Röviden, tömören

inmfc - 2008.12.27. - 2 komment

 

Következzen tehát egy újabb röviden tömören rovat, melyben olyan eddig kicsit félretett, hátrahagyott filmekről lesz szó, melyek megérdemlik az egyszeri odafigyelést bármely nemű és kötődésű filmszerető ember számára. Valamint az igazság az, hogy nem lehetet még az év nagy lezárása előtt pár szóban meg nem emlékezni ezekről az alkotásokról. Tehát jöjjön először ez a kettő, amelyből árad a „life is just life”, melynek körforgásában, néha levetkőzzük régi mivoltunkat és olyan dolgokat teszünk meg, amire ez a rendszer kényszerít minket…
 
Stuck

Stuart Gordon „művéről” talán eddig a pillanatig senki egy árva szót nem hallott, pedig mondom én, lenne miért, bizony. Bár igaz, ami igaz, hogy ez a horror dolog némiképp becsapós, hisz inkább amolyan thriller jellege van az egésznek (fekete humorral meghintve), de ez mint sem számít a látottak tükrében, melynek a mai élet vad és farkas törvényeire enged következtetni, és tesz utalást a mai világra, morális szempontból, morális kérdéseket boncolgatva, feszegetve. Úgy, hogy egy percre se érezzed azt, hogy ezt a torkodon nyomják le, képkockáról-képkockára. S ez a nagy erőssége darabnak, hogy csak az utolsó jelenet után kezdi el a hatást elérni, a drámai végkifejlet bekövetkeztével.
Arról van szó tehát, hogy a bedrogozott, bepiált főhősnőnk elüt egy éppen munkáját vesztett, utcára került emberkét, aki berepül a szélvédőn, s beszorul oda. Ám az előléptetésre váró, s hajtó nővérünk, nem hogy megállna, s segíteni rajta, nem-nem, hanem hazakocsázik vele és beparkol a garázsba, majd otthagyja - egy hívom a mentőket ígérettel. De ez nem következik, következhet be, mert akkor a fényes, felfelé ágazó karrierjének is búcsút mondhatna. Azonban a férfi egy idő után erre rájön, kvázi otthagyták meghalni, és már csak saját magára utalva keresi a kiutat ebből a kényes, s kőkemény helyzetből.
Egy nagyon igényes, összerakott alkotás árulkodik a világról, rólunk, emberekről. Társadalmi kritika ez, amolyan görbe tükör ránk nézve, s rólunk, igen. Hisz az először még megdöbbent nő, később már mindenre hajlandó lenne, csak, hogy ne okozzon neki galibát a ranglétrán való feljebb lépésben, egy fekete szégyenfoltot életében az elütött idegen, aki időközben csak saját életéért küzd, márpedig azt, bárki megteheti. Ő nem tett semmi rosszat, ő csak szeretné túlélni a borzalmakat, minél előbb. S amikor később változnak a dolgok, felcserélődnek a szerepek, akkor már te is elgondolkodhatsz azon, hogy te mit tennél ily esetben, hogy te egyetértesz-e vele. Az egész film egy kritika, ami rávilágít a mai emberi gyarlóságra, a nagy klisés igazságra, hogy ilyen világban élünk mi, ahol lehet és előfordulhat, megtörténhet ez veled, akár holnap is. A kérdés csupán az: te mit tennél? Hét és fél pont.
 
 
Redbelt

Régen látott, már kétszer megemésztett darabról esik most szó a továbbiakban. A Redbelt jócskán kivívta néhány ember szimpátiát, teszem hozzá nem érdemtelenül, de ugyanakkor sokak ellenszenvét is. Nézzük, hogy mit gondolok erről, én!
A film középpontjában áll a harcos, a harcosok harcosa, aki a mai világnak egy mintabáránya, polgára lehetne, egy amolyan díszpolgár. Tisztességes, becsületes ember, amilyet, nem lehet csak úgy, minden második sarkon találni. Ez nekem, nekünk, talán kicsit felfoghatatlan is. Egy ember, akinek meg vannak a szabályai, s ezek szerint éli életét. Azonban néhányan ezt kihasználják. A történetet majd mindenki ismeri, erről nem is kell így külön sztorizni, inkább vonom le a konklúziókat.
Tehát a tanító (ju-jitsu mester) embert végül is legyőzik. Ha kicsit is jobban belegondolunk, manapság ez már így megy, sajnos. Tisztességesen, becsületesen, alig ha jutsz már előrébb. Persze élhetsz szíved szerint, szűkösen, ezt nem vehetik el tőled, és lelheted benne örömödet, de a mai világban ez már nem nyerő, vagy ahogy szokták mondani menő. S amilyen egyszerű vagy, oly könnyen kihasználható, megsebezhető, végletekig. Te vagy az az ember, akin százszor csattan az ostor. És a pechsorozat is az, amiből neked, jócskán kijut. S ilyenkor jöhetnek még a nagy igazságok, hogy ne bízz senkiben, és semmi nem az, mint aminek látszik, a való életben (se).  Ekkor már nincs visszaút, meg kell mutatni, a többieknek, hogy igen is, te más vagy, harcolj, hogy igazi harcos legyél… A Redbelt tehát egy dráma az életről.
A fentebb írt Stuck-nak egy testvére, csak más műfajban és keretek között adja át nekem, nekünk a mondanivalót. De közös mindkettőben, - amint azt írtam már -, hogy annyira egyszerűen boncolgatja és „meséli el”, mutatja be az élet törvényeit, hogy ez mégsem fekszi meg az ember gyomrát, egy pillanatra se. S igen, a Redbelt is végig ezen úton halad, talán pusztán a befejezés lóg ki a sorból, de másodjára nézve, már abban sem látok semmi kivetni valót.
David Mamet az év egyik kellemes meglepetését szolgáltatta a nagyon jól alakító Ejiofor társaságában. Kedvenc lett, bizony, mert egyszerűségével nyitja fel szememet, szemünket az új élet harcára, ahol a régiek elvesznek, és porba hullának elveikkel. Nyolcas.

