Noel

inmfc - 2008.12.21. - 1 komment

 

A Home Alone esetében bátorkodtam oly kijelentéssel élni, hogy az utóbbi évekből, időkből, bizony még nagyítóval se lehet keresni, nem hogy találni, valami karácsonyos darabot, így az ünnepre, a szeretet ünnepére. Hisz ahogy az látható és olvasható is volt, a legújabb, mozikat bitorló Four Christmases se váltotta be a hozzáfűzött „reményeket”, azaz, hogy egy kicsit megmelegítse, megérintse szívünket, valamennyire, amennyire annak talán „kötelező” jellege is lenne, volna. Ilyenkor persze megint lehet határt húzni a karácsonyi filmeket illetően, ergó, azért egyrészt legyen családi, de másrészt meg ne felejtsen el az ünnephez kapcsolódni, de egy szó, mint száz, ahogy mondottam sokszor, a karácsony a szeretet ünnepe, és végezetül ennek kéne lejönnie, átjönnie egy ilyen darabban. De ezek után már nem panaszkodom, panaszkodhatom, hisz az imám meghallgatásra talált, mégpedig Mó „kolléga” erős, hathatós közbenjárásával. Neki hála, egy százszor lerágott csontú amerikai tucat christmasi film helyett egy olyanba nyerhettem betekintést, ami tényleg jó filmnek nevezhető (nem is volt szerencsém ezt megelőzően látni), és az is, az utóbbi idők "szerényes, szegényes" felhozatalából.
 
 
 
Pedig már drámában se könnyű újat, valami váratlant hozni. S ezt Amerikában is jól tudják, tudhatják, de legfőképp mi, akik, a bőrünkön érezzük a csöpögős, sablonos, fájó hepiendes élményeket. Ott fent, elég bátrak a készítők, de nem annyira, hogy egy-két új élménnyel, mással kényeztessenek el engem, minket. Inkább beállnak a középszerbe, nem vállalnak túl sokat, hanem pont annyit, amennyi még belefér, amennyivel nem kockáztatnak sokat, nehogy bukás legyen a vége. Azonban a túlzott akarásnak néha meg nyögés a vége, s megszületnek a giccses darabok. Ez néha bejön, néha nem, ez valakinek bejön, valakinek nem. Ismerős érzés, viszont a mostani Noel című darab ennek semmi jelét nem mutatta. Ezért már megérte felkiáltással, tessék csak velem tartani a következő pár sorban(ra) is.
 
Dráma, de nem az a szokásos. Ez nem akar holmi hatásvadász jelenetekkel élni, nem válik egy adott pont után erőltetetté, nem akar a humorba menekülni, hanem egyszerűen, kicsit, nagyon valóságos történettel akar levenni a lábamról. S ez sikerült neki. Így van ez rendjén, mert szeressük az ilyet, de nagyon. Ezért fordulhat az elő, ebben az esetben, hogy az kell mondjam, ez teljesen kielégítette minden vágyamat és éhségemet, már ami a karácsonyi hangulatot illeti. Szép, megható, gyönyörű, szerelemmel, szeretettel, amilyennek egy ilyen ünnephez kötődő filmnek lennie kell.
 
Chazz Palminteri rendezésében olyan emberek állnak s vannak a történet középpontjában, akiknek a karácsony jelent valamit az életükben, talán nem is egy ünnepet, hanem emlékeket, élményeket, amik nem éppen örömteliek. Ők egytől-egyig szorosan kapcsolódnak, kötődnek ehhez az ünnephez. De ez a kapocs, ahogy említettem, ebben az esetben, nem az örömről szól, hanem a szomorúságról. S így lesz a Noel-ből egy kicsit szomorkás sztori, amolyan megható, szívhez szóló, megindító. Mert az élet tudjuk, hogy nem csak öröm, és csillogás és villogás, hanem van neki rossz oldala is. Ami miatt főhőseink nem tudnak a karácsonyra jó emlékekkel visszagondolni, vagy csak egy békés karácsonynak elébenezni. Hisz ott van Rose, akinek az édesanyja a kórházban van, és ő nem hagyja el, ezen a napon se. Csak arra vár, hogy megszólaljon, és elmondhassa neki, hogy mennyire szereti. Aztán ott van Mike, a rendőrtiszt, akinek túlzó, túlzott féltékenysége az őrületbe kergeti az asszonyt, aki nem is asszony, mert végtére is most szeretnének összeházasodni, vagy inkább még se, mert a nőnél betelik a pohár. Az ő életüket kísérhetem figyelemmel, akik megpróbálnak valahogy kijutni a karácsonyi útvesztőből. Az egyiknek egy társra, barátra lenne szüksége, míg a másiknak egy idegennel gyűlik meg a baja, aki valótlan dolgokat állít róla.
 
A szerteágazó, többszálú cselekmény el-elérte a célját, azt kell mondjam. Persze van egy pont a sztoriban, amikor a sors furcsa fintoraként találkoznak, de talán még maguk sem tudják, hogy az a pár perc, vagy másodperc, igenis megváltoztatta, még ha nem is merőben nagyon, de csak egy kicsit biztosan, az addigi és további életüket. Ez a helyszín pedig nem más, mint a kórház. S ennek is meglesz a magyarázata, egy harmadik ember életéből, múltjából. De mindent azért nem árulhatok el. Legyek valamennyire sejtelmes is.
 
