A Bittersweet Life (2005)

inmfc - 2009.04.25. - 2 komment

Helyzetkép… Látjuk, ahogy egy öltönyös, szépen fésült úriember kimérten és precízen fogyasztja el a süteményét. Nem kapkod, nem siet sehová, magabiztosságot sugároz minden egyes mozdulatával. Majd rászólnak a fülére, hogy van pár arc, akik kicsit kellemetlenkednek a hotelben, ezért ideje lenni móresre tanítani őket. Egy szót sem szól, lenyeli az utolsó falatokat, feláll, megigazítja az öltönyét, és odasétál minden perc idegeskedés nélkül a váratlan, hívatlan vendégekhez. Elszámol háromig, de mivel ez nem használ, kicsit rendbe rakja a társaságot annak rendje és módja szerint. Annyira, hogy azok egy ideig ne is próbáljanak meg újra visszatérni és zavarkolodni. Ha mégis, akkor előkerül a fegyver, a baseballütő és onnan nem lesz kiút. Ki a következő?

 
A történet... A gengszter boss mielőtt elutazik, egy feladattal bízza meg leghűségesebb "szolgáját". Mégpedig, figyelnie kell, és szemmel kell tartania az ő kedvesét. Nézni kell, hogy merre is jár, mit is csinál ez idő alatt. Hisz félő, a boss szerint, hogy valaki mással találkozgat, ergó megcsalja. Ezt szeretné kideríttetni, vele. Ha pedig eme feltevése igaznak bizonyulna, akkor nincs más hátra, meg kell ölni mindkettőt. Erre a feladatra, tehát, őt, mint, a legjobb emberét irányítja, aki tényleg érzelmek nélkül, csak a hivatásának élve, nagyszerű munkát végez már majd hét éve.
 
A dolgok mégis másképp alakulnak, és sülnek el, mint ahogy arra számítani lehetett. S most nem arra gondolok itt elsősorban, hogy igen, a kedves megcsalja a főnököt, hanem arra, amit tesz, vagy inkább nem tesz főhősünk. Kvázi nem végzi el a rábízott feladatát. Miért? Ez a kérdés mozgatja leginkább a filmbeli szereplőket, és a nézőt is, egész végig. Miért történhetett meg mindaz, ami megtörtént? Miért? Hogyan és miért fajulhattak el az események oly annyira, a két ember között. Miért? Hogyan csúszhatott ki, az addig megrendíthetetlennek tűnő végrehajtó szereplőnek keze alól az irányítás. Miért?
 
Számos példával lehetne itt élni, a sztorit olvasva, és látva, viszont eddig egy sem volt olyan stílusos, hangulatos darabka, mint ez a film volt. A szürke egér, vagy inkább robot, nap mint nap, csinálja a dolgát, hol gyilkol, hol keménykedik, hol behajt. Csak azt teszi, és végzi el, ami az utasítás, amit kap, felülről. Márpedig ő ezt, korrekten, jelesen hajtja végre mindannyiszor. Ahogy azonban a boss szájából is elhangzik, a 100 meló között mindig lehet, és megbújik egyetlen egy, a kakukktojás, ami nem úgy alakul, és sikerül mint a többi, általában. Eljő’ a nap, mikor is valamiért, valami oknál fogva, nem lehet és nem tudjuk (tudja) megtenni azt, amit előtte kisujjból kiráztunk. Van valami, lehet az valaki, aki miatt képtelenség megtenni a megbízatást.
 
Jelen esetben, kicsit klisésen hangzik tudom, de egy nő áll a középpontban, a jéghegy csúcsán, a lavina elindítója szerepkörében. Egy lavinát indít el, akarva-akaratlanul, ami miatt szürke emberünk, kilép a régi életéből. Vagy csak szeretne. Azonban a film erre bravúrosan teszem hozzá, nem adja meg a választ, és nem kínálja fel ezt a lehetőséget. Így mindvégig, egy percre sem lehetünk biztosak abban, hogy minden, a bosszú, és azt megelőző temetés, és kínzás csak a/egy nő miatt történik. Az biztos, hogy köze van ahhoz, mert emberünk attól a perctől fogva megváltozik. Nem mondja ki, de érezzük, hogy nem akar már tovább így élni. Szeretne úgy tenni, úgy élni, mint mások, viszont ez meg lehet, csak egy álom számára, semmi több.
 