 

Címkék: 8 redbelt 7.5 stuck

A Moment to Remember

inmfc - 2008.12.26. - 8 komment

 

Magamat sem értem… miért kell egy ilyen filmnek csak úgy találomra, a semmiből, előbukkannia? Ilyenkor hol van a nagy hájp, ami minden második gyenge amerikai filmnek kijár, a semmiért? Kérdem én, miért kéne ennek a filmnek csak úgy megbújnia az Amerikai tucatgyártás mögött, amikor mérföldekkel előzi azt meg. Miért kell, miért kéne? Miért van az, hogy a sokat látott és tapasztalt vén öreg róka, is meg-megkönnyez egy drámát? Miért van az, hogy erre is majd négy évet kell várni? Vajon kiben, kiknél, és hol lehet a hiba? Megéri-e egyáltalán ezekre, a kérdésre válaszolni? Nagyon bízom benne, hogy igen, vagy is hát én már magamban ezt megtettem a film megnézését követően. Most te jössz!
 
 
Kelet filmgyára a dráma műfajában, kijelenthető, olyat tett le az asztalra, amitől egész Amerika ledöbbenhet, és nem térhet magához, vagy azóta nem is térhetett magához. Már a My Sassy Girl esetében is ecseteltem, hogy egyre nagyobb figyelmet kell fordítani a keletről érkező, filmek iránt. Korea pedig, ahogy az látszik, nem bíz semmit a véletlenre, és egy olyan tökéletes, hangsúlyoznám még egyszer tökéletes darabbal mutatja fel a középujját a nyugatnak, és Amerikának, hogy arra tényleg, régen volt már csoda. Talán, sőt biztos, hogy az előbb említett hasonlóan színvonalú film esetében fogtam ennyire a fejem utoljára, a záró képsorok leforgásakor. De hát lassan el kell könyvelni, vagy valaki ezt már biztosan megtette réges-rég a noteszében, hogy az A moment to remember című film örök és felejthetetlen élményt nyújt, minden érzelmes néző számára, legyen az koreai filmfaló, vagy éppen az amerikai pocorn mozikon edzett filmbuzi.
 
Egy gyönyörű, szép, megható alkotás esetében nehéz megszólalni, bizony. Még most is azt érzem, hogy ezek az emlékek nem fognak csak úgy elveszni, kiesni, ezekre emlékezni fogok, míg világ a világ. Persze-persze vannak alkotások, melyek megérdemlik a dicsérő szót, de jómagam egyet se tudnék kiemelni, amely annyira és úgy megfogott, teljesen megérintett volna –az utóbbi időben, mint ez, a A moment to remember, kérem szépen.
 
A Dráma. Bár nem nehéz körülírni a fogalmát, de én amikor egy ilyen műfajra készülök, akkor némi szeretetet, érzelmeket várok. A legtöbb esetben, azonban, ez vagy nem jelentkezik, vagy túlságosan is erőltetetten nyomják képembe a csöpögősnél csöpögősebb snitteket. S igen van olyan, ez az, amikor egy dráma elveszíti minden drámaiságát a szememben, s egyszerűen nem tud megérinteni, meghatni. Persze ezen is lehetne vitázni, hogy a dráma (szó) minden embernek más juttat az eszébe, de higgyem azt, hogy az élet a legnagyobb dráma.
 
Azért is, mert a filmből egészen az utolsó képkockáig az életszag árad. Annyira valós, annyira életszerű, és ezért is történhet az meg, ahogy Kirk Lazarus is mondja, hogy a néző jobban azonosul, a karakterrel, a szereplővel. S igazán ez az, ami a műfaj legelengedhetetlenebb eszköze a nézőre nézve. Érezze át ő is, érezze úgy, hogy ez vele is megtörténhetett volna, vagy megtörténhet bármikor. Az élet kiszámíthatatlan, néha, vagy mindig, azokat sújtja, akik nem érdemlik meg.
 
