Eddigi karácsonyi filmes posztjaim alatt, többször hangozhatott el a „számból”, az a mondat, kérdés, hipotézis, - kinek, hogy tetszik - hogy mitől karácsonyi egy darab. Na vajon mitől? Erre a válaszok imitt-amott fenn is lelhetőek, mint például legyen családi, minden rétegnek szóló, legyen kissé humoros, de azért ne felejtse az ünnep kissé klisés üzenetet magával és egyúttal magában hordozni, azaz, hogy szeretet, meg béke és hasonlók. Nagyon nem is szeretném túlzottan ismételgetni magam, csak arra szerettem volna rávezetni a kedves összegyűlt nagyérdeműt (olvasót), hogy a Polár Expressz-ben ebből majd minden megtalálható, amit mégis egy szinten, egy pontig, már soknak, erőltetnek, giccsnek érzek. De mielőtt én is felszállnék arra a bizonyos vonatra, álljunk meg egy kritika erejéig, azt mondom…
 |
A Polár Expressz tehát egy ízig-vérig karácsonyra töltött mozi, amiben mindenki megtalálhatja a saját kis epizódját, részét, szereplőjét. De mégis ennek ellenére nem tud élni a lehetőséggel, mármint a mozi, mert kissé unalomba fullad amint éppen századszorra, jó nyögvenyelősen próbálja lenyomni torkomon, torkunkon az igaz valót, az üzenetet a karácsonnyal kapcsolatban. Mondhatom kellő önbizalommal: hogy én speciel vettem az üzenetet és értem, viszont ennek az egésznek a kinyilatkoztatása már kevésbé érte el célját, számomra. Mert ez nem volt se megható, se humoros, csak szigorúan egy mese, ami nem is lenne akkora baj, de mégis a hangulatom nem akart sehogy se a tetőfokára hágni. Ingadozott az össze-vissza, vagy inkább filmes példával élve egyszer fent és lent volt, mint a hullámvasút. Ennek pedig nem is lehet más az oka, mint a harmatgyenge forgatókönyv. Bizony ez a felelőse minden „szenvedés(em)nek”.
Kedves Készítők, meg lehetet, volna húzni a határt, de tényleg. Oké, hogy én is sok mindent el akarnék várni, szeretnék kapni, egy karácsonyi film keretében, során, de a néha túl sok se jó már, meg persze a kevés se mindig kifizetődő. S persze ez is (karácsony=filmműfaj) egy gyűjtőfogalom lényegében, amibe akárki akármit beledobhat, de azért ennyire nem tág körű. Mese igen komoly mondanivalóval, rendkívül feszesen, s pimaszul. Ez senkinek nem jelent jót…
Persze-persze nem kell temetni a mozit, mert nem annyira vészes a helyzet. Hisz meséről lévén szó, így vagy úgy, sajnos vagy nem sajnos, a gyenge sztorira számítani lehetett, és ez benne van és volt pakliban szárazon, de némileg túllőttek a célon, ami nem biztos, hogy minden nézőnek jól is esik, és képes, be akarja fogadni egy órán keresztül, legalább, ha nem tovább…
Hinni vagy nem hinni ez itt a kérdés? Vajon létezik e pirospozsgás halhatatlan nagyszakállú, vagy csak mente-monda az egész. A hitetlen gyerek, aki már rég feladta a harcot, hogy valamikor is látni fogja életében az echte miklauzst, na annak, pont az ő háza előtt áll meg a vonat, a Polár Expressz, ami az Északi-sarkra megy, ahol tudjuk na, ki található, nem csak az álmos könyvek szerint is. Elindul az utazás, közbe-közbe élmények, meg izgalmak, és tanulságok mindenütt. Néha dalra fakadunk (itt említeném a zene piros pont), néha egy őrangyal szerűséggel vet össze sors utunkon, de a vonat nem vár és áll, mert időre ott kell lenni a célnál…
Egy idő után már három ember, gyerek köré „korlátozódik” le a sztori. Ott van a főhősünk, aztán egy színes bőrű (nodeilyet) kislány, és egy félénk kisfiú, aki a karácsonyt nem szereti. Na ők ezek után még kalandok sorát élik és vészelik át, amik alatt összebarátkoznak, és rájönnek, hogy nem csak mese, nem csak egy álom az, ami körülöttük történik. Hogy a menetjegyet idézem: Higgy!
Hát, hogy is mondjam én hittem benne, nem-nem, nem a Mikulásban, hanem a filmben, hogy többet kínál, többet ígér, de sajnos a negatív dolgok vannak többségben.
Amint azt tehát már említettem a giccsesség, a film mondanivalójának sugallatta a néző felé igen csak száraz, és tömény, ami talán még unalomra, és alvásra is adhat okot. Még szerencse, hogy a szemem, a szemünk, nem marad szárazon, kvázi, azért van mit látni, ilyen animációs újfajta eljárásos mese keretében. Tudod ez a hús vér ember animált fejjel, amiben rajzfilmfiguraként láthatod a nagy színészt, amint éppen cigánykereket vet és hasonlók. Na ez a Beowulf esetében is kudarcot vallott, ha emlékeim nem csalnak…
Egy szó, mint száz, a kivitelezésre nem lehet panasz. Bár azért még itt is becsúszik egy olyan fájó, megrázó kép, mint a gyerekek fejei, arcai, amik szó-szó elég savanyúra sikeredtek, a szó szoros értelmében. Mondom ezt azért, mert öröm volt látni a másfélóra alatt egy olyan pillanatot, másodpercet, amikor a gyerekeken valami (élet)érzés válik úrrá. Egyszerűen sótlanok voltak, olyan műek. Ennél azért többre is futhatta volna, na. Különösen akkor, ha eszembe jut az a jelenet, amikor a vonat éppen a jégen driftel, a túlpart irányába. Na az baromi jó volt, igazán telitalálatos pár perc. De végtére is a gyerekeken kívül minden mással meg voltam elégedve, ami a látottakat, az animációs részét illette a történetnek. Nekem bejött, hullámvasutazástól a rénszarvas „nyájig” minden, csak ezt lehetet volna inkább még fokozni, ereszd el a fantáziád felkiáltással, nem ilyen mesésen, habbal, cukorral, édes mázzal tálalni.
A Polar Expressz tehát egy jó „tan”mese, amelyet egyszer megfigyelve akár még okosabbak is lehetünk az élet dolgait, kihívásait, érzéseit, tanulságait illetően. Elsősorban azokra persze, amikre a bevezetőben is utalt karácsony ünnepét lengik körül. S bár kicsit keserű szájízzel gondolok vissza a filmre, de mint mese fanatikus azért a képi világával megvett kilóra. Természetesen azért nem tudok, s nem is fogok szemet hunyni a fentebb említett rendkívül zavaró gombócok felett, s ezért is summa summarum kap egy hetest a film. Aztán lehet, hogy ezt egy év múlva meg is bánom. S majd vágom a fejbe a falba, hogy hagytam magam a karácsony előtt egy nappal elérzékenyülni a pontok tekintetében.