A filmben, a kissé szomorú mivolta ellenére, azért néha mosolygok is. Persze, a film végére, azért ez alább fagy, és a csomag zsepi is előkerül, némi túlzással élve. Nem volt annyira, amcsis a befejezés, mert előtte azért volt min és miért meglepődni, de egy fene, azért jobb végre számítottam. Másrészről azonban meg szép lezárása volt, a másfélórának, annak a hangulatnak, az élménynek, amit kaptam a Noeltől. Mert ez nem csak egy egyszerű karácsonyi darab volt, hiszem azt, hogy ez több volt, és más volt, ennek van helye a kínálatban most is, jövőre is, s minden bizonnyal mindörökké.
 
Nem mondanám, hogy egy hírességekkel telepakolt, teletűzdelt moziról lenne szó. Jó-jó lehet vitázni, de azért nem egy Igazából szerelem, vagy mégis? Hisz a színészek mind-mind hibátlanul hozzák a szerepeket, amire azért az ember fel-felkapja a fejét, ugye. Leginkább Susan Sarandon a Noel legjobbja a színészeket tekintve. Aki látta, annak ez nem lehet meglepetés, aki nem, az meg vessen magára. Paul Walker is helytáll. Bár továbbra is furi őt látni ilyen drámaibb szerepekben, de azért rám cáfol, és odateszi magát. Alan Arkin is a nézéseivel belopja magát az ember szívébe, aki nem tudja, hogy az öreg, pontosan mit is akar elérni a moziban. Akiről tudom, hogy mit akar, az Penelopé Cruz, aki a szépségével hódít minden pillanatban, amikor csak képbe kerül. Halkan megjegyezném, vele még én is táncoltam volna…És feltűnik Robin Williams is, még hogy feltűnik...
 

Biztos sokan láttak, de talán azok vannak többen, akik még nem. S én csak ajánlani tudom, nekik. Meg persze azoknak is, akiknek megjött már az étvágyuk a Noel-ra, meg a Noel-re. Aki esetleg nem értené, hogy miért ismétlem a szavakat, most egymás után, azoknak mondanám, hogy a Noel szó Karácsonyt jelent. Franciául, ha jól tudom. Így nézzük a Noelt, karácsonykor. Egy kilencest dobok neki, mert ily ízig-vérig drámát jó régen láttam, ha csak éppen másvizekre is kievezik, akkor is. Kötelező látnivaló és ne félj elérzékenyülni.

Címkék: 9 noel

The Nightmare Before Christmas

inmfc - 2008.12.19. - 5 komment

 

Van egy film, ami évről-évre, újra és újra, előkerül a puttonyból. Van egy film, ami Tim Burton nevéhez fűződik, és majd 15 évet élt már meg az emlékekben s a palettán, egyaránt. Nem utolsó sorban van egy film, amelynek hangulata oly magával ragadó, hogy karácsonyeste vétek kihagyni, minden, s  nem csak, filmszerető ember számára. Szerintem már mindenki tudja és fújja a választ, kívülről, előlről és hátulról... tehát ez a film, mi más is lenne, mint a Karácsonyi lidércnyomás, kérem szépen.
 
 
Most lehet, hogy sokan nagyokat néznek e sorokat olvasva, de én (mint a filmek rajongója) szégyenszemre csak most láttam először a filmet. És persze kérdezheted teljes joggal, hogy hol volt ez ennyi ideig, ennyi időn keresztül, de erre speciel még én is keresem a válaszokat mai napig, no mindegy. Ahogy mondottam már sokszor, az élet nem áll meg, s nem rövid oly annyira, hogy minden fájó filmes mulasztást ne tudjak bepótolni, egyszer, talán, valamikor. Tehát ennek is eljött az ideje, s ha már karácsony itt van az ajtóban, kopogtat nagyokat, akkor hülye lennék bizony, nem odafigyelni egyszer is, erre a nagyszerű darabra.
 
Mivel a Karácsonyi lidércnyomástól hangos a sajtó, ergó, amerre az ember beteszi a lábát, csak jókat, pozitív kritikákat olvas, így aztán nem lehet teljesen közömbösen odaülni elé, akármennyire is szeretnénk, szeretnél, vagy szeretnék. Az ember, a fimnéző, eszerint akarva-akaratlanul vár valami jót, valami csodásat, valami nagyszerűt. Bár megpróbálja lehűteni magát, vagy inkább a túlzott, túlfűtött elvárásait, de mégis ott motoszkál a kezdésig az a sok dicsérő szó, amivel a filmet illették, egyesek, vagy a többség, mindenki. Egy szó, mint száz, vártam, de nagyon.
 
S ez a majd 15 éves várakozás jelentem tisztelettel meghozta a gyümölcsét. Így utólag, okoskodva, furcsa is lett volna, ha ennyire mellénézett volna a filmtársadalom ennek a filmnek. Bár előfordulhatott volna, miért is ne, az, hogy nekem nem tetszik az adott alkotás, de ebben az esetben erről szó sincs. Az is igaz, hogy nem volt miért megijedni, félni a darabtól, mert Tim Burton neve, és eddigi munkássága csak jóval kecsegtetett számomra, s minden bizonyára számotokra is. Nem semmi pali, annyi szent. Sok filmjét nem láttam, való igaz, de amiben szerencsém volt, az felejthetetlen maradt, mindörökre. S ezzel el is árultam magam, hogy ez alól a Karácsonyi lidércnyomás se kivétel. De egye fene, pár sorral feljebb vagy lejjebb, előbb-utóbb úgy is kiderült volna az igazság, ugye.
 