A történetről vétek lenne sok mindent árulni. De azt hiszem, ha csak annyit mondok, hogy két emberről szól, akik átélik együtt a jót és rosszat, s átélik az örömöt, a keserűséget, a fájdalmat, már az is elég árulkodó. Kitartanak egymás mellett jóban, rosszban, akkor is, ha az emlékek vészesen fogynak, az idő előrehaladtával.
Az ember még először azt hiszi, hogy ez is csak amolyan romantikus dráma lesz, amilyet látott már sokszor (az anya-fia kapcsolat nem kellett volna), életében, de aztán rá kell jönnie, hogy ez jóval többet ad, jóval mélyebbre hatol szívedben, mint azt eddig megszokhattad. S már késő, mert könnyekig van hatva.
Bár az én részemről is nagyfokú belemagyarázás lenne a dolgoknak, hogy bármi újjal áll elénk, meg valami váratlannal, de azért az élményt, a hatást senki s semmi nem veheti tőle. Hányszor és hányszor könyörgött az ember valami szép drámáért. Most, tessék, megérkezett.
A film - ahogy írtam már - tökéletes. S most nem a megszeppenés beszél belőlem, hogy úgy mondjam, hanem egy másodszori visszajátszás emléke, s élménye. A film, ami másodjára is többet tud adni, mint száz másik elsőre. Nem férhet kétség hozzá, hogy amit volt szerencsém látni, itt abban a bizonyos több mint két órában, arra nincs szép és jó szó. Lehetne itt taglalni, és sorokon keresztül mélyebben elemezni, és kritizálni a film egyes periódusait, szakaszait, de aki már átélte ezt a filmet, annak nem is kell mondanom, hogy értelmét veszti minden mondat és sor, mert ennek a filmnek a lejátszóban a helye, ezt a filmet kötelező látni.
 
Nehéz lenne összefoglalni, hogy mi mindent is láthattam. Volt itt boldogság, szerelem, felejtés, emlékezés, emlékek. Igen, emlékek, ahogy az a címben is szerepel. Mert ennek van a legnagyobb szerepe az összes közül. Hisz mi van akkor, ha emlékeink cserben hagynak? Ha nem tudjuk, nem emlékszünk már a haza vezető útra? De már arra sem, hogy mikor születtünk, kivel éltünk, hol nőttünk fel? S hogy mi történt tegnap, vagy éppen csak egy órája? Nincs menekvés, nincs visszaút, a betegség föléd emelkedik, legyőz, bármennyire is nem szeretnéd. S ilyenkor kell egy társ, aki nem feledkezik meg rólad, aki a bajban is kitart veled, ott van melletted, és nem hagy el bajban, holtodiglan. Akkor is, ha ő is tudja, legbelül, szíve legmélyén érzi, hogy itt már ő sem tud segíteni, de összeszedve minden erejét fogja a kezed és nem engedi el, semmiképpen, soha. Akkor se, ha a következő pillanatban már csak egy vadidegen lesz ő, neked, számodra.
 
A film talán az Away From Her című drámához hasonlítható, legfőképp. Hisz a párhuzam, kettőjük között, az alapsztori, a betegség, ami megváltoztatja két ember életét örökre. Bár ez, az A moment to remember előbb látta meg a napvilágot, így van némi hiba a gépezetben, de azért magyar címén az Egyre Távolabb (hihetetlenül jó, s találó cím) is szépen és szomorúan ecseteli a történetet. /erről még egy kritika is tanúskodik/
 
S tényleg ezekért, a filmekért érdemes élni. Bizony. Megindítanak, szívhez szólnak, és minden elemükben kiválóan, jelesre vizsgáznak. Ahol kell megmosolyogtatnak, ahol kell, ott a mosolyodat az arcodra fagyasztják. Megnevetetnek, de meg is siratatnak egyszerre, egy filmen belül. Így kell ezt. A képek csodálatosak, annak ellenére, hogy gondolom nem egy költséges darabról van szó. Ami azonban a fülemet se hagyja már nyugodni, az a zene. A soundtrack hallgatás alatt már bizonyított, kiállta a próbát. Kicsit néhol ilyen latinos jellege is van, de a "címmel azonos című" muzsika páratlan. 
 
