Van egy film, ami évről-évre, újra és újra, előkerül a puttonyból. Van egy film, ami Tim Burton nevéhez fűződik, és majd 15 évet élt már meg az emlékekben s a palettán, egyaránt. Nem utolsó sorban van egy film, amelynek hangulata oly magával ragadó, hogy karácsonyeste vétek kihagyni, minden, s nem csak, filmszerető ember számára. Szerintem már mindenki tudja és fújja a választ, kívülről, előlről és hátulról... tehát ez a film, mi más is lenne, mint a Karácsonyi lidércnyomás, kérem szépen.
 |
Most lehet, hogy sokan nagyokat néznek e sorokat olvasva, de én (mint a filmek rajongója) szégyenszemre csak most láttam először a filmet. És persze kérdezheted teljes joggal, hogy hol volt ez ennyi ideig, ennyi időn keresztül, de erre speciel még én is keresem a válaszokat mai napig, no mindegy. Ahogy mondottam már sokszor, az élet nem áll meg, s nem rövid oly annyira, hogy minden fájó filmes mulasztást ne tudjak bepótolni, egyszer, talán, valamikor. Tehát ennek is eljött az ideje, s ha már karácsony itt van az ajtóban, kopogtat nagyokat, akkor hülye lennék bizony, nem odafigyelni egyszer is, erre a nagyszerű darabra.
Mivel a Karácsonyi lidércnyomástól hangos a sajtó, ergó, amerre az ember beteszi a lábát, csak jókat, pozitív kritikákat olvas, így aztán nem lehet teljesen közömbösen odaülni elé, akármennyire is szeretnénk, szeretnél, vagy szeretnék. Az ember, a fimnéző, eszerint akarva-akaratlanul vár valami jót, valami csodásat, valami nagyszerűt. Bár megpróbálja lehűteni magát, vagy inkább a túlzott, túlfűtött elvárásait, de mégis ott motoszkál a kezdésig az a sok dicsérő szó, amivel a filmet illették, egyesek, vagy a többség, mindenki. Egy szó, mint száz, vártam, de nagyon.
S ez a majd 15 éves várakozás jelentem tisztelettel meghozta a gyümölcsét. Így utólag, okoskodva, furcsa is lett volna, ha ennyire mellénézett volna a filmtársadalom ennek a filmnek. Bár előfordulhatott volna, miért is ne, az, hogy nekem nem tetszik az adott alkotás, de ebben az esetben erről szó sincs. Az is igaz, hogy nem volt miért megijedni, félni a darabtól, mert Tim Burton neve, és eddigi munkássága csak jóval kecsegtetett számomra, s minden bizonyára számotokra is. Nem semmi pali, annyi szent. Sok filmjét nem láttam, való igaz, de amiben szerencsém volt, az felejthetetlen maradt, mindörökre. S ezzel el is árultam magam, hogy ez alól a Karácsonyi lidércnyomás se kivétel. De egye fene, pár sorral feljebb vagy lejjebb, előbb-utóbb úgy is kiderült volna az igazság, ugye.
Nem sok filmre szoktam aggatni olyan jelzőket, hogy tökéletes, meg hogy élmény volt a javából. Viszont erre minden kertelés nélkül, rávágom, hogy ez az. Nagyon érdekes és fura musical ez, olyan tim burtonos, ha jól gondolom? Látszik-látszik, hogy benne van keze, na. Szörnyszülöttek, már elnézést, egy gonosztevővel az élen. Valahol halloween városában Jack, az egyik lakó, a tökkirály, miután unja már az ijesztegetést, s miután megtapasztalta milyen jó dolog a karácsony, úgy dönt, hogy felcsap Mikulásnak, átveszi a szerepét, azaz megreformálja a saját nézete szerint (lidércesebbé, szellemesebbé, rémálommá teszi) a karácsonyt. Bár ezzel csak rosszat tesz…
Mindig olyan dolgokra hivatkozok, az esetek legnagyobb többségében, hogy egy-egy film nem ad semmit, nem ad semmi újat, élményt és így tovább. Azonban itt már az első perctől fogva, érezhető, hogy valami új van kialakulóban, amit már annyira szeretett volna látni a filmnéző, ugye, akár a karácsonnyal kapcsolatban. Legutóbb még a Bad Santa esetében éltem ki magam, hogy mennyire más képet fest le a szeretet ünnepéről, vagy mindenki mikulásáról. Itt meg aztán tényleg olyat kap a néző, ami után, láttán, megnyalhatja mind a tíz ujját. Hadd ne kelljen ragoznom, hogy miért, karácsony rémálommá válik, s így tovább. Ezek szerint nem is kell más a tökéletes hatáshoz, a nagybetűs élményhez, mint TB stílusa…
Nagyon úgy látszik s nagyon sikerrecept gyanús az alábbi megállapítás: holmi, némi öniróniával, és groteszkséggel megáldott színes és fekete-fehér animációs mesében kell újat mutatni a közönségnek, ha az már nem tud szabadulni, a tucat filmek fojtogató láncától. Azaz legyünk kreatívak, kicsit viccesen borzalmasak, groteszk figurákkal, akiket a tettetik, ellenére megszerettetünk, és akkor egy maradandó élményben lesz része mindenkinek.
S mindezt ’93-ban megalkotva, bemutatva, persze több évnyi munkálkodás árán s után. Hihetetlennek hangzik, és az is, hogy milyen és mennyi energiát fektettek bele, akkor, amikor még ez az animációs dolog, gyerekcipőben járt, mondom ezt, a mai szinthez viszonyítva. No de, no de ott volt már akkor is Pixar, ennyi. De tényleg ”időtálló”, most komolyan, jó párszor néztem is nagyokat. S nem az én asztalom erről véleményt mondani, meg e felett zsűrizni, de a kép világ egyszerűen csodálatos. Átjön az az abszurd, sötét világ, aminek át kell jönnie. Lenyűgöző.
Zene nélkül mit ér a musical? Bizony Danny Elfman már akkor is megmutatta a tehetségét. (Mostanság a kedvencem a Wanted zenéivel) Kiváló muzsikák, amik viszik előre a bravúros sztorit. S akkor itt említeném meg, ha eddig kimaradt volna, vagy elsiklottam volna felette, hogy az alapsztori már megér egy misét, az én szívemben…Szóval visszatérve a muzsikákra, nagyon jók voltak, különösen amik a film első felében hangoztak el, nem is kell mondani, egy musical esetében ennek van a legnagyobb szerepe, a film nagy százaléka ének, s ezekből tudhatom, érthetem meg a történetet, zusammen.
S ha ezek után se jön meg az ember hangulata, akkor már tényleg nincs mit tenni. Talán a szerelmi szál volt kicsit felesleges. Azt vagy ki kellett volna hagyni, vagy jobban ráépíteni, de nem akarok itt túlzottan élcelődni, mert ez tízes a javából, így is. Nem ajánlom ezt, hanem kötelező néznivalónak írnám fel minden egyes olyan filmszerető emberkének, aki még nem látta, de akár annak is, aki látta, és nem tud betelni ezzel a báb-horrorral. Ezek után jöttem rá, hogy a Halott mennyasszony is kimaradt, eddig, még. Előre félek, mi vár rám ott is!
u.i.:ki volt az lángelme, aki dec. 31 -re teszi ezt a darabot, az m2-re, ez van...
