Most komolyan, ha a mesélést tanítanák, akkor Jamin Winans-nak bizony bérelt helye lenne az oktatói gárdában. Efelől nincsen kétségem. Valamint afelől sem, hogy ő lenne a kedvenc, aki nem a szép, szivárvány színű meséket tanítaná, mesélné el századszorra, hanem valami újat adna a klisés pókhálókkal teleszőtt filmes agynak. Valami olyan újat, ami bár nem nagyon akarna letérni a kitaposott ösvényről, a jó és rossz harcával éppen, de mégis egy nem mindennapi, hétköznapi csomagolásba vetítené le azt felénk, a nebulónak vagy a nézőnek akár. Kitörölhetetlen képsoraival, karaktereivel, zenéivel pedig, egyszerűen, nem adna másnak esélyt, hogy erre új lapot húzzon, akár csak emeljen - bátor harcosként. Az biztos, hogy egy igazi oroszlánnal van dolgunk kérem szépen, akiről már nem csak feltételes módban lehet színes-szagos jelzőket elsütni, mert valamit már letett az asztalra: valami nehezet, valami emlékezeteset. Ez pedig nem más, mint az Ink, az ő referenciája, ami tintaként hagy nyomot az emlékezetünkben. Vagy csak álmodom?
Nem-nem, vagy ha mégis akkor ez tutira sweet dreams a javából. Miért is? Azért, mert az Ink egy egyedi, az eddigiektől merőben más, eltérő perspektíva, egy gyöngyszem, egy ismeretlenül nagyot szóló. Valami olyasmi volt ez, ami egyszerre sötét és világos, egyszerre szép és fájdalmas, egyszerre kemény és gyengéd az emberhez. Valami, olyasmi, ami megérint, elgondolkodtat, s rabul ejt, s valami olyasmi, aminek nincsen párja, páratlan, de pont ez benne a szép. Nincs mit kertelnem tovább: Jamin Winans megcsinálta. Meg ám.
Arról van szó röviden, hogy a filmfesztiválokról – filmfesztiválokra barangoló kis költségvetésű független Ink a második nagyjátékfilmje az ifjú, tehetséges direktor úrnak. Az egész alapja amúgy az ő gyerekkori emlékén alapul, amikor is „találkozott” egy lénnyel a szobájában, akit azóta se tudott elfelejteni. Ez volt a kezdőlökés, s már a 11:59 forgatásakor ott motoszkált benne, hogy egy filmet szeretne ebből, amit továbbgondol, továbbvisz majd az álmok-rémálmok szintjén, kapcsolatán keresztül. Azaz, miért álmodunk? Honnan s kitől kapjuk az álmainkat. Vajon miért rossz vagy jó az olykor-olykor? S ez rajtunk múlik vagy éppen másokon? Egy biztos, eredeti elképzelés, idea ez, amihez egy eredeti csomagolás is dukált. Mindkettőt megkaptuk, jelentem, szemnek és fülnek egyaránt kellemes, néhol kellemetlen, miközben kockáról-kockára kultgyanússá válik. De nem mainstream szinten, azt hiszem. Inkább egy kisebb mag, réteg alakul ki köré, ahogy az sokszor már megfigyelhető volt. Engedelmetekkel, én beállok a sorba, s hoznám is magammal az érveimet meg a miértekre a válaszokat akkor…
Este van. A sötétség mindent beborít. Már csak a szemaforok és a szentjánosbogarak hoznak fényt az éjszakába. Az emberek lassan nyugovóra térnek. Van, aki kedvenc könyvét lapozza, megint másnak esze ágába sincs lefeküdni. Ő, például, kislány létére játszani akar még, történeteket mesélni, sok-sok kalandot átélni a játékaival együtt. De előbb-utóbb, mindenki lehunyja a szemét. S ekkor minden elhalkul, elcsöndesedik, átadva magunkat egy más/másik világnak, az álmok világának, ahol minden megtörténhet. Megtörténhet az, hogy híresek leszünk gyerekfejjel vagy hogy viszontlátjuk elhunyt rokonainkat éppenséggel. Az álmok egyszerűen jönnek, behálóznak minket, jó és rossz történetekkel egyaránt. Ez utóbbit nevezzük rémálomnak. De vajon, honnan jönnek ezek az álmok? Sok-sok képet, ideát hallhatunk már ezzel kapcsolatban, viszont egyik se volt annyira sötét, annyira modern, és annyira fantasy, mint azt a következőkben vázolom neked, olvasó… Fülelj hát.