Woo-sung Jung és Ye-jin Son, a két színész, akik maximálisan teljesítettek. A férfi (még egyszer nem írom le a nevét) előbb még az ács szerepben, ahogy ő mondja, egy koldus támaszkodik, a hercegnőre, ami az idő múlásával majd változni fog. S ott a nő, aki egy elég kiismerhetetlen jelenség, mindig olyan férfiakat vonz, akik csak „bajt” hoznak rá, hiszen ezelőtti szerelme is családos ember volt, ez meg….na de inkább hagyom a nézésre ezt a klisés „poént”. A lényeg, hogy egy árva rossz szót sem lehet szólni egyikükre se, mindenki nyugodtan találhat benne, valamit magából…
 

Talán, túlontúl is sokszor szerepelt a film szó az írásban, de persze nem véletlenül és érdemtelenül. Hisz az A moment to Remember-nek hála egy újabb drámai élménnyel (élményben) lettem, lehettem gazdagabb. S nosza jó rég volt már példa, hogy egy nem is egy, hanem a filmhez van szerencsém. Lehet most itt kilencest adni, meg tizenegyest, meg a kritikusok kritikusának vallani magam, de annak egyszerűen már nem lenne értelme. Tehát a tízes, mint pontszám az nem kérdés. De talán a szavak, és a mondatok, már eddig is meggyőztek, hogy egy zseniális darabról van szó, ez esetben, így a megtekintése erősen kötelező. Az A moment to Remember-nek köszönhetően tehát az év legcsodásabb, könnyekbe ejtő, taszító, drámájának lehettem fül és (könnyes) szemtanúja. Köszöntem szépen neki…

 

Címkék: 10 a moment to remember

Twilight

inmfc - 2008.12.25. - Szólj hozzá!

 

Nem tudom, ti, hogy vagytok vele, de szerény véleményem szerint, az igazság az, még ha fájó is ez esetben, de az Alkonyatnak a nagyon sok hibáján és problémáján kívül a legnagyobb baja, tehetem hozzá szerencsétlensége, hogy a svéd gyerekkori vámpírszerelmes film, a Let The Right One In is pont ebben az évben került terítékre, akarom mondani vászonra. S hát annak minden nagyszerűséget látva, ez legfeljebb csak a másodhegedűs szerepét viselheti és élheti át, ha akarja, tetszik, vagy nem tetszik. Azért is, mert a svéd alkotás köröket ver rá, de még hányat, ugye. Persze ha az Engedj be! nem lett volna a naptárban, akkor is így vagy úgy, kisebb csalódásként élem (éljük) meg az Alkonyatot. Ezen még a csoda sem segített volna.
 
 
 
Bár a csalódás nem éppen idevágó/illő kifejezés, mert nem tudtam hanyatt dobni tőle magam, már a kezdetek kezdetén se, de azért a svéd kollégák tettek arról, hogy ez a vámpír téma újra felkeltse az ember érdeklődését, annyira, hogy az ne hagyja veszni futni az újabbnál-újabb önjelölt drakulákat, akik akarva-akaratlanul kiszívják a véredet. Vagy itt nem is erről van szó?
 
De nem ám! Hisz a film, valahogy egy teljesen eltérő, merőben más képet ad a vámpírokról, mint ami(n)t az eddig, emlékemben, képként megragadt. Példák sorával lehetne itt dobálózni sorokon keresztül, de amíg erre ténylegesen „sor” kerül, addig nem árt megállni egy szóra...
 
Ugyanis, kérdem én, ki látott már echte vámpírt életében? Akár este, akár nappal, ez most lényegtelen. Senki? Hát akkor csak mente-monda történetekből, meg szájhagyomány útján terjedt el a gúglin, és a kicsiny kis univerzumban, hogy a vámpírok nappal nem merészkednek ki sehova, csak az éj leple alatt támadnak? Oké, értem én, hogy ez ilyen elfogadott dolog, amolyan vámpír szabvány, de tessék, itt a Twilight, ami megmutatja az ellenkezőjét, az érem másik oldalát. Persze sokan, köztük én is, hatalmas felháborodás, és bosszúság közepette fogadja, fogadta azt a jelenetet, amikor vámpírunk a kicsit felhős kicsit napsütéses időjárási viszonyok közepette napszemcsivel a fején rúgja fel a vámpírform(ul)át, viszont ebben a filmben, jelezném, semmi sem lehetetlen, ez most veheted bókként, meg gúnyként is, az egész egy óriási flash, aminek egyetlen képkockáját se tudod elhinni, átérezni.
 
Vámpírok, akik „nem ölnek embereket”, civilizálódnak, az emberek közé vegyülnek, megtanulják kontrollálni a vágyaikat, menő verdával hódítanak, és extrém amerikai focit űznek, de azért nem felejtik el, hogy honnan jöttek, és kik is ők valójában, s ezért valamennyire kerülik az embereket, amennyire csak tudják. Már ha tudják, mert például egy leányzó esetében ez nem sikerül, aki szerelmes lesz, vagy fordítva? az egyikükbe, és akkor még a gondjukat tetézik a csúnya vámpírok is, akik bizony nem vetik meg az ember vérét se…
 