A bosszúval szeretne választ kapni a kérdésére, arra a sok kérdésre, amiket én is feltettem magamban, mindenkinek pár sorral feljebb. Két ember face to face harca, valami miatt. Nem csak valaki miatt, hanem egy elérhetetlen vágy, álom miatt. Lehet a nő az, aki megtestesíti minden álmukat és vágyukat? Amikről tudják, hogy soha nem kaphatnak meg belőle még egy szemet sem? A mozi mindvégig lefoglal, ez nem kérdés. A hangulatával képes elérni azt, hogy egy idő után már szoríts a főhősnek, ökölbe szorított kézzel. Még akkor is, ha tudod, mi fog következni. Nesze neked magyar cím, ugye! Újfent egy hatalmas baklövés, ahelyett, hogy belenéztek volna, rendesen, és megadták volna neki a Keserédes élet címet. Mert igen, ez úgy van jól, ahogy van. Ez az élet, ami hőseink játszótere nem könnyed, nem laza, nem mosollyal teli. Itt nem lehet csak úgy egy percre sem kizökkeni, itt nem lehet hibát ejteni, mindig résen kell lenni. S lehet édes, mint a sütemény (és keserű is egyben) a kezdő képsorokban, a pénzzel, a hatalommal, viszont mindez nem elég. Mert nem lehet megkapni azt, amit az ember leginkább szeretne, innen a keserűség. Az álmainkat nem tudjuk megvenni csak úgy, se a szeretet, a szerelmet és az érzelmek, érzések megannyi fajtáját.
 
Az A bittersweet life egy stílusgyakorlat. Azaz, hogyan kell egy nem nagy kunsztnak tűnő forgatókönyvből kiváló filmet csinálni. Elfojtott, és be nem teljesülő érzelmekkel, kemény akcióval, drámával, és egy lehengerlő befejezéssel. Vannak persze apró hibák, lásd levakarhatatlan hasonlítgatás korábbi nagyokkal (Oldboy), de leginkább az, hogy leül picit olykor-olykor, az amúgy se szédületes tempóban előre száguldó cselekmény. De amikor kell, akkor meg olyan képeket mutat, olyan fényképezéssel, a fehér és a vörös szín kontrasztjával, hogy az csak csoda, és egyben gyönyörű. De amikor kell, akkor kisebb mosolyra fakaszt, mert a rendező úr nem hazudtolta meg magát, ebben az esetben se, jól tette. De amikor kell, akkor a szem mellett a fül sem marad szárazon, hisz olyan igényes, tökéletes zenékkel engesztel ki, és nyűgöz le, hogy a végfőcím előtt már hallgatnám újra az összeeset. S amikor kell, folyik a vér, dúl a harc, az akció főhősünkkel. Kit bár nem talál el jóformán egy golyó sem, azonban ez a nézőt egy idő után már cseppet sem zavarja. Miért? Mert van mi kárpótolja, ha eddig nem jöttél volna rá, kedves olvasó.
 
S tényleg a rengeteg dicséret mellett még a főhőst nem is említettem. Most komolyan, Byung-hun Lee játéka kinek nem tetszett? Oké, maradjon ez költői kérdés, mert amit ez a fiú itt csinált, arra csak egy szó van: tökéletes. Pörfekt munka, tessék csak figyelni rá. Ezzel a produkcióval és a Rossz arcával kettő olyat mutatott már nekem, ami miatt nem lehet nem tovább kísérni árgus szemekkel a pályafutását. Nagy drukk neki.
 

Life is bittersweet… úgy ám. Kilenc pont, mert nem lehet kevesebbet adni neki. Egyszerűen nem lehet. Minden megvolt benne. A műfajokat is kiválóan kezeli. Egy melankolikus hangulattal dob meg, fog meg, és nem ereszt el, egészen a végig. Elégia a javából, azaz a valóság és az ideál nem felel meg egymásnak. Az biztos, hogy valamikor újra előszedem, de addig is, tovább és tovább nyomkodom a playt a lejátszón, egész nap ha kell, hogy hallhassam az OST-t és annak egyik legkiválóbb művét, a Romance-t. Csodálatos. Itt az utolsó szó jogán pedig az elmaradhatatlan tagline: When doing right goes very, very wrong.

 

Címkék: 9 a bittersweet life

Punisher: War Zone (2008)

inmfc - 2009.04.24. - 7 komment

Ismételten egy elképesztő csalódás a folytatások világából. Mielőtt azonban még mindenki csak is a rosszra gondolna, a legrosszabbra, azoknak jelezném, hogy ez bizony annak a pozitív formája meg fajtája volt. Pedig tényleg ki hitte volna, hogy a megtorlásokat, amik ugyancsak a képregény életből, univerzumból csöppentek a vászonra, azokat és azokból lehet még normálisan is filmet gyártani a néző számára. Ez a „kettő”, a folytatás, azonban nem kis fegyvertényt tudhat magáénak. Mit is? Jobb lett, mint elődje, ennyire egyszerű a képlet. S ez az, ami, azért manapság elég ritkán fordul elő itt a filmek hazatájékán, ugye. Viszont nem árt tisztába tenni a dolgokat, meg az itt leírtakat, mert egy picikét túl rózsásra festettem le a képet, miközben azért voltak, és kerültek a gépezetbe porszemek, meg a képre nagyon nagy sötét foltok,, olykor-olykor. Vágjunk is bele, azt mondom!

