Harry Brown nem keresi a bajt. Nem keresi, s mégis megtalálja. Megtalálja, annak ellenére, hogy ő is csak egy a soksok lakótelepi, megözvegyült, csomó ikszen túllépett nyugdíjas forma közül. Akiknek aztán már a sakktábla jelenti az egyetlen élményforrást, na meg az igaz baráttal való összejárás a helyi kocsmába egy sör legurítása végett. Nem keresi a bajt. Inkább nem lát semmit, inkább a hosszabb utat választja, inkább messze-messze elkerüli az aluljáró környékét. Elkerüli azt, elkerüli azokat a suhancokat, akik terrorizálják a lakótelepet, ahol ő is él éppen. Bezárkózik a négy fal közé, nem törődik senkivel és semmivel, hagyja, hogy nyugodtan-csendben-szürkén peregjenek le életének még hátralevő évei. Hagyja, egészen addig, amíg barátja a huligánok áldozatává nem válik.
Ettől a pillanattól kezdve pedig már a sakk és a kocsma se lesz a régi. Harry Brown érzi, tudja, hogy egyedül maradt, egyedül. De miért, s milyen áron? A rendőrség szokásos formáját hozva majd keresztbe tett kezekkel „nyugodtan” szemléli a hívások, áldozatok számának növekedését. Lehet nem akar semmit vagy nem tud semmit tenni, de egy biztos: valakinek kezébe kell vennie az igazságszolgáltatás jogarát. Bár arról se szabad megfeledkezni, hogy Hősünk(?) tényleg nem akart véres kézzel járni, minden porcikája ellenezte ezt, azonban egy idő után már nem tudott kiszállni belőle. Csak sodródott és sodródott az árral, miközben egy cél lebeg a szeme előtt, hogy barátja gyilkosai megfizessenek. Innen indul tehát a legújabb bosszúálló eposz…
Alapvetően nincs ebben a szigetországból idepottyant műben semmi váratlan, meglepő esemény, történet, fordulat, akármi. Persze már az alaptörténet, amit szépen-hosszan-tömören kifejtettem nektek ott fentebb, az első bekezdésben, szóval már az se enged arra következtetni, hogy itt lesz új a nap alatt. Pölö, erre az igazságosztós - hősös figurára sem kellett nagyon rágyúrnia éppen a szkript megalkotójának, mert komolyan kevés az ujjam ahhoz, hogy itt összeszámoljam az utóbbi évek ilyesfajta termékeit csak a szélesvásznon. Viszont, mégis, a messzi-messzi ködös albionban tudhatnak valamit a filmkészítő ekszperték, mert az év erősen takenes-gran torinos-death sentences kombója olyan színt, hangulatot hoz a piacra, ami mindent elver, aminek valaha is köze volt az igazságszolgáltatás, (ön)bíráskodás képkockai contentjéhez.
Hiszen, aligha lehet elfelejteni, ahogy mindannyiunk kedvence Michael Caine először még gatyájába csinálva, fullra megszeppenve megy oda a környék legnagyobb díleréhez, majd utána meg régi tengerészgyalogos mivoltát is meghazudtolva hozza a frászt a nagyon menő és bátor ifjakra, akiknek aztán el is áll a szavuk, rendesen. Bár ez erős túlzás, mert az egyik ilyen tenyérbe mászó kölök olyan showt (actoring) csinál pár percben a kihallgatás során, hogy ahhoz még az „öregnek” se lehet kifogása, már-már kiénekli a sajtót a szájából. Van itt ezen kívül még egy Emily Mortimer – csak jelzem, akiről soha az életbe nem tudnám elképzelni, hogy ő a rendőr, a rend őre éppen, ezért, személy szerint, valahogy nem is tudtam megbarátkozni vele igazán. De ez legyen az én bajom. Vagy?
Azt hiszem, minden megvan benne, amit ez a műfaj és annak hódolói megkívánnak. Van egyszer ez az öregember, akit úgy tálalnak, hogy eszem ágába se legyen pálcát törni felette, bármit is csináljon. Vannak ezek a huligánok is, akiknek minden egyes tette (lehet az verbális vagy sem) gonoszságról tanúskodik. Aztán van ez a hangulat, az atmoszféra, mint például a díleres, aluljárós jelenetnél, ami annyira feszült, hogy azt bármelyik thriller megirigyelhetné. S nem utolsó sorban van ez a kiváló fényképezés és kamerázás, ami miatt úgy érzem, hogy én is ott vagyok, bárcsak ne lennék ott. A szleng, a bandák is idetartoznak, úgy ahogy a be-betévedő lassúság, vontatottság is jellemző, csak hogy ellenpéldát is emeljek ki, azonban ez csak kis százalékban rombolja le a filmélményt, amit a Harry Brown, egy igazán méltatlanul mellőzött film okoz a néző számára. Peace.