Azaz van itt "jó" vámpír, meg "rossz" vámpír, meg rengeteg unalomba fulladt klisés maszlag, új kislány a régi tragacsával, meg a megmentése és hasonlók. Ahogy mondtam, unalmas, nincs erre jobb szó, na. Márpedig, ha belegondolok, hogy könyvadaptáció, meg hogy nem mindennapi vámpírok futkároznak a vásznon, akkor szétvet az ideg, és a düh. Értem én, hogy nem én voltam a célközönség, hanem a tinik, már elég csak a szereplők életkorából kiindulni, bár a vámpírok hallhatatlanok, haha, de akkor is a vén öreg róka (hmm) már nem éri be ennyire leegyszerűsített, nulla cselekménnyel megáldott szkripttel, kérem szépen, ne tessék engem ennyire zöldfülűnek nézni, beállítani. Mert hát a dialógusok inkább a semmiről, mint a valamiről szóltak, annyira súlytalanok, hogy ha nem hallottad volna őket, akkor is szavamra mondom biza’ leszűrted volna a lényegét az egész történetnek. S akkor mi a lényege, kérdezheted teljesen jogosan? Hát a szerelem, a védtelen, ártatlan kis leányzó és a vérre szomjazó vámpír boy között, ami be kell vallani atom gyenge volt. Ebből egy érzés nem érintett meg, kvázi maguk se gondolták komolyan ezt a szerelembe esős dolgot, mert egy pillanatig se jött át, s nem is látszódott a nagy love. Csak egyik képkockáról a másikra találtuk ott magunkat, a nagy sziklák tövében, ahol a két pár bevallotta igazi érzéseit a másik iránt, vagy is elvileg bevallotta, mert gyakorlatilag ennek semmi jelét nem vettem észre, csak üres mondatokat hallottam imitt-amott. Nagyon kevés volt ez.
 
Hát pozitívum? A film egyik legelrugaszkodottabb pontja, de talán még ezzel együtt a leg”élvezetesebb”jelenete volt a focizás. Persze, érzem én is, hogy azért az már kicsit sok(k) volt, olyan hab a tortán, de azért legalább a végi összecsapásnak valamennyire lehetet örülni. Summa Summarum az egyensúlyt így se sikerült megtalálni az Alkonyatnak. Máig, s talán évekig az lesz a kérdés, hogy mit is akartak ezzel a készítők… Mert szerelmetes filmnek nulla volt, míg vámpír témához pedig túlzottan is a földtől elrugaszkodott. Amit, ezt a békát, nem biztos, hogy minden vámpír szerető egyén lenyel, s elfelejt csak úgy.  Bár a befejezés még ezt is tetézte, no mindegy, talán a második rész, erre majd ad normális választ, remélhetőleg. Azonban erősen fontolóra kell venni e tükrében, hogy annak merjek e nekiállni, vagy sem. Ahogy szoktam mondani: az idő begyógyítja a sebeket, bár van amit még „ő” se tud:
 
s ez a színészi teljesítmény. Ami, hogy is mondjam, nem éppen nyűgözött le. A névkeresés, keresgélés nem az én műfajom, azt meghagyom másnak, különösen akkor, ha nem lenne miért s kiért perceket áldozni. Mert a lány és a fiú is erőtlen volt a szerepében. A fehér emos fiú, vámpír tehetségéből sokra nem futotta, vagy inkább, nem is tudta, nem is volt alkalma megmutatni, mert legtöbbször ugyanazt a pofát nyomta a kamerába, ami végtére is, nem is az ő baja, de akkor is, ennél több kell. Az meg, hogy ez egy kiinduló pont, egy alap a jövőre nézve, azt meg nem merném borítékolni, de egy szó, mint száz, azért vannak felkérések mindkét részről, ott lesz idő „javításra”…
 

A fentebb már pedzegetett második részig már nem kell sokat aludni, s nem kell oly sokat várni, de addig azért lesz mit megemészteni, a gyenge első résznek köszönhetően. Ha kívánni akarnék valamit, akkor legfeljebb egy jobb folytatást kérnék, s ezért imádkoznék nap, mint nap. Sajnos vagy nem sajnos, a film az erősen (el)felejthető, kihagyható, mellőzhető - nyugodt szívvel – kategóriát képviseli. Egy négyest kap, és többet nem is szeretnék mit hozzáfűzni.

Címkék: 4 twilight

Merry Christmas '08

inmfc - 2008.12.24. - 2 komment

 

 

Minden kedves bloggernek, olvasónak Békés Boldog Karácsonyt kíván az FFK!

The Polar Express

inmfc - 2008.12.23. - Szólj hozzá!

 

Eddigi karácsonyi filmes posztjaim alatt, többször hangozhatott el a „számból”, az a mondat, kérdés, hipotézis, - kinek, hogy tetszik - hogy mitől karácsonyi egy darab. Na vajon mitől? Erre a válaszok imitt-amott fenn is lelhetőek, mint például legyen családi, minden rétegnek szóló, legyen kissé humoros, de azért ne felejtse az ünnep kissé klisés üzenetet magával és egyúttal magában hordozni, azaz, hogy szeretet, meg béke és hasonlók. Nagyon nem is szeretném túlzottan ismételgetni magam, csak arra szerettem volna rávezetni a kedves összegyűlt nagyérdeműt (olvasót), hogy a Polár Expressz-ben ebből majd minden megtalálható, amit mégis egy szinten, egy pontig, már soknak, erőltetnek, giccsnek érzek. De mielőtt én is felszállnék arra a bizonyos vonatra, álljunk meg egy kritika erejéig, azt mondom…
 
