A film, Joaquin Phoenix utolsó filmje. Az utolsó vacsora, az utolsó alakítás. Vajon ez, vagy pedig a film marad és ragad meg az emlékeinkben az utókorra nézve? Egy dolgot már jó előre leszögezhetek, ez itt, ez sem a színészen múlott, mert a Two Lovers minden, csak nem egy ilyen utolsó nagy dobás féle film. Annál kevesebb, sokkal kevesebb lett. Alapvetően a szokásos amerikai tucat töltelék film, amelyek percenként esnek, s futnak le a szalagról a romantikus dráma névvel fémjelzett dobozkába. Mindösszesen annyi különbséggel, hogy itt a színészek a húzóerők, semmi és senki más... valamint hát a fentebb említett tény, ami miatt az átlagnál talán(?) nagyobb érdeklődés övezi, övezheti a mozit, bárhol, bármikor.
 |
A történet szerint JP egy olyan depresszív férfit alakít, akit elhagyott élete szerelme. Egy olyan férfit, aki nap mint nap (nemcsak) „eljátszadozik” az öngyilkosság gondolatával, miközben a szülei otthon hazavárják. Egy olyan férfit, aki még velük együtt él abban a régies környezetben, s aki egy igazán fura, félénk alkat nagy szívvel megáldva. De egyik nap megismeri a szomszéd leányt, akibe azonnal bele is szeret. Minden percben csak arra vár, hogy újra találkozhasson vele, akár kilométereket is utazik tök feleslegesen csak azért, hogy beszélhessen vele. Azonban, szülei egy másik leányzót néztek ki neki, mégpedig a kis káeftéjük nagy tulajának lányát. Egy férfi, két nő, kezdődhet a történet.
Ahogy arra utaltam már az első bekezdésben is, nincs világmegváltás a nap alatt, semmi új idea, csak egyszerűen az eddig látott, megszokott történet zajlik, legfeljebb más színészekkel, s csomagolásban. Itt is tisztán kivehetőek a szürke és depresszív figurák a nagyvárosban, akik próbálnak kitörni onnan, valami új ízeket, tájakat felfedezni, elmenekülni. Van, aki e-hez nyúl, van aki meghalna vagy elhagyná ezt a várost, ahová, amihez annyi sok rossz emlék köt, s amiben nem találta meg a saját útját, a fényt az alagút végén. A semmi közepén megcsömörlött életet élő hőseink mindig mástól várják a megoldást, s a válaszokat a kérdéseikre. Inkább az egyszerűbb, könnyebb utat választják mindannyiszor, azt, amiben hinni szeretnének, hogy majd működni fog, az lesz jó, viszont mindig rossz lapokkal játszanak, s elbuknak. Rossz döntések, nagy álmok, komoly áldozatvállalások, s igaz, megjátszott érzelmek. Ez mind kérem a Two Lovers.
Bár igaz, nem könnyű újat mutatni már a témában, viszont a képkockák nem hazudnak, láttunk mi már ilyet, sokat, eleget. Valahogy az egészből hiányzott számomra valami nagy robbanás, katarzisszerű élmény, amiből hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem kapunk, de olyat, ami ezen a szinten már kevésnek tűnik és hat a néző számára. A kitaposott és jól bevált ösvényen haladva szép kellemes kis tempóban, semmi kockázatot nem vállalva halad előre a film, amikor aztán egyszer csak vége lesz. Akarom mondani: a befejezés irtó kevés lett, egy picit nagyobb kitörést vártam a ráfordított másfél óra után. Itt is érezni a mondanivalót, az üzenetet, ami néha eléggé szájba lett rágva, néha meg amikor kellett volna, akkor meg elhallgatott a mozi, mint ha mi sem történt volna. Nagyon figyeltek az arányokra a készítők az messziről látszik, de pont ezzel a figyelmes, óvatos lépkedéssel szúrtak el mindent. Így lett a Two Lovers középszer.
Mindent összevetve, azért voltak jó, érzelmes, élvezhető pillanatok is a filmben, de ezek száma elég csekély az unalmas, semmitmondó, vagy éppen agyonrágott klisékhez képest. Szó se róla, picit olyan érzése van az embernek a nézés közben, hogy szép és jó, amit éppen lát, de nem igen érdekli már egy idő után, hogy mi történik a karakterekkel, hogy éppen szenvednek-sírnak vagy mittomén. Mert például a tetőre kihelyezett események is ötletesek, úgy ahogy a beszélgetések ablakokból kifele, csak kevés - ahogy mondottam volt. Több érzelem, s egy jobb befejezés azért nem ártott volna. S igen, nem JP-n múlott, ő most is legjobb formáját hozta, a színészek közül kiemelkedve, mert éppen a két nő mellette csak elbújhatott, Paltrow kisasszonnyal az élen. Közepes ez nagyon, de öt pontot kap, mert az soksok oltás ellenére egyszer tényleg megérte, csak az a befejezés ne lett volna inkább. Keserű a búcsú, nem édes.
