Néha, elég csak megnézned egy előzetest ahhoz, hogy tudjad, téged érdekel; érdekelni fog majd mindaz, amit láttál abban a pár percben, abból a pár percből kiindulva. Ezt nevezik közhellyel élve: szerelem első látásának a filmipar berkein belül. Ezek utána már csak a filmen, az adott darabon van a sor, és ő tőle függ, hogy megfelel e majd igényeknek, az igényednek, igényeinknek, a várakozásainknak. A legtöbb esetben, mondhatjuk, nem árulnak zsákbamacskát a készítők, és garantálják a még több és jobb szórakozást a nézőnek az előzetes láttán és után. De vannak, voltak kivételek, melyek miatt nem lehet az előzetesre hagyni mindent. A tök jó vagy a nagyon rossz esete és kérdése forog ilyenkor, s mindenkor kockán.

A The Fall című esetében is hasonló érzelmek kavarogtak bennünk, amelyek miatt felfokozott érdeklődéssel vártuk a film megtekintésének pillanatát. Mert egy szó mint száz, minket az előzetes hazavágott, nincs erre jobb szó. Így aztán kellő adrenalin bombával ültünk oda a nem mindennapinak ígérkező alkotás elé.

 

A film már 2006-ban debütált, azóta csak porosodott valahol a polcokon, most azonban mi is láthatjuk nemsokára kishazánkban, két év után. A kérdés egyszerű, megérte e várni rá? A válaszunk egy határozott igen. Mert az indiai származású rendező, Tarsem Singh a Sejt után is valami hasonlóval, vagy (csak) annál jobbal kápráztat el minket. Nem rossz, nem rossz. A Zuhanás (lehet Esés is), mint a mi alternatív címünk így magyarosan, nem egy szokványos kalandfilm fantasyba bugyolálva. Aki esetleg látta a Sejtet, az tudhatja, hogy mire számíthat. Aki meg nem, annak ott a megdöbbenés, meglepődés faktor ezerrel. Bár itt is hangsúlyoznám, hogy kicsit kalandosabb történetre, és vizekre evezünk egy döbbenetes látványvilággal. Kaland, Fantasy, Dráma. Ez kell a népnek, ugye.

 

A történet 1920-ban játszódik, egy kórházban, ahol a bájos Alexandria összebarátkozik egy „ágyhoz kötözött” férfival, aki mesélésbe kezd. A lánynak nem is kell több, napról-napra ott terem a szobában, hogy hallhassa a legújabb részeket, a legújabb fejezeteket, a mesével kapcsolatban. Azonban férfi nem tudja túltenni magát betegségén, és a tényen, hogy mennyasszonya elhagyta, ezért a kislányt felhasználja szörnyű tervének, tettének megvalósításához…

 

Lenyűgöző. Érdekes. Különös. Szürrealista. Ez mind a The Fall, már ami nekünk eszünkbe jutott így elsőre, a látottak alapján, vagy arra visszagondolva. A kezdéstől a végig egy furcsa érzés kerít minket hatalmába. A zene, a látvány, a szereplők, a sztori mind-mind olyat nyújtanak számunkra, amivel korábban talán még nem is találkozhattunk. A történet szép kis mesébe illő. Néha elakad, vesztére, túl tömény és vontatott lesz. De aztán átlendülve a gyengébb periódusokon újra élvezhetjük az öt bandita kalandjait és vendettáját. Tiszta(ára) mesés az egész. Változz át te is gyerekké újra, vagy megint. Hazudnánk, ha azt mondanánk, hogy nem szórakoztunk jól a The Fall alatt. Különösen a film második fele, és befejezése nyerte el igazán a tetszésünket. És a rendezői munka is végtére jó, persze olyan „prezentálókkal”, mint David Fincher and Spike Jonze-val nem is lehetett volna rosszat előhúzni a kalapból vagy egyszerűen csak rosszat összehozni.

 

A látvány, amire egyszerűen nem lehet szavakat találni. Vizuálisan ez baromi jóra sikeredett. Néhány jelenet szó szerint ledöbbentet minket. Csak ámultunk és bámultunk, mint a hülye gyerekek. Egyszerűen elképesztő, ilyen vizuális orgiát régen láthattunk, ugye. Bevállalták, és behúzták ezt a vizuális dolgot. Szerencséjükre, mindig akad olyan, aki ezt megveszi és aki fő fogyasztója az ilyen élvezetnek. De ez esetben, ebben az esetben, senki nem szólhat egy rossz szót sem. Durva, nagyon durva. Erős kontraszt színváltakozása, használata überel mindent. Szem nem marad szárazon. Egyrészt a tájak, másrészt a maszkok lettek jól "eltalálva".

 

Ahogy mondtuk, kaland a javából, de a drámára is fektet némi hansúlyt a darab. Ahogy az lenni szokott a mesékben, az érzelmeknek itt is van helyük, és fontos szerepük, és ez itt sincs másképp. Különösen a mese befejezése volt nagyon szép, de az egész két óra alatt áthat minket az az érdekes hangulat, érzés.

 

A zenéje is jól cseng. A látvány mellett egy újabb kötelező piros pont, vagy inkább annál sokkal több. Nincs soundtrack, nincs nagy válogatás cédé, hanem egy Beethoven hetedik szimfónia, tessék hallgatni, mert megérdemli. Nem mindig a könnyűzene a favorit, a komolyzene is képes csodákra. Ez pedig több mint csoda.

 

A szereplők is kitettek magukért, ha már annyira vártuk. Bennük se kellett csalódni. Lee Pace avagy a halottnak a csók sztárja nagyon kellemes kis csalódás volt, számunkra. Tök jól mutatott a maskarákban és színészileg is felnőtt a feladathoz. Szóval egy tapsot megér.

A kislány, Catinca Untaru is nagyon kedves, kis bájós duci leányzóka. Jól hozza a szerepét ő is. A gyermeki kíváncsiság és fantázia itt se ismer lehetetlent és határokat. Tök jó.

 

A film megér egy misét, avagy egy nézést. Szomorú, hogy erről a mai napig alig hallottunk valamit (semmit). Több odafigyelést megérne, annyi szent. Mindenki döntse el magában, valamint a trailer láttán, hogy neki van kedve ilyen mesés, fantasys, kalandos The Fall-ra. Mondanánk, legyen. Érkezik hozzánk is, szóval ott a helyed. Erős nyolcas ez így, mert azért maradtak bennem kisebb üresjáratok, amik lehet másodjára el is tűnnek. Nem tudjuk. Sok mindent nem tudtunk és akartunk leírni, megosztani veletek a filmmel kapcsolatban, mint például a forgatási körülmények is ide tartoznak. De ez csak a hab tortán lett volna. Élvezni, látni kell, mondom.