 
A Polár Expressz tehát egy ízig-vérig karácsonyra töltött mozi, amiben mindenki megtalálhatja a saját kis epizódját, részét, szereplőjét. De mégis ennek ellenére nem tud élni a lehetőséggel, mármint a mozi, mert kissé unalomba fullad amint éppen századszorra, jó nyögvenyelősen próbálja lenyomni torkomon, torkunkon az igaz valót, az üzenetet a karácsonnyal kapcsolatban. Mondhatom kellő önbizalommal: hogy én speciel vettem az üzenetet és értem, viszont ennek az egésznek a kinyilatkoztatása már kevésbé érte el célját, számomra. Mert ez nem volt se megható, se humoros, csak szigorúan egy mese, ami nem is lenne akkora baj, de mégis a hangulatom nem akart sehogy se a tetőfokára hágni. Ingadozott az össze-vissza, vagy inkább filmes példával élve egyszer fent és lent volt, mint a hullámvasút. Ennek pedig nem is lehet más az oka, mint a harmatgyenge forgatókönyv. Bizony ez a felelőse minden „szenvedés(em)nek”.
 
Kedves Készítők, meg lehetet, volna húzni a határt, de tényleg. Oké, hogy én is sok mindent el akarnék várni, szeretnék kapni, egy karácsonyi film keretében, során, de a néha túl sok se jó már, meg persze a kevés se mindig kifizetődő. S persze ez is (karácsony=filmműfaj) egy gyűjtőfogalom lényegében, amibe akárki akármit beledobhat, de azért ennyire nem tág körű. Mese igen komoly mondanivalóval, rendkívül feszesen, s pimaszul. Ez senkinek nem jelent jót…
Persze-persze nem kell temetni a mozit, mert nem annyira vészes a helyzet. Hisz meséről lévén szó, így vagy úgy, sajnos vagy nem sajnos, a gyenge sztorira számítani lehetett, és ez benne van és volt pakliban szárazon, de némileg túllőttek a célon, ami nem biztos, hogy minden nézőnek jól is esik, és képes, be akarja fogadni egy órán keresztül, legalább, ha nem tovább…
 
Hinni vagy nem hinni ez itt a kérdés? Vajon létezik e pirospozsgás halhatatlan nagyszakállú, vagy csak mente-monda az egész. A hitetlen gyerek, aki már rég feladta a harcot, hogy valamikor is látni fogja életében az echte miklauzst, na annak, pont az ő háza előtt áll meg a vonat, a Polár Expressz, ami az Északi-sarkra megy, ahol tudjuk na, ki található, nem csak az álmos könyvek szerint is. Elindul az utazás, közbe-közbe élmények, meg izgalmak, és tanulságok mindenütt. Néha dalra fakadunk (itt említeném a zene piros pont), néha egy őrangyal szerűséggel vet össze sors utunkon, de a vonat nem vár és áll, mert időre ott kell lenni a célnál…
 
Egy idő után már három ember, gyerek köré „korlátozódik” le a sztori. Ott van a főhősünk, aztán egy színes bőrű (nodeilyet) kislány, és egy félénk kisfiú, aki a karácsonyt nem szereti. Na ők ezek után még kalandok sorát élik és vészelik át, amik alatt összebarátkoznak, és rájönnek, hogy nem csak mese, nem csak egy álom az, ami körülöttük történik. Hogy a menetjegyet idézem: Higgy!
 
Hát, hogy is mondjam én hittem benne, nem-nem, nem a Mikulásban, hanem a filmben, hogy többet kínál, többet ígér, de sajnos a negatív dolgok vannak többségben.
 
Amint azt tehát már említettem a giccsesség, a film mondanivalójának sugallatta a néző felé igen csak száraz, és tömény, ami talán még unalomra, és alvásra is adhat okot. Még szerencse, hogy a szemem, a szemünk, nem marad szárazon, kvázi, azért van mit látni, ilyen animációs újfajta eljárásos mese keretében. Tudod ez a hús vér ember animált fejjel, amiben rajzfilmfiguraként láthatod a nagy színészt, amint éppen cigánykereket vet és hasonlók. Na ez a Beowulf esetében is kudarcot vallott, ha emlékeim nem csalnak…
 
Egy szó, mint száz, a kivitelezésre nem lehet panasz. Bár azért még itt is becsúszik egy olyan fájó, megrázó kép, mint a gyerekek fejei, arcai, amik szó-szó elég savanyúra sikeredtek, a szó szoros értelmében. Mondom ezt azért, mert öröm volt látni a másfélóra alatt egy olyan pillanatot, másodpercet, amikor a gyerekeken valami (élet)érzés válik úrrá. Egyszerűen sótlanok voltak, olyan műek. Ennél azért többre is futhatta volna, na. Különösen akkor, ha eszembe jut az a jelenet, amikor a vonat éppen a jégen driftel, a túlpart irányába. Na az baromi jó volt, igazán telitalálatos pár perc. De végtére is a gyerekeken kívül minden mással meg voltam elégedve, ami a látottakat, az animációs részét illette a történetnek. Nekem bejött, hullámvasutazástól a rénszarvas „nyájig” minden, csak ezt lehetet volna inkább még fokozni, ereszd el a fantáziád felkiáltással,  nem ilyen mesésen, habbal, cukorral, édes mázzal tálalni.
 