Nem sok filmre szoktam aggatni olyan jelzőket, hogy tökéletes, meg hogy élmény volt a javából. Viszont erre minden kertelés nélkül, rávágom, hogy ez az. Nagyon érdekes és fura musical ez, olyan tim burtonos, ha jól gondolom? Látszik-látszik, hogy benne van keze, na. Szörnyszülöttek, már elnézést, egy gonosztevővel az élen. Valahol halloween városában Jack, az egyik lakó, a tökkirály, miután unja már az ijesztegetést, s miután megtapasztalta milyen jó dolog a karácsony, úgy dönt, hogy felcsap Mikulásnak, átveszi a szerepét, azaz megreformálja a saját nézete szerint (lidércesebbé, szellemesebbé, rémálommá teszi) a karácsonyt. Bár ezzel csak rosszat tesz
 
Mindig olyan dolgokra hivatkozok, az esetek legnagyobb többségében, hogy egy-egy film nem ad semmit, nem ad semmi újat, élményt és így tovább. Azonban itt már az első perctől fogva, érezhető, hogy valami új van kialakulóban, amit már annyira szeretett volna látni a filmnéző, ugye, akár a karácsonnyal kapcsolatban. Legutóbb még a Bad Santa esetében éltem ki magam, hogy mennyire más képet fest le a szeretet ünnepéről, vagy mindenki mikulásáról. Itt meg aztán tényleg olyat kap a néző, ami után, láttán, megnyalhatja mind a tíz ujját. Hadd ne kelljen ragoznom, hogy miért, karácsony rémálommá válik, s így tovább. Ezek szerint nem is kell más a tökéletes hatáshoz, a nagybetűs élményhez, mint TB stílusa
 
Nagyon úgy látszik s nagyon sikerrecept gyanús az alábbi megállapítás: holmi, némi öniróniával, és groteszkséggel megáldott színes és fekete-fehér animációs mesében kell újat mutatni a közönségnek, ha az már nem tud szabadulni, a tucat filmek fojtogató láncától. Azaz legyünk kreatívak, kicsit viccesen borzalmasak, groteszk figurákkal, akiket a tettetik, ellenére megszerettetünk, és akkor egy maradandó élményben lesz része mindenkinek.
S mindezt ’93-ban megalkotva, bemutatva, persze több évnyi munkálkodás árán s után. Hihetetlennek hangzik, és az is, hogy milyen és mennyi energiát fektettek bele, akkor, amikor még ez az animációs dolog, gyerekcipőben járt, mondom ezt, a mai szinthez viszonyítva. No de, no de ott volt már akkor is Pixar, ennyi. De tényleg ”időtálló”, most komolyan, jó párszor néztem is nagyokat. S nem az én asztalom erről véleményt mondani, meg e felett zsűrizni, de a kép világ egyszerűen csodálatos. Átjön az az abszurd, sötét világ, aminek át kell jönnie. Lenyűgöző.
 
Zene nélkül mit ér a musical? Bizony Danny Elfman már akkor is megmutatta a tehetségét. (Mostanság a kedvencem a Wanted zenéivel) Kiváló muzsikák, amik viszik előre a bravúros sztorit. S akkor itt említeném meg, ha eddig kimaradt volna, vagy elsiklottam volna felette, hogy az alapsztori már megér egy misét, az én szívemben…Szóval visszatérve a muzsikákra, nagyon jók voltak, különösen amik a film első felében hangoztak el, nem is kell mondani, egy musical esetében ennek van a legnagyobb szerepe, a film nagy százaléka ének, s ezekből tudhatom, érthetem meg a történetet, zusammen.
 

S ha ezek után se jön meg az ember hangulata, akkor már tényleg nincs mit tenni. Talán a szerelmi szál volt kicsit felesleges. Azt vagy ki kellett volna hagyni, vagy jobban ráépíteni, de nem akarok itt túlzottan élcelődni, mert ez tízes a javából, így is. Nem ajánlom ezt, hanem kötelező néznivalónak írnám fel minden egyes olyan filmszerető emberkének, aki még nem látta, de akár annak is, aki látta, és nem tud betelni ezzel a báb-horrorral. Ezek után jöttem rá, hogy a Halott mennyasszony is kimaradt, eddig, még. Előre félek, mi vár rám ott is!
 

u.i.:ki volt az lángelme, aki dec. 31 -re teszi ezt a darabot, az m2-re, ez van...

Címkék: 10 karácsonyi lidércnyomás the nighthmare before christmas

Havoc

inmfc - 2008.12.19. - Szólj hozzá!

 

Egy mindenki számára imponáló készítő team (oscar díjas brigád, nocsak) a háttérben, egy gyönyörű Anne Hathaway az előtérben, a kamerák előtt, és egy igazán tökösnek mondható előzetes a szemem előtt, az emlékeimben elég volt ahhoz, hogy megkapja azt az egyetlen és bizonyos soha nem visszatérő esélyt tőlem, a Havoc, avagy magyar címén az Ámok.

 
 
S bizony meg - megszolgálta a belefektetett másfélórát, szó se róla, de mégis valami hiányérzet fogott el a megnézést követően. Nem volt meg benne az igazi kraft, ami végig lekötött volna. Hiába követi le, szépen, a témában hasonló társait, egyszerűen nem hogy nem tud nagy újdonságot mutatni, hanem, ami legnagyobb a baj, hogy még oly nagy érzelmet se tud kiváltani belőlem, pedig sok helyen dicsérik ilyen dolgokkal, rendesen . Nekem ez amolyan középszer a javából, semmi több, de na lássuk a medvét!
 