 
Ez a történet se tegnap kezdődött, hanem még réges-régen valamikor a lapok hasábjain. Valaki olvasta, valaki rajongott érte, valaki meg filmre vitte. Itt sem kell nagy bonyolult eseményekre számítani, hanem csak egy szimpla igazságosztóra. Olyanra, akiből már látott, meg olvasott sokat a nagyérdemű. Kellett egy indíték, baljós múlt, mint például a család elvesztése, és indulhatott is a tekercs. Erre lehetett majd rápakolni az echte bad boys-kat, akik mindig újra és újra színen vannak, sosem fogynak ki meg el, mint a duracell nyuszi. Állandóan valami csúnya dologba törik a fejüket, és amikor már azt hinnék, hogy révbe érnek, na akkor töri be az ajtót, és lép be a mi megtorlónk, természetesen felfegyverkezve. Na ő a mi hősünk, aki megbünteti azokat, akiket a police egyszerűen nem tud.  
 
Ám de mi van akkor, ha egy ilyen tisztogatás közepette nem csak a rosszak kapnak golyót a fejükbe, hanem egy jó, aki éppen rossz helyen volt, rossz időben, tudjátok, persze. Erről tudna többet mesélni, nekünk, Frank Castle aka megtorló véletlenül tesz el láb alól egy jófiút, akivel közös volt a cél, vagy hogy is szokták ezt mondani. A lényeg, hogy ezután, a baklövés után, már tényleg mindenki őt keresi, szeretné megtalálni. Az életben maradt rosszarcoktól kezdve a lelőtt fiú barátjáig, a rendőrséget bele (nem) számítva, mindenki.
 
Frank Castle azonban egy percre sem idegeskedik. Csak néha gondol vissza, meg töpreng a múlton, látva a lelőtt ember családját, feleségét és gyermekét. De nincs idő sokat drámázni, mert a bűnösök, a bűnözök visszatérnek, hogy bosszút álljanak. Van miért, hisz rendesen kidekorálta a fővezér arcát, akinek aztán meg is van a nyomos oka arra, hogy megtalálja és megölje őt, a Megtorlót. Mivel neki nem ment, ezért még nem normális testvérét is bevonja a buliba. Röviden ennyi lenne, pár mondatban a történet, amit aztán sikerült annyira megspékelni, megfűszerezni ínycsiklandó hozzávalókkal, hogy az még élvezhető is legyen, egy szinten.
 
Eddig nem írtam le, de úgyis mindenki tudja, hogy ez egy tökös bé film lett a javából. Nem akart nagyon túl komolynak látszani, tűnni, hanem csak egy ereszd el a hajam stílust felvenni, amitől a néző haja égnek áll, meg a képregény olvasónak is valami megmozdul a szívében és lelkében egyaránt. Valami ebből pedig visszajött. Nem lett ez tökéletes, nagyon messze van attól, de a korábbi részeket látva, még mindig ez jött be, leginkább.
 
Itt végre nem feszítették a húrt ilyen drámai dolgokkal, meg szálakkal, hanem belecsaptak a lecsóba, és ment a gyakás meg a bullet-time, ahogy azt kell, és ahogy arra mindenki ki van éhezve, ugye. Erre pedig nincs panasz. Egy kis erőszak, vér, erőszak, durr, vér, erőszak, és humor. Na valahogy így lehetne összefoglalni a látottakat. Közbe-közbe azért a dráma is jelen van, de ezt tessék elfelejteni, mint ha ott se lenne. Vannak kifejezetten szép és korrekt jelenetek, amik előtt tényleg lehetne is meghajolni, tisztességgel, de be-becsúsznak meredek dolgok is, ami miatt nem lehet itt nagyon örülni, kedvünkre.
 
Az új brigád, team, a rendezővel meg a főszereplővel minden dicséretet megérdemel. Nem hagyták, hogy ez is abba a hibába essen, mint az elődje. Így ebből aztán nem lett, mindenki nagy szomorúságára, kislányoknak való limonádé, hanem igenis néhol véresen komoly, néhol meg véresen vicces darabka. Ezt utóbbit, komolyan írtam, mert voltak olyan snittek, miken csak nevetni lehetett volna, akár indokoltan, akár indokolatlanul. Egy kicsi szájhúzás emiatt azért közrejátszik. S akkor még nem is említettem Castle halhatatlanságát, akit aztán senki sem tud eltalálni, nem hogy megölni. De hiába is feszengek ilyen dolgok miatt, miközben legbelül én is jól tudom, hogy erről van szó, ez benne van a pakliban.
 
Ha az egészet summázom, akkor kicsit a hangulat is akadozott, nem egyszer. Lehet, sőt biztos, hogy ez az emlékek állandó bevágásának, vagy a túlpörgött rosszfiúknak köszönhető, elsősorban. Ahogy említettem a drámát itt hanyagolták, de nem annyira, ahogy azt kellett volna, elméletileg. Hisz gyakorlatilag ebbe is pakoltak rendesen, mikor is Ray Stevenson se tudott ezzel mit kezdeni. Hiába tartom jó és jobb választásnak, az előd Jane után, annyira azért nem volt tutira meggyőző. Az arckifejezése sok mindent nem árult el, az biztos. Ennek ellenére a haladás, meg a fejlődés tapasztalható, talán egy harmadik esetében már minden klappolni fog. Ki tudja?
 