Képzeld el, tehát, hogy vannak jó és rossz emberek. Mármint vannak jó álmot hozó és rossz álmot hozók, akik miután lehunytad a szemeidet megjelennek ott rögtön az ágyad mellett és „megajándékoznak” álmokkal. Téged, a családodat, a testvéredet, a barátodat, a szomszédodat, mindenkit tényleg. Azzal a különbséggel persze, hogy nem mindenkinek jut a jóból, van, aki a rémálmokat „kapja”. Ott a Storytellers jó oldalon, s ott az Incubus rossz oldalon, csak a tisztázás végett. Nekik ez a feladatuk, nem más, mint hogy álmokat adjanak, miközben azért a saját harcukat is vívják becsülettel. Egy háború ez, ahol mindenki több álmot szeretne kiosztani. Alapvetően ez a farkastörvény uralkodik a valóságban is mindenütt. Két oldal, két tábor, akik között lépked - nem találva helyét, keresve az utat - Ink. Ő, igazán sehova se tartozik, bár szeretne, ám hosszú orrával és csúfságával nehezen fogadják el, s fogadják maguk közé, ezért elrabol egy kislányt, Emma-t, aki számára a kulcsot jelenti… a mese pedig ezennel kezdetét vette.
Be is indul a gépezet, őrült karakterek rohangálnak a képkockákon, s a sötét modern fantázia hibrid egyveleg meg/pedig működik. Nincs itt se porszem, se unalomperc, mert minden a helyén van, mert minden, ami történik az okkal történik. Pedig a direktor úr csak ezt tette, amit tanult, amihez ért, azaz első hallásra semmi különöset nem alkotott, történetszinten. De ő mindent beletett, beleadott, amit egy hozzáhasonló fiatalnak tudnia kell a filmgyártásról, annak fortélyairól. Hozott a műfajból, hozott saját kútfőből ilyen már említett felejthetetlen karaktereket, sötét színeket, klipes-megoldásokat, fülbemászó akkordokat (ötcsillagos ost), kultgyanús pillanatokat, snitteket kevés pénzből. Aztán játszadozott mindennel, az idősíkokkal, a valós és álomvilág képeivel, aztán teremtményeivel, s nem utolsó sorban velünk is egy keveset azzal, hogy azt a mézesmadzagot csak húzta és húzta el előttünk egészen addig, amíg nem ébredtünk fel mi is a mély álmunkból. Márpedig nem szerettünk volna még sokáig és sokáig felébredni, szemeket kinyitni, de így volt ez rendjén, így volt ez kerek, szép és okos film egyszerre.
Lehet, hogy Jacob miatt, lehet, hogy Ink miatt, lehet, hogy a kislány miatt, de komolyan kell venni a későbbiekben, azaz komolyan kell számolni ezzel az emberrel a filmpiacon. Minden egyes mozdulatára ugrani kell, mert abból biztos valami olyan dolog fog kisülni, mint ez a film például. Ami nem került súlyos deka pénzkötegekbe, ahol a színészek sem egy másik híres forgatásról estek be, hanem csak egyszerűen nagyszerűen vesz le a lábadról. Egyedül talán az üzleti háttér volt gyenge húzás, próbálkozás, de ezen kívül tényleg nehéz rájönni a titok nyitjára. Kvázi miért működött, működhetett ennyire sallangmentesen ez a mozi? Ott volt az a szeretnivaló kislány, akinek minden könnycseppét, félelmét érezni át, ott volt az Ink figura, akitől a hideg rázott ki, valamint ott volt a mozi legmarkánsabb ikonja Jacob, aki olyan sorokkal ajándékoz meg, amikor feltűnik, hogy az már külön fejezetért, moziért kiált. Mi ez, ha nem színészet, kérem szépen? Mi ez, ha nem történet, kérem szépen?
Ilyenkor szeretnék újra gyerek lenni, meséket hallani, olvastatni másokkal. Akár szomorút, akár vidámat, de valami ilyesmit élni át, újra és újra. Megtudni még többet és többet erről a világról, akik ott élnek benne, azokról, akik meséket mondanak, akik rossz álmokat hoznak, akik a két világ közt ragadtak vagy azokról, akik csak „véletlenül” csöppentek bele. Szeretnék még sokat hallani/beszélni erről az „urban” fantasyról, szeretném, ha nem tűnne el a mindenre kapható és éhes kritikusok fogai között, hanem kiharcolná az őt megillető szerepet, helyet a filmkosár tetején, ahova a fantasyk kerülnek elsősorban. Kicsi és független mivolta egy percre sem akadályozó tényező, sőt arra invitál, hogy azonnal ágyba keljél, hunyd le a szemed és utána egy darabig ne is felejtsd el ezt a történetet, amit Inknek hívtak. Én nem fogom elfelejteni, és te?