Történet a gazdag szülők gyerekeiről, akik ki akarnak, és egy bizonyos ponton ki is törnek a középszerből, a jóból. Majd egy olyan világba csöppenek bele, ahol már ők sem tudnak érvényesülni, ahol már ők is el vannak veszve. A film három barátnő életét mutatja be, akik tényleg megunva a nagy gazdagságot, pompát, „fényűzést”, brancsba tömörülnek, és ott élik ki a vágyaikat, ott élik le az igazi az életüket, vagy mégse. Szlengben utaznak, másképp öltözködnek, és próbálnak valahogy elszakadni a gyökerektől, több-kevesebb sikerrel. Amolyan becsapod magad dolog ez így. Próbálsz úgy viselkedni, ahogy a nagyarcok az iskolában, ugyanazt csinálod, és követed le, amit ők csinálnak, azonban ennek is megvan a hátulütője…Hisz, ha már ezt is megunod, akkor csak egyre többet és többet akarsz az élettől. Neked már nem elég az, egy idő után, hogy minden nap ugyanazokkal az arcokkal lófrálsz a stégen, neked nem, neked egy új hely kell, új kemény fickókkal, akik mást, többet ígérnek számodra. Izgalmat, szórakozást, és latin vért. De aztán rá kell jönnöd, hogy a nagy villában, a "nagy négy" fehér fal között igazán jó csak élni, amikor megkapsz mindent, amit szeretnél. Tanulság: soha ne kérj többet, mindannál, amit kaptál az élettől, vagy ha mégis kérsz, akkor biztosan jó nagy árat fizetsz érte…
 
Az Ámok egy hatalmas feladatot vállalt magára, amit nem tudott elvégezni, ha úgy tetszik kipipálni. Ilyen drámáról, bár nehéz meghúzni a választóvonalat, mert van itt szó, erotikus-thrillerről is, szóval drámáról lévén szó, akar mély nyomokat hagyni bennünk, bennem. De az igazi hatást akkor sem tudja elérni, a szívemben, bárhogy is próbálja. A színjeles filmbizonyítvány ellenére sem tud megérinteni, oly nagyon ledöbbenteni az Ámok, bárhogy is szerette azt volna, vagy kellett volna neki, szerintem. Hiszen jó régen volt már alkalmam a vásznon, ilyen saját anyagi biztonságukkal, mint sem törődő tinikkel, akik saját maguk döntenek úgy, hogy elmennek a rosszba, és keresnek valami „idegent”, dolgot, élményt, hatást, az életükben, amit addig még nem kaptak meg a pénzen.
 
De bárhogy is számolom, az a három szereplő, igazán csak egy. A másik kettő, amolyan áldozat, barátnőféleség. Allison áll a középpontban, ő róla és ő vele készül ilyen videó interjú, amely által ismerhetem meg azt a világot, ismerkedhetek meg közelebbről a főhősnőről, aki nem elsőre bizony nem az, akinek látszik. A kamera mögött álló gyerekről úgy igazán a végéig nem derül ki, hogy mi is a célja pontosan a videóval, kinek, miért készül ez,  mindenkinek egy eltitkolt indíték, és ok marad. Amire (külön, mellékszál) talán, ha a késztők, jobban rágyúrtak volna, akkor most egy baromi jó filmet köszönthetnék itt az FFK-n. Viszont nem erről szól a fáma, mert az Ámok megbicsaklik egy ponton, elcsúszik a banánhéjon, és nem tud élni a lehetőséggel. Mondom én, ebben nincs nagy hiba, szépen hozza azt amit ebben a témában elvárnék, de semmi olyat nem mutat, amitől hátast dobnék, vagy ami miatt emlékeznem kéne erre a darabra, rá,  pár év múlva is. Kevés volt ez, ki kell mondjam…A kemény gettós latin csávók, és a bosszúálló tervek se segítettek, vagy változtattak azon megítélésemen, hogy az Ámokba megvolt a potenciál, amit elszúrtak, és veszni hagytak. Tessék csak a fejet fogni, ilyenkor, ott fent a hálivúdi füstölgő filmgyárban, mert ez nem jött össze.
 
Pedig Hathaway kisasszony itt kellően erotikus, kellően meglepően jól hozza a gazdag csitrit, aki maga sem tudja, hogy ki is valójában. Csak színészkedik egész életében, száz arca van, és ravaszul használja őket, amikor csak kell, és kedve szottyan. Az itt még fiatalocska színésznő nem csak magából mutat meg pár dolgot, hanem már színészi vénájából is csurran-cseppen pár pillanat.
Nosza, nem rajta múlott, hogy elvérzett a sztori, és a forgatókönyv, amit nem mellesleg Jessica Kaplan írt, még 95-ben, 16 évesen. A szomorú sajnos a történetben, hogy ő nem sokkal a forgatás kezdete előtt elhunyt. És a mozit az ő emlékének is ajánlották.
 

 
Az egy-néhány trailer alatt hallható Lisa Hall - Is this Real? című száma hűen tükrözi a látottakat, vagy inkább tükrözné, mert a "három oscar díjjal a zsebben készítőknek", azért ez mégis csak egy amolyan elszalasztott sanszszerűség, amit aligha tesznek ki a falra, vagy az ablakba. No mindegy, kár is ezen rágódni, a lényeg, hogy egyszer azért megérte belekukkantani, és az ötöst kapja is minden vacillálás, és gondolkodás nélkül. A nagy igazság pedig ebben van: Too much is never enough!

