Hihetetlen, de igaz: az ember legnagyobb ellensége -maga- az ember. Nem múlik el úgy nap, hogy szerte a nagyvilágban, valami homokszem ne kerülne a jól működő gépezetbe, az amúgy rózsaszínre festett társadalmunkba. Olyan ez, mint a körforgás. Mint a lánc a kerékpáron, ami egyszer elszakad. S ha elszakad, akkor jövünk rá igazán, hogy semmi sem tart örökké. Akkor jövünk rá igazán, hogy milyen világban élünk, hogy kik is vesznek minket körül. Hogy ember öl embert, ember kínoz embert, vagy ember tart rettegésbe, félelembe embert. Ilyenkor látjuk, hogy hova tartunk, tart a fajunk, és hogy nem tudunk ellene semmit se tenni. Lehet szeretnénk, lehet nem tudunk, lehet, hogy már tényleg késő. Magunkba nézünk, majd kimozdulunk az utcára, és keressük a tekinteteket, egymás szemébe nézünk, és rettegünk az ismeretlentől. Kicsit furcsán is érezzük magunkat, ha valaki mögöttünk áll, vagy csak megszólít minket. Nem hazugság ez, de nem is kitaláció, az igazság ez, úgy bizony. Egyszerűen a világ idáig „fajult”. Mi tettük ezt, mi tettük ilyenné. A The girl next door pedig ezt támasztja alá, és mutatja be kegyetlenül, nyomdafestéket nem tűrően: erősen, megrázóan, felkavaróan, s keményen.
A középpontban ott van egy lány. Egy ártatlan lány, aki nem tehet semmiről. Mi rosszat tett már ő az életnek, amiért ezt érdemelte - kérdem én? Mit ártott ő, annak az asszonynak, azoknak a fiúknak éppenséggel? Egyszerűen nem igaz, hogy van valaki ott fent, és nem tesz semmit, csak ül a babérjain, keresztbe tett kezekkel? Nem lehet igaz. Miért nem segít, miért nézi végig a borzalmakat, melyekre semmi, de semmi szükség nem lenne. Miért nem lép közbe? Ezek azok a kérdések, melyek mindenkiben felmerülnek a filmet látva, s átélve. Lehet költői kérdések ezek, melyekre nincs válasz, ésszerű magyarázat, de higgyem azt, hogy ez a film, vagy a társa az An American Crime is bizonyosság arról, hogy mire nem vagyunk képesek, ha egyszer kilépünk a körforgásból, és megmutatjuk az igazi arcunk…A helyszín a külváros. A külváros, ahova nem ér el, nem szűrődik be a belváros nagy zaja, ahol mindenki békében, nyugodtan élhet, ahol mindenki ismer mindenkit, ahol a legjobb élni, az amerikai kép, képeslap szerint is. Azonban ez csak hab a tortán, ez csak egy illúzió, egy hiedelem, semmi más. Mert a színes felhők, a szép házak, a mosolygó emberek mögött valami félelmetes, borzasztó esemény történik, zajlik le. De senki nem szól róla, senki nem tartja azt nem ésszerű tettnek, cselekvésnek, hogy egy lányt a nagyanyja fogva tartja a házában, a pincéjében, ahol (meg)kínozza és szörnyű „dolgokat” tesz vele. Senki nem szól róla, pedig a szomszéd gyerek megtehetné, a fiúk is megtehetnék, de nem teszik. Nem teszik, mert a nő mindenkit magával ránt. Értem ezalatt, hogy vele együtt lélegeznek, s egy idő után, minden parancsát végrehajtják, mintha az valami természetes dolog lenne, például. Nem látnak semmi kivetni valót egyetlen csapásban, vagy szörnyűségben sem, vagy ha igen, akkor meg nem mernek ellent mondani, mielőtt ők is úgy végeznék.
Csak egy valaki, egyedül, a szomszéd kisfiú tud a talpon, a földön maradni, állva, két lábon, és onnan el nem rugaszkodni, ereszkedni. Ő az ember, aki megütközik a történteken, de ő sem mer ellenállni, határozott lépéseket tenni a veszélyes, őrült, pszichopata nő ellen. Tenni szeretne valamit, véget vetni az egésznek, hogy a lánynak, a kedvesnek semmi baja ne essen, de tétovázik, s nem tudja mi tévő legyen. De aztán össze szedi minden bátorságot…
A film Jack Kethum regényét dolgozza fel, ami pedig igaz történeten alapul. Aki látta az An American Crime-t, annak ez, biztosan ismerős lesz. Mert bárhol is néz utána az ember, bizony a kettőnek ugyanaz az alapja, ugyanaz a történet, mégpedig Sylvia Likens-é. Egy ember története, szenvedése két filmet szült: az An American Crime-t, és a The Girl Next Door-t. Lássa az ember, hogy mivé változott az évek alatt, hogy mitől kell félnie.
Persze különbségek, eltérések azért vannak. Részletezném. Az AAC nem változtatott meg semmit, sem neveket, sem helyszínt, mindent megpróbált úgy lefesteni, ahogy az történt. Ezt külön még kiegészítette a tárgyalással, ami még inkább megforgatta a kést a gyomrunkban, többször is. Ebben a JK verzióban nincs tárgyalás, a nevek, helyszínek, évszámok sem egyezőek, csak a szomorú és véres alapsztori, elejétől a végéig.
A kettőt összehasonlítani így kicsit butaság lenne, de azért annyit szeretnék leszögezni, hogy az AAC mégis jobban elrettentet. Jobban magával ragadott és megijesztett. Olyasmi ez, mint mikor már nem bírod nézni ami történik, csak vársz…vársz és kiáltasz: hogy valaki csináljon valamit, vagy lépjen már közbe. Végül is minden szó, amit ott leírtam, az itt is igaznak ítéltetik, és érzem, ugyanúgy.
A szereplők, a hangulat, az őrült, tébolyult nő is hozta amit kell, nem volt hiba. A kezdés különösen tetszett, meg az, hogy keretbe foglalta a történetet. Egy rossz szót nem lehet rá mondani, egyszerűen csak számomra az előd minden ponton felülmúlta. Pedig itt is a képünkbe tolják a véres valót, a szenvedést, a sikítást, a nevető arcokat, az egész lélekölő, felkavaró drámát. Nem egyszerű!
Nyolc pont.
A lélek is egy nagy kiismerhetetlen útvesztő. Egyik pillanatról a másikra lépünk át az őrületbe vagy lépünk vissza egyet a mindennapokba. Nagyon közel, a pengeélen táncolva hol egyik, hol másik oldalra táncolunk, miközben nem is vesszük észre, magunkon. Micsoda mélységei vannak és lehetnek a léleknek, amikről tudomásunk sincs még, talán...
Az ember, az emberi faj sem különb az állatnál. A The Girl Next Door, vagy az An American Crime is másfélórára olyan szörnyű képet fest le rólunk, erről a civilizált társadalomról, hogy utána még percekig, órákig nem tudsz napirendre térni felette. Csak bambulsz a sötét háttérre, ahogy előtted elhaladnak a fehér betűk szavak, és nevek. Nem tudod, s nem érdekel az, hogy kiről mit írtak, kik szerepeltek ott, csak arra az egy dologra tudsz gondolni, hogy az élet kegyetlen, nem igazságos, és hogy az ember legnagyobb ellenfele az ember.