Moziba nem, tékába igen érkezett ez a Megtorló folytatás. Hogy ez mire lesz elég, az már jövő zenéje. A War Zone kap egy hat és felest, minden további nélkül. Voltak gondok vele, ahogy azt fejtegettem sorokon keresztül fentebb, de mindhiába, mert az elődre köröket ver, és bé kategóriában is teljesen megállja a helyét. Nem az a fajta, amit majd még egyszer előveszel, jobban mondva lekapsz a polcról, hanem az, amelyiken egyszer kábé másfélóra erejéig elvagy. Néha nagyokat nézel, néha a szemöldököd húzod fel, néha a szájad szélét húzod el, viszont a végén bezzeg, te is szeretnéd magadra ölteni, húzni a halálfejes t-shirt-öt. Ezt kapd ki.

 

Címkék: 6.5 punisher war zone

Columbus Day (2008)

inmfc - 2009.04.23. - Szólj hozzá!

Már megint valami olyasmi történik itt a szemünk láttára, ami kicsit megmagyarázhatatlan meg leírhatatlan. Száz és száz más egyébről lehetne itt sorokat vetni, de tényleg az ember egy ilyen Columbus day után nem tud megszólalni, vagy csak nem tudja azt úgy kikerülni, mint ha nem is lett volna, kitörölni, mint ha nem is látta volna. Az van, hogy egyszerűen nem lehetett napirendre térni a dolog felett. Még most is erősen agyalok, hogy akkor ez most nekem ismeretlenül nagyot szólt, vagy sem? Lehet, hogy csak jó pillanatomba kapott el… de lehet, hogy tényleg ennyire összerakták ezt a mozit, ez egyszer, s nem utoljára. Sok a kérdés így hirtelenjében. Megpróbálok választ kapni és adni mindenre. Addig is irány a park, meg a jó öreg telefonfülke.

 
Teljesen random jött, aztán meg alig jutottam levegőhöz a végfőcím alatt. Talán ez is kellett ahhoz, hogy ennyire megvegyen a mozi, kilóra. Mert megvett, ez nem kérdés. Annak ellenére, hogy nem volt benne semmi nagy komplikált sztori, vagy ki tudja milyen híres színészgárda, csak egy egyszerű történet, a tolvajról, aki megszerez egy táskát, ami természetesen nem az övé.
 
Ő, mármint a rabló, ennek a táskának a segítségével szeretne végre elmenni máshova, Floridába. Nincs sok ideje, mert a táska, amiben valami értékes van, kell az igazi gazdinak, aki nem sokat gondolkodik, ha a táskájáról van szó... Ezért meg kell terveznie, hogy hol, mikor, és hogyan akarja a táskát pénzre váltani. A lopott táskával elmegy a közeli parkba, és az ott található telefonfülkékből adja az utasításokat, meg kapja is egyszerre. Lesz összekötő is, de mondani se kell, egy idő után minden másképp alakul, mint ahogy azt előre eltervezte.
 
Na ez a történet egyik szála, egyik síkja, ha lehet ezt így mondani. Mert a másik, kicsit drámai, itt a krimis szállal szemben. Hisz amíg tervezget, várakozik a tolvajunk, addig belebotlik egy kiscsávóba, akit aztán a fenéért se tud levakarni magáról. Állandóan követi, meg beszélgetni akar vele. Ahelyett, hogy az iskolapadot koptatná a gyerek, inkább kint a parkban üldögél, és nézi, figyeli az embereket. Na ők ketten összetalálkoznak, összeismerkednek, majd egy kis idő elteltével már elválaszthatatlanok lesznek, cseppnyi túlzással élve.
 
Egy-egy üzletelés, és beszélgetés közepette még marad idő a családi gondokra is hangsúlyt fektetni. S habár a jól bejáratott klisék itt is követik utadat, rendületlenül, de valahogy ez annyira nem zavaró, mint az talán előfordult már egy-néhány esetben. Apa-lánya kapcsolat vagy a férj és az exfeleség közti hercehurca itt is megtalálható, minden további nélkül. Felveszi a kapcsolatot velük, és megpróbál végre helyes döntéseket hozni, egyszer az életben, a hűtlen apuka és férj egyben.
 
A befejezést nem említve, egy egész korrekt kis darabkát sikerült összehozni a nézőnek, annyi szent. Nem egy világmegváltó alkotás, ezt jelezném előre, és sokadszorra. Mert speciel a befejezés, vagy az olykori túlságosan is erőltetett, és nem helyén való flashbackek, idősíkok váltása nem volt annyira szerencsés választás. Szó se róla voltak ezekből is jó pillanatok, viszont néha nem nagyon tetszettek a váltások. Talán ennyi az, ami úgy igazán felróható a mozi számlájára. Meg, hogy néha kicsit leül a hangulat. De hát tényleg ez is csak egy apróság, mert nem egy akármilyen filmről van szó. Nem egy ultra-költségvetéses, agyonpénzelt, hájpolt moziról van szó, hanem kicsiről inkább, ami minden hibája ellenére jobban szórakoztat, mint bármely társa az utóbbi időben, időből.
 