Címkék: 5 havoc

Botte di Natale

inmfc - 2008.12.17. - 1 komment

 

Ha a szimatom nem csal, akkor - bizonyára, feltehetőleg - nincs olyan ember a világon, aki ne tudna legalább egy filmet is említeni a nagy párostól, a Bud Spencer és Terence Hill duótól. Kincs, ami nincs…Nincs kettő négy nélkül….Nyomás utána… Na ugye! Mindenki emlékszik tehát akkor „stanra és panra”, Piedonéra, és Lucky Luke-ra (milyen régen volt már), mint a filmtörténelem egyik legnagyobb alakjaira, s párosára. Ebből kifolyólag, azt hiszem nem is kell és nem is érdemes itt megmagyarázni azt a bizonyos filmbizonyítványt. Értem ezalatt, hogy „rajtuk” aztán tényleg sokan –sokunk- nőttek fel. A mai napig, örökéletű dumáikkal, pofonjaikkal szerves részét képezik nem csak a televíziózás, hanem a mi életünknek is, már akik tényleg elvakult rajongóknak vallják magukat.    
 
 
S ami egem illet, beállok a sorba. Mert ha eddig nem derült volna ki, vagy nem említettem volna, bizony én nagy falója, rajongója vagyok ezeknek a BS&TH daraboknak. Kiskoromtól kezdve élvezem a páros minden egyes pillanatát a tévében, s ezek az emlékek a mai napig kísértenek, s üldöznek, jó értelemben vett persze.
 
Ahogyan kezdtem begépelni soraimat, csak akkor esett le, s akkor vettem szomorúan tudomásul, hogy amióta ffk-zok, na az óta, még egy poszt sem látott napvilágot a két úriember közös filmjeiből, szégyenszemre. De most eljött az idő, hogy bepótoljam eme lemaradásomat, és karácsony közeledtével egy olyan darabról meséljek nektek, ami egyrészről az utolsó közös filmje volt a két nagy színész”óriásnak”, s másrészről nem mellesleg még vajmi köze is van a szeretet ünnepéhez, szóval kettő legyet ütök egy csapásra, vagy mifene, a lényeg, hogy ez a film nem más, mint a Bunyó Karácsonyig, ugye.
 
Persze most sokan foghatják otthon a fejüket, hogy a nagy karácsonyi filmes zsákból pont ezt húzta ki a sokat látott, s tapasztalt író, vén öreg róka (én), amikor annyi, de annyi mást lehetett volna még megörökíteni, itt a posztban, a blog által, de ami késik nem múlik alapon, egyszer mindennek eljön az ideje, s ne feledd már csak hét nap van hátra. De akkor nézzük közösen, miért is e mellet tettem le voksomat, a nagy választék tükrében, s christmasi filing hevében, ergó lássuk miből élünk…
 
Lehet karácsony, lehet húsvét (némi túlzás volt ez) a kocka alakú készülékünkben csak egy biztos pont, egy biztos program létezik, az a Bunyó Karácsonyig. Ezért történhet az meg, hogy ebben az évben is mindenki nagy megdöbbenésére, örömére, vagy éppen bánatára újra ott van a karácsonyi menüben, azaz újfent élvezhetjük a pofonokat.
 
Moses fejvadász a vadnyugaton. Állandóan begyűjti a fejeket, ha úgy tetszik, és ebből keresi a pénzét. A legújabb ilyen bűnözőért búsás összeget kapna, de Sam Stone-t nem lesz olyan egyszerű elkapni, mint azt előre hitte. S amíg a tervét szövögeti, még a rég nem látott testvére is felbukkan, Travis, ami aztán tovább bonyolítja a dolgokat, a nagy karácsony „előestéjén”…
 
A Bunyó Karácsonyig is a rongyosra nézett, látott kategóriát képviseli. Tényleg nem múlik el ünnep anélkül, hogy az ember nem botlana bele valahol, valamelyik kedves kis csatornán. Bár inkább nem panaszkodom, mert nekem elnyerte a tetszésemet, mint minden BS&TH-es film, amúgy. Az túlzás lenne kijelenteni, hogy a legjobb filmje a párosnak, de ez is kellő mértékben szórakoztató, és más nem számít. Jól összerakott darabka ez, de valami mégis hiányzik belőle. Néha talán túlságosan is belassul, vagy én vagyok már újmódi, nem tudom, de sok év távlatából visszagondolva, azért lenne mit operálni rajta. Hisz a forgatókönyv, bár ezt már megszokhattam eddig is, nem nagy erőssége a filmnek (így utólag egy ilyen olasz „western”-től sokat nem várnék, annyi szent), szó-szó, de hát az igazat megvallva, nem is ezért szeretem, szeretjük őket. Hanem a humorért, és kész.
 
Ami pedig most is megunhatatlan. A két fickó annyira összeforrott már a vásznon, nemcsak a nevük persze, hogy már talán egymás mellett állnak, vagy a karosszékben dőlnek előre-hátra, mi, én akkor is csak kacagni, nevetni tudok rajta, most, mindig is, a mai napig is. S ez a lényeg, ahogy mondottam. Nem kell keresni benne nagy üzenetet, bár azért mindig próbálkoztak a készítők a színészek szájába adni pár ügyes-bajós szép mondatot holmi drámai fűszerrel megkeverve, de lényegében jól megírt és működő, pazar párbeszédek ostromolják a sztorit, amin, amelyeken ugyancsak lehet nevetni kedvünkre.
 
"Adj hálát az égnek, hogy nyugodt természetem van. És hagyd békén a mamát."
 
Majd már a megnézés után, az ember fel is teheti magának azt a kérdést, hogy a mai világban, a mai nagy filmes gyárban, ki tudna ilyen/olyan nagy kettőst kialakítani a vásznon, hogy az megéljen még pár évig, jó pár film erejéig. Nehéz a válasz, szó se róla. S ameddig én is ezen agyalok, addig csak a babevéses snittek ugranak be, és egy szépen, stílusosan feldíszített karácsonyfa, amely a szó szoros értelmében elhozta főhőseink számára a békés, nyugodt karácsonyt, amely a cím szerint is bunyóval következett be.
 
