Ha a szimatom nem csal, akkor - bizonyára, feltehetőleg - nincs olyan ember a világon, aki ne tudna legalább egy filmet is említeni a nagy párostól, a Bud Spencer és Terence Hill duótól. Kincs, ami nincs…Nincs kettő négy nélkül….Nyomás utána… Na ugye! Mindenki emlékszik tehát akkor „stanra és panra”, Piedonéra, és Lucky Luke-ra (milyen régen volt már), mint a filmtörténelem egyik legnagyobb alakjaira, s párosára. Ebből kifolyólag, azt hiszem nem is kell és nem is érdemes itt megmagyarázni azt a bizonyos filmbizonyítványt. Értem ezalatt, hogy „rajtuk” aztán tényleg sokan –sokunk- nőttek fel. A mai napig, örökéletű dumáikkal, pofonjaikkal szerves részét képezik nem csak a televíziózás, hanem a mi életünknek is, már akik tényleg elvakult rajongóknak vallják magukat.
 |
S ami egem illet, beállok a sorba. Mert ha eddig nem derült volna ki, vagy nem említettem volna, bizony én nagy falója, rajongója vagyok ezeknek a BS&TH daraboknak. Kiskoromtól kezdve élvezem a páros minden egyes pillanatát a tévében, s ezek az emlékek a mai napig kísértenek, s üldöznek, jó értelemben vett persze.
Ahogyan kezdtem begépelni soraimat, csak akkor esett le, s akkor vettem szomorúan tudomásul, hogy amióta ffk-zok, na az óta, még egy poszt sem látott napvilágot a két úriember közös filmjeiből, szégyenszemre. De most eljött az idő, hogy bepótoljam eme lemaradásomat, és karácsony közeledtével egy olyan darabról meséljek nektek, ami egyrészről az utolsó közös filmje volt a két nagy színész”óriásnak”, s másrészről nem mellesleg még vajmi köze is van a szeretet ünnepéhez, szóval kettő legyet ütök egy csapásra, vagy mifene, a lényeg, hogy ez a film nem más, mint a Bunyó Karácsonyig, ugye.
Persze most sokan foghatják otthon a fejüket, hogy a nagy karácsonyi filmes zsákból pont ezt húzta ki a sokat látott, s tapasztalt író, vén öreg róka (én), amikor annyi, de annyi mást lehetett volna még megörökíteni, itt a posztban, a blog által, de ami késik nem múlik alapon, egyszer mindennek eljön az ideje, s ne feledd már csak hét nap van hátra. De akkor nézzük közösen, miért is e mellet tettem le voksomat, a nagy választék tükrében, s christmasi filing hevében, ergó lássuk miből élünk…
Lehet karácsony, lehet húsvét (némi túlzás volt ez) a kocka alakú készülékünkben csak egy biztos pont, egy biztos program létezik, az a Bunyó Karácsonyig. Ezért történhet az meg, hogy ebben az évben is mindenki nagy megdöbbenésére, örömére, vagy éppen bánatára újra ott van a karácsonyi menüben, azaz újfent élvezhetjük a pofonokat.
Moses fejvadász a vadnyugaton. Állandóan begyűjti a fejeket, ha úgy tetszik, és ebből keresi a pénzét. A legújabb ilyen bűnözőért búsás összeget kapna, de Sam Stone-t nem lesz olyan egyszerű elkapni, mint azt előre hitte. S amíg a tervét szövögeti, még a rég nem látott testvére is felbukkan, Travis, ami aztán tovább bonyolítja a dolgokat, a nagy karácsony „előestéjén”…
A Bunyó Karácsonyig is a rongyosra nézett, látott kategóriát képviseli. Tényleg nem múlik el ünnep anélkül, hogy az ember nem botlana bele valahol, valamelyik kedves kis csatornán. Bár inkább nem panaszkodom, mert nekem elnyerte a tetszésemet, mint minden BS&TH-es film, amúgy. Az túlzás lenne kijelenteni, hogy a legjobb filmje a párosnak, de ez is kellő mértékben szórakoztató, és más nem számít. Jól összerakott darabka ez, de valami mégis hiányzik belőle. Néha talán túlságosan is belassul, vagy én vagyok már újmódi, nem tudom, de sok év távlatából visszagondolva, azért lenne mit operálni rajta. Hisz a forgatókönyv, bár ezt már megszokhattam eddig is, nem nagy erőssége a filmnek (így utólag egy ilyen olasz „western”-től sokat nem várnék, annyi szent), szó-szó, de hát az igazat megvallva, nem is ezért szeretem, szeretjük őket. Hanem a humorért, és kész.
Ami pedig most is megunhatatlan. A két fickó annyira összeforrott már a vásznon, nemcsak a nevük persze, hogy már talán egymás mellett állnak, vagy a karosszékben dőlnek előre-hátra, mi, én akkor is csak kacagni, nevetni tudok rajta, most, mindig is, a mai napig is. S ez a lényeg, ahogy mondottam. Nem kell keresni benne nagy üzenetet, bár azért mindig próbálkoztak a készítők a színészek szájába adni pár ügyes-bajós szép mondatot holmi drámai fűszerrel megkeverve, de lényegében jól megírt és működő, pazar párbeszédek ostromolják a sztorit, amin, amelyeken ugyancsak lehet nevetni kedvünkre.
"Adj hálát az égnek, hogy nyugodt természetem van. És hagyd békén a mamát."
Majd már a megnézés után, az ember fel is teheti magának azt a kérdést, hogy a mai világban, a mai nagy filmes gyárban, ki tudna ilyen/olyan nagy kettőst kialakítani a vásznon, hogy az megéljen még pár évig, jó pár film erejéig. Nehéz a válasz, szó se róla. S ameddig én is ezen agyalok, addig csak a babevéses snittek ugranak be, és egy szépen, stílusosan feldíszített karácsonyfa, amely a szó szoros értelmében elhozta főhőseink számára a békés, nyugodt karácsonyt, amely a cím szerint is bunyóval következett be.
Bud Spencer-ről és Therence Hill-ről nem is kell sokat már regélnem. Hisz tényleg nem akárkik a filmes palettán, annak ellenére, hogy nem nagy színészek a javából, de mégis, egye fene, kedvencek, örökkön-örökké. Itt is, csak hozták a szokásos formájukat, amire egy rossz szavam sem lehet. S azt akarom, hogy ne is legyen.
Bár azért van olyan dolog, amibe akarva-akaratlanul itt is be le kell kötnöm, pedig a szívem nem akarja. Kár érte, hogy már akkoriban, ’93-ban is elérte egyfajta szellő a filmeket. Azaz, hogy holmi kisgyerek énektől a csúnya bácsik csak úgy eldobják a fegyvereiket minden szó nélkül. Lehet, hogy megint csak én változom, de ez már egy kicsit oly erőltetett giccs részét képezte számomra. S oké, hogy vicces meg minden, de azért e felett sajnos nem tudok szemet hunyni.
Áh, úgy néz ki, az a fránya kritikai vénám már megint előjött. De egy szó, mint száz, bármennyire is szeretem a két fickót, azt az életérzést amit ők képviselnek, és amit ők adtak nekem a kezdetektől fogva, ezt a filmet, sajnos nem tudom tízesre lepontozni. Pedig van olyan közös film a repertoárban, ami csont nélkül megérdemli ezt a pontszámot, de ez sajnos nem az. Egy erős nyolcas a jutalma. Most pedig már mindenki lélekben készülhet a tévés premierre, karácsony előtt egy nappal. Nyomás utána!