A drámázást, meg a krimizést is nagyon jól összefogták. Egyik se kapott többet a másiknál. Nem volt itt az arányokkal probléma. Bár az igaz, hogy a dráma olykor nem hazudtolta meg magát a kliséivel, azonban nem lehet rá haragudni, ha az összképre tekintek. Mert igen az összkép majd egy pár szereplős, majd egy helyszínes kellemes kis darabka. Amin lehet nevetni, kicsit izgulni, drámázni, meg élvezni a látottakat. Jó kis film volt, ami a zenéjével, meg a parkos ötletével, majd zéró vérfolyással tud maga alá gyűrni.
 
Ehhez azonban Val Kilmer sokat tett. A Felon után, kezdem azt hinni, hogy itt nincs menekvés, meg visszaút, Val kegyetlen továbbra is. Annyira jól teszi itt is a dolgát, hogy egy rossz szavam nem lehet. A kisfiúval remek párost alkottak, míg Valderrama-val való telefonos jelenetei is nagyon tetszetősek voltak.
 

Most újra végig/visszapörgettem magamban az elmúlt másfélóra eseményeit, és azt kell mondjam nem hiába kap hét és fél pontot a Columbus day. Volt benne valami kis hangulat, ami lehet, hogy a park varázsa volt egyszerűen… kellett ilyen parkos élmény is már, egy kitűnő Val-lal, a tolvajjal, aki nem volt jó emberismerő, meg minden, viszont tudta a hibáit, amiket elkövetett, tisztába volt vele, hogy mit kell rajta változtatni, mármint az eddigi életén. Csak egy telefonfülke kell, némi pénz, egy korához képest érett kölyök, és ennyi elég is. És egy idézet a végére: „Singing a song, In search of Eldorado.”

Címkék: 7.5 columbus day

Silk (2006)

inmfc - 2009.04.16. - Szólj hozzá!

Előre szólók, nem egy egyszerű történetet fogok itt elmesélni. Kell pár sor, hogy kicsit a saját megfogalmazásomban leírjam az egésznek a lényegét, mert különben az égvilágon senki sem tudja majd megérteni, felfogni, hogy a szellemek s a fizika miként is került szoros kapcsolatba, egy számomra csak rubik kockának kinézetű dolog hathatós segítségével. Induljunk ki abból, hogy van egy kutató csapat, csoport, akik hát kutatnak valamit, természetesen. Mégpedig az anti-gravitáció megoldásán fáradoznak, nap mint nap. Ez eddig érthető. Azonban mialatt ezen dolgoznak, vizsgálódnak, valami teljesen más dologba futnak bele. Egy energiába, amit a Menger szivacs (lásd rubik kocka) közreműködésével sikerül elfogni, majd alkalmazni is, a későbbiekben. Mert, hogy ez az energia izé szoros kapcsolatban áll a szellemekkel, és el is „kapnak” egy igazi szellemet, jobban mondva a szobájába zárnak. Mondani se kell vigyázni kell vele, mert ilyen dolgokra képes, mint ezt a mellékelt ábra is mutatja.

 
Szóval, ott a gyerek a szobában, bezárva. De még mindig sok a kérdés. A legégetőbb mindenki számára az, hogy, hogyan is lehet ott? Nincs más hátra ki kell deríteni, előre a múltba! A csapat azonban nem teljes, csak a szájról olvasó, kitűnően célzó plusz fővel indulnak neki a feladat teljesítésének, ami persze nem egy nap alatt megy végbe, meg nulla idegeskedés nélkül. Ahogy az lenni szokott sok minden csúnya dolog van a háttérben, viszont amíg ez mind kiderül, addig sajnos vannak, és lesznek olyanok, akik elhullnak a nagy igazságért folyó csatában, harcban. Egy a fontos, nem szabad a szemébe nézni! Mondom!
 
Már a sztori megértésére, felfogására kapásból külön kis időt, meg segítségek kell kérni, mert azért ez egy zsepire biztos nem fért ki, sokat agyaltak rajta, jó sokáig. Aztán majdnem hogy ez is lett vesztük, a készítőknek. Túlságosan is sok mindent akartak beletenni a moziba, ami aztán nem volt valami acélos döntés, látva a végterméket. Tényleg apait-anyait beleadtak, a korábbi várakozásokkal ellentétben ez nem csak egy szimpla horror film lett, hanem sokkal több annál, kérem szépen. Van az egésznek egy ilyen misztikus, sci-fis része, amit szépen összeeresztettek, párosítottak ezzel a rettegés dologgal. Szellemek, meg fizika felsőfokon, aki érti, annak biztos elnyeri a tetszését.
 