Bud Spencer-ről és Therence Hill-ről nem is kell sokat már regélnem. Hisz tényleg nem akárkik a filmes palettán, annak ellenére, hogy nem nagy színészek a javából, de mégis, egye fene, kedvencek, örökkön-örökké. Itt is, csak hozták a szokásos formájukat, amire egy rossz szavam sem lehet. S azt akarom, hogy ne is legyen.
 
Bár azért van olyan dolog, amibe akarva-akaratlanul itt is be le kell kötnöm, pedig a szívem nem akarja. Kár érte, hogy már akkoriban, ’93-ban is elérte egyfajta szellő a filmeket. Azaz, hogy holmi kisgyerek énektől a csúnya bácsik csak úgy eldobják a fegyvereiket minden szó nélkül. Lehet, hogy megint csak én változom, de ez már egy kicsit oly erőltetett giccs részét képezte számomra. S oké, hogy vicces meg minden, de azért e felett sajnos nem tudok szemet hunyni.
 

 
Áh, úgy néz ki, az a fránya kritikai vénám már megint előjött. De egy szó, mint száz, bármennyire is szeretem a két fickót, azt az életérzést amit ők képviselnek, és amit ők adtak nekem a kezdetektől fogva, ezt a filmet, sajnos nem tudom tízesre lepontozni. Pedig van olyan közös film a repertoárban, ami csont nélkül megérdemli ezt a pontszámot, de ez sajnos nem az. Egy erős nyolcas a jutalma. Most pedig már mindenki lélekben készülhet a tévés premierre, karácsony előtt egy nappal. Nyomás utána!
 

 

Címkék: 8 botte di natale

JCVD - by inmfc

inmfc - 2008.12.17. - 6 komment

 

Amíg, ezt a filmfelkeltő kritikát meg nem pillantottam, addig egy percnyi esélyt nem adtam a filmnek. Ez a szomorú nagy igazság és harci helyzet, kérem szépen. Lehet, sőt biztos, hogy most is; és mint mindig? az előítéletem, az a fránya megérzésem vezérelt utamon, amely most, mondjuk ki közösen, cserbenhagyott, na igen. Arról van itt szó, hogy az a bizonyos soha nem alvó, s nyugvó kisördög a rosszba akart vinni, el akarta hitetni a jóhiszemű, s mindenre „kapható” filmbuzival (velem), hogy ez csak egy lesz a sok szokásos tucat film közül, J.C. Van Damme-mal az élen. Tudod, te ez amolyan megbélyegzős dolog. Akarva-akaratlanul egy bés filmre számítottam, vagy inkább nem számítottam, egy olyan színésszel, akin még ha "generációk" is nőttek fel, akkor se értékelték nagyra, sokra, így vagy úgy, sajnos vagy nem sajnos.
  
 
De folytatva fenti gondolatmenetemet, ő most megmutatta kajakra, hogy ki is ő valójában. Hatalmas ámulás-bámulás, tessék, itt aztán nagy volt a pofáresés (részemről). Talán nem ártott volna a nézés előtt, belekukkantani az előzetesbe, vagy csak rácsodálkozni a pozitív kritikákra, visszhangokra, s nagyon jó pontszámokra… de utólag ez így volt rendjén, nagyobb volt a hatás, az élmény.
 
Pedig a fene se gondolta volna, hogy ez ennyire fején találja a szögét, és számítani kell vele, mint ismeretlenül nagyot szóló filmmel. Amikor először hallottam felőle, be kell vallanom, egy gúnyos kis kacagás tört fel belőlem. Mindez jól mutatja, s hűen tükrözi, érzékelteti az eddigi kapcsolatomat Jean-nal, de erről még majd később.  S tehát amint konstatáltam a szereplőgárdát tekintve, levonhattam azt a hibás konklúziót, hogy ennek bizony nem sok helye lesz az ez évi kínálatban. Aztán beütött a gebasz, de még mennyire.
 
Ahogy véget ért a film, egyből az csúszott ki a számon, hogy ez a JCVD egy visszavonulásosdit megelőző darabka. Mert, pont olyan volt, komolyan. Minden meg volt benne, ami után teljes nyugalommal térjen nyugovóra a(z ünnepelt) sztár. Majd másnap úgy ahogy van hagyná ott egész Amerikát a nagy füstölgő filmgyárával együtt. A csúcson kell abbahagyni, befejezni, ahogy szokták mondani. Persze, ha jól gondolom, erről szó sincs, de mégis az egésznek, számomra egy ilyen varázsa volt, tisztára el tudnám képzelni egy tök utolsó nagydobásként, no mindegy.
 