A Polar Expressz tehát egy jó „tan”mese, amelyet egyszer megfigyelve akár még okosabbak is lehetünk az élet dolgait, kihívásait, érzéseit, tanulságait illetően. Elsősorban azokra persze, amikre a bevezetőben is utalt karácsony ünnepét lengik körül. S bár kicsit keserű szájízzel gondolok vissza a filmre, de mint mese fanatikus azért a képi világával megvett kilóra. Természetesen azért nem tudok, s nem is fogok szemet hunyni a fentebb említett rendkívül zavaró gombócok felett, s ezért is summa summarum kap egy hetest a film. Aztán lehet, hogy ezt egy év múlva meg is bánom. S majd vágom a fejbe a falba, hogy hagytam magam a karácsony előtt egy nappal elérzékenyülni a pontok tekintetében.

Címkék: 7 the polar express a polár expressz

How to Lose Friends & Alienate People

inmfc - 2008.12.22. - 7 komment

 

Hát gyerekek, a helyzet az, hogy nagyon bírom a Simon Pegg nevezetű arc buráját. S ezen nincs is mit csodálkozni, hisz eddig csak jó filmeket tálalt elém, és elénk. Inkább most nem kezdenék, itt leltározásba, annak ott az imdb és egyéb finomságok, de azért volt pár mozija, amit már szerintem ő is kitehet az ablakba, na ugye. Igaz, ami igaz, hogy még ha nem is sok, de ami örvendetes, hogy amibe bele tette a kezét, na ott aztán kő kövön nem maradt, ergó, érdemes (lesz) figyelni rá, a közeljövőben is. Még akkor is, ha eddig nem áldotta meg a sors oly nagyszerű szkripttel, és így tovább, viszont ami késik nem múlik alapon, azért, nem árt belekukkantani, egy-néhány alkotásába addig is. Ez szó, mint száz, az eddigi produkcióikkal elérte azt (az én esetemben legalább is), hogy ez a hosszú című mozi, amit én csak a továbbiakban Tollnoki kapcsolatok-nak keresztelek el, se maradjon, maradhasson ki az ez évi - idei - repertoárból. S hogy mennyire lehet előre inni - a kép szerint is - a medve bőrére, az majd most kiderül…
 
 
Fentebb nem akartam olyan dolgokkal kezdeni, hogy a nagy Megan Fox körüli "hájp" mennyire vette ki részét a megnézés okán, előzményeként, ezt mindenki döntse el saját magában, de azért be kell vallani, azok a képek már megadták a kezdőlépést, így vagy úgy. S ezen képek ismeretében csak annyit lehetett tudni, a filmről, hogy hád egy, hosszú a címe, hád kettő, valamiféle újságírós sztori lengi majd át. De, hogy ne beszéljek mellé, azért vártam…
 
S ez a várakozás nem volt mind hiábavaló. Bár, azt már túlzás lenne részemről kijelenteni, hogy felülmúlta - a várakozást -,  de alapjában véve azt kaptam amire számítottam, számíthattam. Semmi nagy külön körítés, és meglepetés nincs ebben a Tollnoki kapcsolatokban, de amiért eléültem, azt maximálisan teljesítette. Jól szórakoztam a játékidő alatt, de ebben eddig se volt probléma, az S.P. filmeket illetően, szerintem. Persze itt megint nem lehet elfeledkezni arról, hogy van akinek tetszik, van akinek nem, konklúzió: ilyen a világ, így van ez rendjén, de nekem egyelőre S.P. valahogy beért azon a második ajtón, bár még mindig van neki öt, én szurkolok neki. Ja és csak nagyon kevesen jutnak át az első ajtón, ugye, ez ez fontos…
 
Tollnokunk egyet lép feljebb a ranglétrán, s már egy híres újságnál találja magát, ahol bizony nem babra megy a játék. Ott meg kell küzdeni holmi ajtókkal, meg tulajdonképpen a többiekkel is. Mert ahogy a filmes könyvek is tartják, csak a legjobb cikk(ek) kerülhetnek ki az adott számba. Ami egy új husinak bizony nem egyszerű feladat, különösen akkor, ha az mindig mással van elfoglalva (tudod: Ámor nyila), és nem akar behódolni senkinek se. Így pedig aztán messze lesz a nagy hírnév, siker, csillogás, ami az álmokban csak egy szempillantás a karjaiba dőlt. Hosszú az út…
 
Nem világmegváltó alkotás ez, a Tollnoki kapcsolatok. Azt adja, a témában, amit a néző már láthatott jó ezerszer. Legfeljebb most csak a körítést változtatták meg egy csöppet, azaz most a divatcég helyett (az ördög pradát visel) egy lapnál találjuk magunkat és ennyi.
 