Persze nem arról van szó, hogy érthetetlen a mozi cselekménye vagy ilyesmi, csak annyira komolyra vették ezt a fizikai órát, hogy néha még pislogni se mertem, ne hogy lemaradjak valamiről. Igen, oké, beismerem, nem ez volt az erősségem a suliban, de azért ami sok, az sok. Azért nem veszem el senkinek a kedvét, már így a legelején, mert azért annyira nem vészes a helyzet, mint ahogy azt itt lefestettem, fekete meg fehér színekkel. A film becsületére legyen mondva, elmagyaráz mindent, hogy mi merre hány fok, hány óra, hogy mit is kell tudni erről, arról, a néző pedig akarva-akaratlanul beletörődik abba, hogy okosabb már nem lesz, inkább kikapcsol, és másra figyel, a szellemekre például.
 
A szellem, ebben az esetben egy fiúcska, akivel jó ha nem nézünk farkas szemet, mert bizony, akkor mi húzzuk a rövidebbet. Csak éppen erről kevesen tudnak, így aztán megtörténik a baj, nem is egyszer, meg kétszer. Aztán erre rátesznek még egy lapáttal, de mindent azért nem mondok el, nem úgy van ám az…
 
Érdekes mozi volt mindettől függetlenül. Valami olyasmi ez, amihez nem mindennap van szerencsém. De hát nem is vártam mást, mikor is beadtam neki a derekam. Aztán meg kapkodtam a fejem, rendesen. Végül is ez a fizika óra volt a nagy gyengém, a hangulattal, meg a kicsi szellem fiúval nagy probléma nem volt. Egy idő után már, amikor világos lesz a történet, akkor már némi érdeklődés is kísér utamon, tehát valami érzés elkap, ami miatt már kénytelen vagyok kivárni a végét is.
Bár azt se mondanám, hogy jót izgultam, meg megdöbbentem volna rajta, mert helyenként már túl belassult, különösen igaz volt ez a felvezetésre, meg az első fél órára, valamint a kicsit spoileres munkavállalásra. Később is felüti a fejét ez gyenge tényező, de ekkortájt már legalább a szellem, meg az ő kálváriája teljesen lefoglal. Ezen kívül még az Anti-gravitáció projekt is folyik a másik szálon. Azaz egy valakit csak ez érdekel, és hajt előre, míg a másikat meg a fiú múltja.
 
Ebbe a nagy kettős központi szálhoz tesznek meg olyan kiegészítő elemeket, tartozékokat a készítők, mint a gyűlölet nem minden, és el kell fogadni, hogy itt a vég, bele kell törődni. Ezek is jól mutatják azt, hogy nem egy szokványos filmről volt szó, mert mindent belepréseltek, csak mindhiába.
 
A színészek ennek ellenére hozták, amit kell. Van itt jó meg rossz tanmese is, van az előbb leírtakhoz kapcsolódva. A csoport vezetője, Hashimoto szerepe tetszett a legjobban. Az újfiú kicsit fura volt a szerepében, nem ártott volna valaki mást találni, de azért kibírható volt, és lehet, hogy csak az én csőrömet rágja ez.
 

Az, hogy a címben szereplő selyem hogyan is jelenik meg a filmben, azt már végképp nem árulom el, maradjon ez a jövő zenéje. Mindent összevetve, nem volt ez annyira rossz, de azért jócskán húztam a szám szélét egy-néhány képkocka esetében. Vagy a lassúság, vagy a kicsit elrontott, elhibázott forgatókönyv miatt. Nem lehet sajnos teljes a siker íze, hiába is hangsúlyozom ezerszer, hogy azért más volt ez, mint amit eddig láttam, bárhonnan, bárhol. Olyan hat és felest kap ez a Taiwan-ból érkezett sci-fis - horroros alkotás. Nem rossz, nem rossz, a befejezésért külön piros pont jár, de azért az igazság az, hogy picit többre számítottam, bár egyszer meg jó volt. Erről ennyit…

Címkék: 6.5 silk

A Man Who Was Superman (2008)

inmfc - 2009.04.15. - Szólj hozzá!

Nem a nyers erő nyitja a vasajtókat, hanem egy apró kulcs. Egy apró kulcs, ami mindannyiunkban megvan, s megtalálható. Nem kell ahhoz bivalyerősnek lenned, és szuperképességekkel rendelkezned, hogy megtegyél valamit, amit nagyon szeretnél, szerettél volna már régóta. S lehet, csupán egy kis lépést teszel meg előre, de abban biztos lehetsz, hogy ez olyan nagy lesz, és olyan sokat fog jelenteni, nemcsak neked, hanem mindenkinek, amivel, ami által, igenis, megváltoztatod, megváltoztathatod a jövőt. Tehát a kezedben a kulcs, dönts okosan, bölcsen. A változás rajtad áll!

 
A helyzet az, hogy kicsit „megvezettek a megérzéseim” ezzel a filmmel kapcsolatban. Arra gondolok itt legfőképp, hogy a csekély filmháttér-információ tudatában, ismeretében bizony egy kis vígjátékra készültem fel, nagyon. De utólag, bevallom férfiasan, ez pont így volt kerek, korrekt és jó, ahogy azt kell. Szeretek meglepődni, és itt azért volt belőle rendesen, ami után csak úgy kerestem a szavakat hirtelenjében. Tényleg úgy vagyok vele, miután láttam ezt, hogy sokkal jobb és sokkal szebb pillanatokat szerzett, és adott nekem, mint ha képbe lettem volna a sztorit illetően.
 