Ha eddig ez nem csapódott le volna a nagy szavak tükrében(re), akkor jelezném, kéretik tisztelettel, hogy baromira bejött és átjött. Meglepetés a köbön. Pedig tényleg nem fűznek valami jó emlékek a színészhez. Láttam egy pár filmjét, még a kockalakú készülékben, biztos tv premierként hangoztatva, de a legtöbbjére nem is nagyon emlékszem, szégyenszemre (vagy éppen ellenkezőleg?). Olyan szeret, nem szeret kategóriát képvisel a szívemben, hisz voltak elég érdekes (finomam fogalmaztam) filmjei a színésznek, de azért a jókról se lehet elfeledkezni. Hogy ne húzzam az idegeket, s jó magam se kalandozzak el a tárgytól, a lényeg, hogy ez egyelőre a legjobb JCVD film volt, amit láttam tőle, hangsúlyoznám eddig…
 
JCVD saját magát alakítja egy filmben. Oké, ez kicsit furi. Szóval adott ő, a sztár, akinek a problémái az egekig szöknek. Ez is csak a nézőnek utalás, hogy a sztár is ember, értjük. No de hazatér, Belgiumba, és bankot rabol, azaz teljesen kimerült idegileg, felmondta a szolgálatot, s így tovább…jön a police, meg a tévé, valami nagy hír van kialakulóban az esti híradóba…
 
Na jó van azért, ennyire nem lehet félvállról venni a dolgot, mert igen is a film a jó, s a komolyságát megőrzi az utolsó képkocáig. Oly drámáról van itt szó, de nem csak arról, olvass tovább.
Érdekes film, de nekem tetszett. Értem ezalatt, hogy sokan kivetni valót találhatnak, ebben a megmutatom, ki vagyok történetben. Kicsit önironikusan, kicsit önsajnálkozóan is lejöhet az egésznek az üzenete, tartalma, de szerintem azért, erről itt szó sincs vagy ha van, akkor az direkte csapódik le ránk. Ilyen akció-dráma némi cinizmussal, öniróniával meghintve. A sztár, aki a bankrablás közepette, mondja el nekünk, neked, nekem, hogy mit is rontott el az életében, hol hibázott, hogy ki is ő valójában, hogy jutott el idáig, miben rejlik az ő ereje, s mit lát ő a színfalak mögül, amit mi nem láthatunk, vagy fordítva. Ez a monológ azért nálam egy felejthetetlen pillanat maradt, na. (és itt jegyezném meg, hogy a Virgo által említett film első 10 perce valami nagyon ász lett) Mindenképpen jó és egyben különös megoldással operáltak a készítők, ami igen csak „hatásosra” (na de ilyet) sikeredett.
 
„But I still ask myself today what I've done on this earth.
Nothing! I've done nothing!”
 
Amit végképp dicséret illet, na az a forgatókönyv. Ez az állandó „ugrálás” az időben, az idősíkok váltakozása nagyon el lett találva. Néha csak egy jelenetet hagyunk ott félbe a jelenért, majd később vissza csatolunk ide, aztán a múlt, és így tovább…Ügyesen kiötlötték... S elég jól adagolták a témát is. Bár azért néha kicsit laposabb lett a kelleténél, de szemet hunyok e felett, a többi pozitív jelző mellett.
 
Jean Cleaude színészkedik. Nosza! Már megint a rosszmájú megjegyzéseim. De tényleg, itt egy új oldaláról, arcáról mutatkozott be. A kérdés, miért kellett eddig erre várni. Lehet, hogy van benne valami, hogy ő is csak rosszat kapta, és most valami kitörési lehetőséggel megfogta az Isten lábát. Hisz azóta csak tolonganak utána, kis túlzással. Felfigyeltek rá, ezért már érdemes volt meg/behúzni ezt hosszúra nyúlt projectet. De mi csak örülhetünk annak, hogy végre elkészült, és megcsodálhattuk, többes számban, vagy akár egyes számban is.
A mellékszereplők is kitettek magukért. Kicsit késő van, szóval már a kukába landolt a rosszarc neve, mindenki rákeres majd legfeljebb. Megéri, mert „echte bad figur” volt a javából, haha.
 
A végére hagytam a muzsikát, és a szürkés képeket, amelyek mind-mind kihagyhatatlan tényezői ennek a filmnek. Úgy egész, ahogy van. Egészségedre, hozzá.
 

Megérte várni erre is, még ha képletesen is értem, ebben az esetben. Csupa jó dolgok keringenek róla, meg bukták sora (anyagi vonzat) amerre felütötte a fejét. No de hát manapság ez már csak így meg, ugye. Hét és feles, legyen inkább nyolcas, engem ez vártalanul ért…várom a következőt Jean-Calude Van Damme!

Címkék: 8 jcvd

Home Alone

inmfc - 2008.12.15. - 8 komment

 

A Four Christmases kapcsán kezdtem el agyalni, gondolkodni azon, hogy mennyire nem akarnak születni, mostanság, igen csak jó karácsonyi"s" filmek. Egyszerűen az utóbbi pár évre (legyen az 4 vagy 5) visszamenőleg, ha akarnék se tudnék egy normális, nevezzem korrektnek, alkotást megemlíteni, amely az ünnep hangulatához valamennyire is illene. Persze-persze próbálkoznak tisztességgel „ott fent” a készítők, de csak nem akar olyan alapmű napvilágot látni, mint korábban, vagy mint jelen esetemben (esetünkben) a Reszkessetek betörők első része volt, forever.

 
 
Ezek utána pedig már tényleg nem kell azon megdöbbeni, hogy minden évben a kocka alakú készülékekben ilyentájt ugyanazokat a semmilyen filmeket kell megtekinteni, ami senkinek és semminek nem kifizetődő. Értem ezalatt, hogy a család otthon, este a bejgli falás és a karácsonyfa világítás közepette simán elnézne egy kicsit humoros, egy kicsit drámai, azaz minden rétegnek szóló christmasi darabot. De nem kérem szépen, mert holmi kisvukokkal rombolják az ember idegeit, ahelyett, hogy akkor legalább, az örök klasszikust vennék elő, még ha huszadjára is. Viszont aki megteheti, az már most készüljön fel, és tárazzon be az ünnepekre, arra a bizonyos három napra, mert még nem késő. Igaz a visszaszámlálás már kezdetét vette…Mi segítünk, itt is van a Home Alone ’90-ből
 
