Van, mikor egyszerűen már semmi sem jön össze, na és én pontosan így voltam ezzel a darabbal is. Miért is? Mert a maximumból szó szerint „sikerült” kihozniuk a minimumot, amit csak el lehet képzelni éppen. Bár mondottam sokszor, az ingerküszöb, a nevetésre való hajlam az már csak személyre szabottan változó, s mindenkinél más, de ember legyen a talpán, aki például a Year One kapcsán, láttán tudott már lélegezni is a soksok nevetéstől, vagy a legszélsőségesebb esetben is a földön feküdt volna egy-egy képkocka zseniális humorbonbonjai miatt. Egyelőre még nem kell jelentkezni – azt mondom, csak tessék továbbolvasni a kép alant, aztán úgyis mindenre fény derül.
 |
Visszacsatolva az első sorokra: pedig összejöhetett volna kérem szépen. Vagyis adott volt egy olyan kor, egy olyan téma (Biblia) görbe tükör elé állítása, melyben mindenki érezhette a kisebbfajta sanszot, lehetőséget, amivel csak nem tudtak élni itt a készítők. Egyébként ez a visszanyúlás a kezdetekre tényleg jó húzás, s akkor még két ilyen színészt is összekukáztak egy film erejéig, akikkel még jobban el lehetett adni az amúgy se szürkének vagy hétköznapinak nevezhető Year One-t. Persze ez a számítás bejött, mármint, hogy nekem speciel eladták, viszont az utolsó kártya az sajnos nem került a helyére. Az ott maradt a kezünkben, várva arra, hogy még a végén tényleg történik valami vicces-humoros képkocka is egyszer csak. Azonban nem volt mit tenni, be kellett érni ezzel, a kész produktummal, ami sajnos elég messze került az eredetileg várt színes-szagos jelzőtől. Miért?
A Year One elvileg vígjáték, gyakorlatilag azonban ez már erősen megkérdőjelezhető. A humort nagyítóval kell keresni benne a játékidő nagy részében, amihez éppen a színészek is csak asszisztálni tudtak, mást nem nagyon. Persze azért az nem vitatom, senki nem vitatja, hogy ne lenne humorkocka legalább egy, a filmben, sokkal inkább a minőségről van itt szó. Nem a mennyiség fontos elsősorban, hanem a minőség, ugye. Azaz, melyek azok a poénok, poénosnak vélt jelenetek, beszólások, melyek igazán célt találnak, elérik azt, kvázi mosolyt, ebben az esetben kötelező nevetést, egy jóleső érzést váltanak ki a nézőből, belőletek, belőlem. S miközben ezeket a karaktereket szentelem erre a filmre, rá kell jöjjek, hogy ezekből vajmi kevés volt itt. Alig-alig van olyan pillanata, ami igazán megragadt volna.
Na ilyenkor érzem valahogy mindig azt, s súgja a fülembe a kisördög baloldalt, hogy a forgatókönyv a hibás. Ergó több echte poénos jelenet kellett volna, s kevesebb suta, alpári meg humortalan fajtából. Mert az igazság, amit lehet csűrni-csavarni, hogy csak 2-3 esetben volt csak mosolygás, míg nevetésből tényleg semmi… inkább erőltetett szagú meg idétlen poénok tömkelegét zúdította ránk. S ebben az esetben (mert van ellenpélda is) egyáltalán nem esik, nem jött jól.
Ahogy írtam fentebb a színészek se tudtak mit tenni már. Jack Black nagyon úgy néz ki egyre lejjebb adja, pedig még lenne plusz kiló, kakaó, de ilyen izékkel aligha fog egy másodvirágzást is valamikor elkönyvelni a kis filmes pályafutásos noteszába. Filmbéli partnere a fiatal Care már egészen más tészta. A Juno és NNIP féle alakításokkal azonnal ott találta magát az ígéretes talentumok listáján, s csak reménykedni lehet igazán, hogy az ilyen s hasonló yeroneos szkripteket ezentúl nagy ívben elkerüli majd. Rajtuk kívül rengeteg ismerős arc tűnik fel egy pár percre, de ők se tudtak változtatni a már-már szomorú hangulaton.
Nincs miről beszélni tehát, a Year One gyenge lett, egy gyenge eresztés. Alapvetően kevés volt nekem az igazán komikus pillanat, helyzet, beszólás. Ennél úgy érzem több kell, sokkal több, a mai világban. Hiába a Biblia, az utalások, a kor, ha nincs olyan tényező, egy adag kártya a kezében, ami miatt egyszer három pontnál többet adjak érte, vagy kettő, amiért újranézném bármikor, amikor nevetésre, jó kedvre lenne szükségem.