A történet tehát szépen idézi a régi szép időket (sablon, klisé rendesen akad imitt-amott, na ezért), amiért, az ember, a néző talán még rajong is egy fokon. Azaz, hogy egy kisújságnál lévő álmodozó tollnok, felkerül a nagy laphoz, hogy ott megmutassa kritikai vénáját, és pálcát törhessen a celebek (na ezt inkább kihagyom), vagy inkább a (filmes) sztárok feje fölött. Na de aztán rá kell jönnie az emberünknek, hogy ez ott nem nagyon értékelendő, s menő, mert ily "híresemberes" újságban, nem lehet csak össze-vissza írni mindent, ott nem létezik már a sajtószabadság, az sokkal komolyabb, minden szavadba belekötnek vagy valami ilyesmi szűrhető le, tanulságként. Persze ez mind semmi, a fő szerelmi szálhoz, háromszöghöz, képest. Mert olyan is van, miért ne lenne, így születik meg ebből egy romkom, ami még ha nem is az idei év legjobbja, szemtelenség is lenne azt mondani, állítani róla, de azért megállja a helyét annak rendje és módja szerint.
 
Pedig én többet láttam benne. Mert tök izgi, hogy a sok füves baromság helyett, végre egy kicsit bepillantást nyerhetek, valami komolyabb dologba, ebben az újságos témába, ez még tetszik is. De mind hiába, mert nem volt az igazi. Meiner Meinung nach ist: nem ártott volna, több színészt belepréselni az egész sztoriba, mert akkor még, kajakra érdekesebb lett volna az egész varázsa. Nem mintha túlzottan panaszkodnom vagy élcelődnöm kellene a látottakat illetően, de azért hiányzott belőle valami, ami megfogta volna az embert… Engem speciel érdekelt volna, hogy miket is írt az új tollnokunk, kiről, miről, hogyan, vagy hogy miért nem dobták be a kezdet kezdetén a forró vízbe, és értem én is, hogy erre megadja a választ a film, de akkor is voltak itt elszalasztott lehetőségek, amiket lehet, hogy – csak- én vártam annyira. 
 
Van itt nő, meg sírás, apa-fia kapcsolat, kitartás, szerelem, minden, ami kell ehhez a témához. Kisebbfajta csillogás, sztárokkal, ellenségekkel, formás keblekkel, meg hangulatos számokkal. Amikről nem árt elfeledni, hogy pimasz módon copyznak pár korábbi darabból, lásd Boy A és hasonlók…nem mintha ez annyira csúnya dolog lenne, de azért mégis, nekem megütötte a fülem, na.
 
S hát ott lapulnak, vagy inkább éppen ellenkezőleg, ott szólnak, a nagy elmaradhatatlan poénok. S szó-szó, ez a megnevetetés dolog azért el is éri a célját, részemről, számomra. Rendben van, mind emberileg, mind szakmailag. Mosolygok végig, néhol malacokon, néhol jó dialógusokon, Peggen. Nincs okom panaszra, vagy inkább mégis csak van, hisz volt benne egy-két nem tetsző jelenet, amit már soknak éreztem, s erőltetetnek, de végtére is voltak benne hangosan röhögős, meg kicsit arcra mosolyt csaló jelenetek, amik miatt érdemes volt másfélórát áldozni rá, ugye.
 
Színészek közül Simon barátunk viszi a pálmát, ez nem is lehet kérdés. Mellette Jeff Bridges is szépen hozza a boss szerepét. Ellenben a nőkkel nem voltam kibékülve. Kirsten kisasszony nem volt az igazi számomra, és azért Megan Fox-nak is van hova fejlődnie, már ha van, remélhetőleg... Egyelőre, ami jó látszik, hogy ezeket a hülye, nulla iq-val megáldott nőcskéket zsigerből hozza. A kérdés már csak az, ebben mennyi a relatív színészkedés, és fordítva, mindenki érti mire gondolok…
 

A Tollnoki kapcsolatok tehát megérte azt az egyszeri odafigyelést, maximálisan. Voltak benne igazán eltalált periódusok, de sokszor meg sikerült komolyabbra venni a figurát, ami egyszerűen vagy nem illet a képbe, vagy nem érte el a célját, a várva várt hatást. De annyira azért nem kell komolynak lenni, mert tényleg jokeresre áll az ember kis orcája az első perctől kezdve, ami miatt nem is tudnék, ha akarnék se, hetesnél kevesebbet adni neki, a probléma az, hogy többet se. Majd legközelebb, talán.

Címkék: 7 how to lose friends alienate people

süti beállítások módosítása