Magamat sem értem… miért kell egy ilyen filmnek csak úgy találomra, a semmiből, előbukkannia? Ilyenkor hol van a nagy hájp, ami minden második gyenge amerikai filmnek kijár, a semmiért? Kérdem én, miért kéne ennek a filmnek csak úgy megbújnia az Amerikai tucatgyártás mögött, amikor mérföldekkel előzi azt meg. Miért kell, miért kéne? Miért van az, hogy a sokat látott és tapasztalt vén öreg róka, is meg-megkönnyez egy drámát? Miért van az, hogy erre is majd négy évet kell várni? Vajon kiben, kiknél, és hol lehet a hiba? Megéri-e egyáltalán ezekre, a kérdésre válaszolni? Nagyon bízom benne, hogy igen, vagy is hát én már magamban ezt megtettem a film megnézését követően. Most te jössz!
 |
Kelet filmgyára a dráma műfajában, kijelenthető, olyat tett le az asztalra, amitől egész Amerika ledöbbenhet, és nem térhet magához, vagy azóta nem is térhetett magához. Már a My Sassy Girl esetében is ecseteltem, hogy egyre nagyobb figyelmet kell fordítani a keletről érkező, filmek iránt. Korea pedig, ahogy az látszik, nem bíz semmit a véletlenre, és egy olyan tökéletes, hangsúlyoznám még egyszer tökéletes darabbal mutatja fel a középujját a nyugatnak, és Amerikának, hogy arra tényleg, régen volt már csoda. Talán, sőt biztos, hogy az előbb említett hasonlóan színvonalú film esetében fogtam ennyire a fejem utoljára, a záró képsorok leforgásakor. De hát lassan el kell könyvelni, vagy valaki ezt már biztosan megtette réges-rég a noteszében, hogy az A moment to remember című film örök és felejthetetlen élményt nyújt, minden érzelmes néző számára, legyen az koreai filmfaló, vagy éppen az amerikai pocorn mozikon edzett filmbuzi.
Egy gyönyörű, szép, megható alkotás esetében nehéz megszólalni, bizony. Még most is azt érzem, hogy ezek az emlékek nem fognak csak úgy elveszni, kiesni, ezekre emlékezni fogok, míg világ a világ. Persze-persze vannak alkotások, melyek megérdemlik a dicsérő szót, de jómagam egyet se tudnék kiemelni, amely annyira és úgy megfogott, teljesen megérintett volna –az utóbbi időben, mint ez, a A moment to remember, kérem szépen.
A Dráma. Bár nem nehéz körülírni a fogalmát, de én amikor egy ilyen műfajra készülök, akkor némi szeretetet, érzelmeket várok. A legtöbb esetben, azonban, ez vagy nem jelentkezik, vagy túlságosan is erőltetetten nyomják képembe a csöpögősnél csöpögősebb snitteket. S igen van olyan, ez az, amikor egy dráma elveszíti minden drámaiságát a szememben, s egyszerűen nem tud megérinteni, meghatni. Persze ezen is lehetne vitázni, hogy a dráma (szó) minden embernek más juttat az eszébe, de higgyem azt, hogy az élet a legnagyobb dráma.
Azért is, mert a filmből egészen az utolsó képkockáig az életszag árad. Annyira valós, annyira életszerű, és ezért is történhet az meg, ahogy Kirk Lazarus is mondja, hogy a néző jobban azonosul, a karakterrel, a szereplővel. S igazán ez az, ami a műfaj legelengedhetetlenebb eszköze a nézőre nézve. Érezze át ő is, érezze úgy, hogy ez vele is megtörténhetett volna, vagy megtörténhet bármikor. Az élet kiszámíthatatlan, néha, vagy mindig, azokat sújtja, akik nem érdemlik meg.
A történetről vétek lenne sok mindent árulni. De azt hiszem, ha csak annyit mondok, hogy két emberről szól, akik átélik együtt a jót és rosszat, s átélik az örömöt, a keserűséget, a fájdalmat, már az is elég árulkodó. Kitartanak egymás mellett jóban, rosszban, akkor is, ha az emlékek vészesen fogynak, az idő előrehaladtával.
Az ember még először azt hiszi, hogy ez is csak amolyan romantikus dráma lesz, amilyet látott már sokszor (az anya-fia kapcsolat nem kellett volna), életében, de aztán rá kell jönnie, hogy ez jóval többet ad, jóval mélyebbre hatol szívedben, mint azt eddig megszokhattad. S már késő, mert könnyekig van hatva.
Bár az én részemről is nagyfokú belemagyarázás lenne a dolgoknak, hogy bármi újjal áll elénk, meg valami váratlannal, de azért az élményt, a hatást senki s semmi nem veheti tőle. Hányszor és hányszor könyörgött az ember valami szép drámáért. Most, tessék, megérkezett.