Jó sokat nem érdemes erről a filmről regélni. Vagyis inkább vétek lenne hosszabban értekezni róla, mert ez már a sokat látott kategóriát képviseli. Amolyan rongyosra nézett kategóriát. A film, amely megunhatatlan, s amely biztos pontja talán minden családnak karácsony este. Egy fix ékkő, amire mindig lehet támaszkodni, akkor is ha van más. S ebben az utóbbi félmondatomban rejlik meg a nagy igazság. Hisz sokszor elővehetjük bátran, kényünkre-kedvünkre, mert nem lejárt lemez, ezt egyszerűen, az idő vasfoga sem kezdi ki. S ház az ilyen filmekről se könnyű ám kritikázni. Ha keveset írsz az a baj, ha a sokat, akkor meg az. Meg kell találni a középutat, hogy frappánsan, de nem túl hosszan fejtsed ki a véleményedet egy örök klasszikussal kapcsolatban.
 
A történetet röviden ecsetelve dióhéjba csak annyit, hogy Kevint, otthon hagyják a szülei. S miközben ők már vígan repülnek Párizs felé, addig a kis lurkónak (aki átéli az egyedüllétérzésnek magas és alacsony fokát) meggyűlik a baja két szerencsétlen betörővel, vagy inkább fordítva
 
 "Ez az én házam! És meg fogom védeni!"
 
Ha valaki egy családi mozira vágyna, na annak tutira ez a legmegfelelőbb, legoptimálisabb, ideálisabb választása ilyentájt. Ennél jobbat, aligha fog találni. Kötve hiszem. A Reszkessetek betörőkben megvan minden, ami a sikerhez, egy jó filmhez kell, valamint ahhoz, hogy 18 évre, s évet fittyet hányva vegyük elő újra és újra.
Egy rosszcsont (akkor még cuki) gyerkőc, aki feltalálja magát a jó nagy házban, és először mit sem törődve azzal, hogy szülei eltűntek, élvezi a nap minden egyes ízét, és varázsát. Ki ne szerette volna gyerekként, és így tovább, elképzelni, szeretni, hogy ne parancsolgassanak neki a szülei, és ne mondják meg mit tehet, haha. Együtt is érzek Kevin-nel, vagy is hát félig-meddig. Mert akkor elérkezik az érzelmi válsághoz, vagy mihez, és el kezd hiányozni az állandó szidás, ergó, nem ő van a középpontban állandóan. Egyedül lenni, hosszabb ideig, na annál borzasztóbb nincs is. Erre rájön, ráérez Kevin is, de aztán játszótársai akadnak, akik véresen (?) komolyan gondolják, hogy kirámolják a házat, ami Keviné, csak az övé. És ezt nem is engedheti. Mini MacGyverként keseríti meg a két tökelütött semmirekellő bűnöző életét. Persze közben a család is rájön, hogy a tíz valahány gyermek mellett hiányzik valaki, akit nem kell másodpercenként lehordani. Jön is ám megdöbbenés, sírás-rívás, és hasonlók. Azonnal hazautazás ízibe. És ami ezután történik az már oly egyértelmű, és emlékezetes, hogy abba már tényleg nem lenne érdemes elkalandozni.
A Home Alone-ban is vannak mellészállak, mai fejjel csak csöpögős, drámai részek. Ide tartozik a szomszéd (gyilkos) és fia közötti nagy klisés harag. De ezt oly ügyesen kerülik a készítők, hogy egy percre se akad fenn rajta a szemed. Azaz szépen, minden giccs nélkül  el-eleresztünk egy félmosolyt akkor, amikor Kevin felnőtt fejjel „osztja ki” a szomszéd bácsit az életről, s annak kihívásairól.
 
A vígjáték az ami, a dráma mellett a nagy fegyverténye a darabnak. Százszor lerágott csontú, látott, jeleneteken a mai napig is úgy tudok önfeledten nevetni, kacagni, kacarászni, hogy az csak csuda. S az egész filmet mostanra áthatja egy nagy smile, vagyis nekem ez olyan volt ki tudja hányadára. Végig mosoly ült arcomon a nézés közben, amely egy percre nem fagyott „le”, annyira természetes és üde az egész, hogy nem lehet hibát találni benne és kész.
 
A zenéje az, ami hát felteszi a pontot az i-re. Nem árt, rá, jobban a füleket hegyezni, mert vannak ott csiszolatlan gyémántok, s így nem is lehet kérdés, az akkori GG jelölés, szerintem.
 
Macaulay Culkin befutott. Bár ily gyereki tekintettel nem volt nehéz. Igaz azóta már nem sokat lehet hallani róla, a lényeg a lényeg, hogy itt még róla szólt a fáma. Vele együtt lett olyan örökös élmény a Home Alone, amelyet senki nem felejt el. Bár a betörők, Joe Pesci s Daniel Stern is kitett magáért. Mindenképp szépen mutat a filmes bizonyítványukba nekik is. 
  

Egyszerűen nagyszerű. Oly tízes. Ha eddig nem volt még karácsonyi filingem, na az akkor most egyből, meg kapásból rám tört hirtelen. A második rész nézése ezek utána nem is lehet kérdés. Irány fenyőfát vágni, és vajkaramellás cukit raklappal beszerezni. De előtte nem árt holnapra felkészülni, mert kattan egyet az óra, már csak nyolc, s következik az újabb Christmas Movie, itt, nálunk. Reszkessetek, olvasók!

Címkék: 10 home alone reszkessetek betörők

süti beállítások módosítása