Ezért inkább nagyon sok mindent nem is akarok elárulni róla. Vétek lenne, annyi szent. Ahogy az a címből is kiolvasható, Superman újra a középpontban van, egy filmben. Csak most a koreai alkotás esetében, kicsit más lett, mint ahogy azt az original, eredeti filmben láthattuk. A sztori röviden annyit tesz, hogy egy tévés producer kisasszony ráakad egy emberre, az utca emberére. Az utca emberére, aki segít másokon, mindenkin, mert ahogy mondja, állítja, ő bizony Superman. Ez a feladata, segíteni, megmenteni bajba jutott embereket, és így tovább. Ez ismerős, ugye!
 
Na de sokan kételkednek ebben, azaz, hogy tényleg valahonnan idepottyant, egy másik bolygóról, vagy mit tudom én, mert speciel repülni se tud, ami azért kötelező dolog lenne, egy szuper ember tulajdonságainál, a szuper erőről nem is beszélve. Viszont a fejében található kriptonit sok mindenre, sok feltételezésre, a sok kétkedő, pesszimista embernek, megadja a választ, egyszersmind. Elhallgatatja őket, végérvényesen.
 
Bár ő nem is foglalkozik ilyenekkel, csak a feladatát végzi el, teljesíti, mert úgy látja, hogy a sárga por, a Föld szennyezése, az állandó tömegközlekedés bajba sodorja az embereket, akik erről tudnak, de mit sem törődnek. Pedig ő szereti az embereket. Ezen kívül még rablók után is ered, és segít átkelni ott is, ahol egyáltalán nem kéne. Néha akarva, néha akaratlanul, önkénytelenül nyújt segítő kezet, tényleg bárkinek. Egy biztos: Superman-nek nagy szíve van.
 
Kellemes meglepetés volt ez a film, számomra. Minden meg volt benne, ami kell egy jó kis kikapcsolódáshoz, szórakozáshoz. De nem csak ennek a kettőnek fogalmát meríti ki a Superman történet, hanem amikor kell, akkor elgondolkodtat, amikor kell, akkor pedig megdöbbent. S lehet, hogy mosolyogsz, kedvedre, nagyon sokszor, a játékidő alatt, de azért a kissé klisés mondanivalóval, meg komolyabb részekkel is meg tud ragadni. Nagyon egybe volt az egész történet. Szó se róla, voltak fennakadások, kilengések, de ezekből mindannyiszor sikerült sikeresen talpra állni, és újult erővel támadni a nézőt. Ennek ellenére mondom azt, hogy tetszett. Nem is emlékszem, de talán nem is akarok már emlékezni ezekre az üres pillanatokra, járatokra, mert annyira szerethető, kedves, tanulságos jeleneteket rejt és foglal magában ez az alkotás.
 
Már a tök jó kezdés megadta a film alaphangulatát, amire a befejezés tett rá egy lapáttal. Kellett az oda a végére, mert így aztán kitűnő érzésekkel, pozitív élményekkel, tapasztalatokkal búcsúztam el a filmtől. Viszont nem mindörökre. Az biztos, hogy még egyszer, valamikor, újra nekiülök, mert annyira megfogott. Pedig sok újdonságot tényleg nem mondott, de ez a körítés, ahogy megállja a helyét az életben is, az egyszerűen nem eresztett el…
 
úgy ahogy a zene sem. Most már pár koreai filmmel a tarsolyomban nyugodtan levonhatom azt konklúziót, hogy nagy hangsúlyt fektetnek a zenére. Itt is olyan hangulatos, szimpla, egyszerű, rövid, minden énekléstől mentes, minden hangszert magában foglaló muzsikákkal jöttek, meg támadtak le, hogy a film után kérdés nem lehetett az OST beszerzése. A kedvencem például azon nyomban a nyitójelenet zenéje, jelenetsora, az tanítani kéne, annyira magával ragadó.
 
Hwang Jeong-min alias Superman játéka baromi jó volt. Azok a mosolyok, és ez az örült játék nagyon rendben volt. Nem tudom, hogyan leírni már na, korrekt produkció, s ami nem meglepetés, hogy a legjobb is a gárdából. Lehetne, szó se róla, de Jun Ji-Hyun (tudod Sassy Girl) nem tud annyira kiemelkedőt alkotni, mint korábbi filmjében. De ne tessék temetni, itt is hozta a szerepet, csak igaz, ami igaz, a bohókás karakter hozzá sokkal jobban illik.
 

