom, hogy Clint meg a pártfogoltjai a mellékszínészek, akik nem vesznek el az öreg glóriája mellett, nem aprózták el a drámát, meg az enyhébb kilengéseket se ezzel együtt, de a kilencesével akkor is minden tapsot megérdemel. De ott a helye a legjobbak között, s ez nem kérdés, Clint mindig bearanyozza az évet, s akkor a Changeling-ről még nem is beszéltem.

Címkék: 9 gran torino

Surveillance

inmfc - 2008.12.28. - 4 komment

 

Na ez is családban maradt, kérem szépen. Azaz egy újabb híres rendező lánya szeretne apja nyomdokiba lépni. Leszögezhető hát, hogy az alma nem esett messze a fájától. S tényleg, szó mi szó, egyre többen csapnak is fel direktori munkásnak, látva az ősöket, annak elévülhetetlen sikereit a szakmában, elsősorban. Bár most nem egy éppen tűzkeresztségen átesett, első filmes kadétról, entschuldigung Sie bitte, kadétnőről esik szó, hanem Jennifer Lynch-ről, aki megedződött az évek során, apja hathatós segítségével, s hát ennek már látható nyomai is vannak a vásznon, ennek mi sem jobb bizonyítéka, mint a Surveillance. És tessék. Ők mosolyognak, te biztosan nem fogsz:
 
 
Nem lett rossz, szavamra mondom. Érezhető azért, na, hogy az apa ott volt ilyen executive producerként, benne volt a keze véresen, de ez mint sem von le a lány (khm 40 éves) érdemeiből. Egy igen kis pofás krimi-thrillert hozott össze, aminek minden pillanata a nyomorba dönt, kvázi, megrendítő, és súlyos élményeket ad a nézőnek, aki aztán már teljesen benne van a szószban, de nyakig, annyira, hogy még a befejezés se tudja elengedni, csak ott ül, és bambul egymagában.
 
Biztos majd sokan fogják szidni több oldalról a filmet, különböző okok miatt, de talán ennek megelőzése érdekében, ha ajánlhatnám, senki ne nézze meg az előzetest, mert bűn lenne, komolyam mondom. Hál’ Istennek még jó hogy van ilyen szokásom, hogy a megnézés után pillantok bele az előzetesekbe, mert azt látva, azért elég rendesen spoileres-re sikeredett, jobb ha elkerülöd nagy ívben. De, hogy a filmre is visszatérjek, visszaevickéljek, működött. Az első perctől fogva egy "csomó van a gyomrodban", ami nem ereszt el a végig, és ahogy mondtam már, akkor se. Különösen jó atmoszférája telitalálat.
 
A történetről csak annyit, hogy gyilkosság valahol a messziben, egy istenhátamögötti helyen, ahova aztán megérkeznek az fbiosok, hogy rendet tegyenek, annak rendje és módja szerint. Elkezdik kihallgatni, a szemtanúkat, melyből három is akad, és egy idő után már érdekesebbnél-érdekesebb dolgokra derül fény. Aztán ezután jön a feketeleves.
 
Engem lekenyereztek. A Surveillance is egy jött, látott, győzött kategória. Persze nem lehet itt körbeajnározni, de a hatást, a célját elérte. Egész végig fenntartja az érdeklődést, úgy, hogy közben még elszörnyülködsz, meg fel-felhúzód a szemöldököd egy-két pillanat okán. Kegyetlenül betalált, és eltalált, ez az igazság.
 
Ez egy oly sorozatgyilkos thriller, amiben a nyomozgatás abból áll, hogy jönnek a nagyok, amiért a kicsik pipák, de beállnak mögéjük, s együtt hallgatják ki a szemtanúkat, a túlélőket. S elkezdődik a mesélés, irány a múltba, egy fele, egy felől, jöhet a kis lódítás, majd találkozás egy helyen. S a sokk. De közbe-közbe vissza-visszatérünk a jelenbe, ugrunk egyet, mármint váltunk szemtanút, s ugyanez lejátszódik, majd megint képszakadás, jelen, és a következő. S a végén csiribú csiribá minden kiderül, meg hasonlók, azonban ebben a moziban semmi sem elképzelhetetlen, s lehetetlen…ez olyan ismerős, haha.
 
A kezdés és a vég az borzasztó volt, akarom mondani borzasztóan jó. A kezdés úgy ahogy van megadja az alaphangot, de még mennyire, s ami azt követi, a kihallgatásokkal, a kamu dumákkal, s képekkel az már ilyen humorba megy át, de szigorúan beteges szinten. Annyira azért nem beteg, hogy holmi korrupt zsarukról, meg drogokról ne ejtsen szó, a másfélórában. Azaz valamennyire megpróbál, s akar is, a talajon, a földön maradni, de a sok frusztrált elmebeteg mellett erre nincs sok esély. Mert hát, kicsit klisésen, messze mindentől, furi emberekkel összezárva nem éppen a világmegváltó bajokon, és gondokon töprengesz, na. S ez a nagy igazság, harci helyzet, meg erősség, hogy leginkább eltakarnád a szemed, meg befognád a füled, ugye. Ergó, a film izmos történetével, feszkós jelenetivel, és baromi jó atmoszférájával hagy némi üresjáratot az emberben, a vég után, aki látott már sok rosszat életében. Egy szó, mint száz, készülj fel mindenre, azt mondom.
 
A színészek nagyon jól hozzák ezt a beteges hangulatot. Egytől-egyig kiválóak. Ott vannak a fennkölt fbiosok, a nagyok, aztán  kis rendőrök, akiknek tele van hócipőjük az előbbi társulattal, meg hát a drogos, a rendőr és a gyerek. Van itt minden, ami kell. Bill Pullman azért kiemelendő a sok névből.
 

Most nem kezdek el olyannal dobálózni, hogy egyedi, meg, hogy abszurd, és különleges, mert, ez benne van a jány vérében. Amiért azonban dicséret illeti már, hogy egy igazán tökös filmet tett le az asztalra, amivel tényleg méltán kiérdemli a tapsot, már ha az embernek még van ereje az utolsó képkockák után is. A Surveillance egy nyolcas, üsse kavics, hetes lett volna, de ez akkor is jól jött, kellett ez, mint egy falat kenyér. 

Címkék: 8 surveillance

süti beállítások módosítása