A film - ahogy írtam már - tökéletes. S most nem a megszeppenés beszél belőlem, hogy úgy mondjam, hanem egy másodszori visszajátszás emléke, s élménye. A film, ami másodjára is többet tud adni, mint száz másik elsőre. Nem férhet kétség hozzá, hogy amit volt szerencsém látni, itt abban a bizonyos több mint két órában, arra nincs szép és jó szó. Lehetne itt taglalni, és sorokon keresztül mélyebben elemezni, és kritizálni a film egyes periódusait, szakaszait, de aki már átélte ezt a filmet, annak nem is kell mondanom, hogy értelmét veszti minden mondat és sor, mert ennek a filmnek a lejátszóban a helye, ezt a filmet kötelező látni.
Nehéz lenne összefoglalni, hogy mi mindent is láthattam. Volt itt boldogság, szerelem, felejtés, emlékezés, emlékek. Igen, emlékek, ahogy az a címben is szerepel. Mert ennek van a legnagyobb szerepe az összes közül. Hisz mi van akkor, ha emlékeink cserben hagynak? Ha nem tudjuk, nem emlékszünk már a haza vezető útra? De már arra sem, hogy mikor születtünk, kivel éltünk, hol nőttünk fel? S hogy mi történt tegnap, vagy éppen csak egy órája? Nincs menekvés, nincs visszaút, a betegség föléd emelkedik, legyőz, bármennyire is nem szeretnéd. S ilyenkor kell egy társ, aki nem feledkezik meg rólad, aki a bajban is kitart veled, ott van melletted, és nem hagy el bajban, holtodiglan. Akkor is, ha ő is tudja, legbelül, szíve legmélyén érzi, hogy itt már ő sem tud segíteni, de összeszedve minden erejét fogja a kezed és nem engedi el, semmiképpen, soha. Akkor se, ha a következő pillanatban már csak egy vadidegen lesz ő, neked, számodra.
A film talán az Away From Her című drámához hasonlítható, legfőképp. Hisz a párhuzam, kettőjük között, az alapsztori, a betegség, ami megváltoztatja két ember életét örökre. Bár ez, az A moment to remember előbb látta meg a napvilágot, így van némi hiba a gépezetben, de azért magyar címén az Egyre Távolabb (hihetetlenül jó, s találó cím) is szépen és szomorúan ecseteli a történetet. /erről még egy kritika is tanúskodik/
S tényleg ezekért, a filmekért érdemes élni. Bizony. Megindítanak, szívhez szólnak, és minden elemükben kiválóan, jelesre vizsgáznak. Ahol kell megmosolyogtatnak, ahol kell, ott a mosolyodat az arcodra fagyasztják. Megnevetetnek, de meg is siratatnak egyszerre, egy filmen belül. Így kell ezt. A képek csodálatosak, annak ellenére, hogy gondolom nem egy költséges darabról van szó. Ami azonban a fülemet se hagyja már nyugodni, az a zene. A soundtrack hallgatás alatt már bizonyított, kiállta a próbát. Kicsit néhol ilyen latinos jellege is van, de a "címmel azonos című" muzsika páratlan.
Woo-sung Jung és Ye-jin Son, a két színész, akik maximálisan teljesítettek. A férfi (még egyszer nem írom le a nevét) előbb még az ács szerepben, ahogy ő mondja, egy koldus támaszkodik, a hercegnőre, ami az idő múlásával majd változni fog. S ott a nő, aki egy elég kiismerhetetlen jelenség, mindig olyan férfiakat vonz, akik csak „bajt” hoznak rá, hiszen ezelőtti szerelme is családos ember volt, ez meg….na de inkább hagyom a nézésre ezt a klisés „poént”. A lényeg, hogy egy árva rossz szót sem lehet szólni egyikükre se, mindenki nyugodtan találhat benne, valamit magából…
Talán, túlontúl is sokszor szerepelt a film szó az írásban, de persze nem véletlenül és érdemtelenül. Hisz az A moment to Remember-nek hála egy újabb drámai élménnyel (élményben) lettem, lehettem gazdagabb. S nosza jó rég volt már példa, hogy egy nem is egy, hanem a filmhez van szerencsém. Lehet most itt kilencest adni, meg tizenegyest, meg a kritikusok kritikusának vallani magam, de annak egyszerűen már nem lenne értelme. Tehát a tízes, mint pontszám az nem kérdés. De talán a szavak, és a mondatok, már eddig is meggyőztek, hogy egy zseniális darabról van szó, ez esetben, így a megtekintése erősen kötelező. Az A moment to Remember-nek köszönhetően tehát az év legcsodásabb, könnyekbe ejtő, taszító, drámájának lehettem fül és (könnyes) szemtanúja. Köszöntem szépen neki…