Superman él, élt és élni fog. Arra mérget vehetsz, hogy ha pár év múlva rákérdeznek erre a névre, akkor nem csak az igazi film fog eszembe jutni, hanem ez is. A hét és fél pontomat nem sajnálom rá. S bár igaz, hogy csak dicsértem a filmet, de ilyen kilengések, kicsit sablonos szálak, túlfeszített részek azért akadnak, imitt-amott, a túlságosan hosszúra sikeredett majd két órás játékidőben. Viszont ez a legkevesebb, mert a humora, mert a drámája, a zenéje, az alapsztorija is nagyon betalált és eltalált. Kérem a következőt!

 

Címkék: 7.5 a man who was superman

Going by the Book (2007)

inmfc - 2009.04.14. - Szólj hozzá!

Nem egy egyszerű dolog ám, bankot rabolni. Állítom ezt annak ellenére, hogy a forgatókönyve simán elfér egy kis noteszbe, minden tervével egyetemben, pontokba szedve, felsorolva. Ez az egész procedúra, nem más, mint egy kártyavár effektus. Tudod te olyan, amit összeállítunk a lapokból. Ha szépen megtervezzük, valamint ügyesen, és türelmesen egymásra tesszük a lapokat, akkor nem lehet és történhet semmi probléma. Azonban ha az egyik is elmozdul, nem miattunk, vagy ha elmozdul, éppen miattunk is, mert hibázunk, akkor összedől az, egy szempillantás alatt. S minden terv, elképzelés mehet a kukába. Lehet újratervezni. Persze előfordulhat az is, hogy nem jön be semmilyen gikszer, meg nem várt, váratlan fordulat, és akkor az utolsó lap is a helyére kerül, minden hiba nélkül. Na ilyenre itt a Going by the Book esetében nem számítsál. A kártyavár összedől, nem egyszer, s nem kétszer.

 

Ha elkezdeném összeállítani a sikeres bankrablás fő pontjait: akkor már kezdésként szükség van egy rablóra. Aki akarva-akaratlanul, önszántából vagy sem, ugrik fejest a rablás világába. Ahhoz, hogy a rabló kiélje ebbéli vágyait, vagy hogy pénzhez jusson, ki kell néznie egy minden szempontból ideális célpontot, a bankot. Érdemes kerülni a kisebb bankokat, meg az olyanokat, ahol már a nagy kamerás, figyelős, security őrős fejek kontrolálják a kisebb zavartkeltéseket. Van tehát indítékunk (pénz), elkövetőnk (rabló), és célpontunk (bank), viszont terv nélkül ez mit sem ér. Szaglászni, meg alaposan fel kell térképezni a terepet, a sikeres szereplés, érdekében. Le kell jegyezni az egyes pontokat, ne hogy is kimaradjon valami, mert borul a papírforma, meg a jól megírt terv. Kifizetődő elővenni egy-néhány örök klasszikust a tékából, mert azokból lehet csak igazán felkészülni, minden eshetőségre, lehetőségre. Ezeken kívül még fontos az öltözék, az álruha, hogy senki se ismerjen fel, semmi esetre sem. Valamint egy fényes, szép kis fegyverarzenálra is szükség lehet, különösen akkor, ha alone akarod végrehajtani ezt a veszélyes feladatot, küldetést.  

Ez volt az a film, amit ti, pontosan Neo ajánlottatok nekem, megnézésre. Az esetek nagy többségében már meg vagyok véve, és le vagyok kenyerezve akkor, ha ilyen rablós, behatolós, megtervezős sztorival állnak elő. Egyszerűen, ez nálam abszolút favroit. Azt meg, hogy ezt keleten készítik el, csak komolytalanul címszóval, az meg tényleg hab a tortán. Bár ha a film nem is, de a rabló meg túl komolyan veszi a feladatát, ami miatt aztán elszabadul a pokol. A már említett nem várt, váratlan esetek, amikre senki és semmi nem számított.
 
Arra, hogy a felbérelt rendőr, aki a rablót játszotta, ugye, megmakacsolja magát, és precízen, korrektül végzi el a rábízott a feladatát, sokak, de leginkább az új boss legnagyobb bánatára, meg idegességére. Ez még mindig nem világos? Na akkor itt az idő tisztába tenni a dolgokat.
 
Az egész azzal kezdődik, hogy megérkezik az új boss a kis városkába, nem önszántából persze, csak azért, hogy ezt is kipipálva, feljebb léphessen a ranglétrán. Munkamániás emberről lévén szó, azonnal nekilát a városka legégetőbb problémájának megoldására. Pontot szeretne tenni  a szűnni nem akaró bankok kifosztásának ügyére. S habár egyre távolodnak, a várostól, de félő, hogy a bizalom a bankok iránt, valamint a városkával kapcsolatban elveszik, kihűl. Lásd kevesebben jönnek, félnek, pénzzel, meg anélkül. Ezt nem lehet tűrni, tenni kell valamit.
 
De a boss egy, eddig még nem látott módszerrel szeretne bizonyítani, mindenkinek. A médiától elkezdve a városlakókig. Ez pedig nem más, mint hogy gyakorlatot tart. Azaz rendőrökkel játssza el a bankrablást. Még egyszerűbben, a rendőrök rabolják ki a bankot, de úgy, hogy közbe erről mindenki tud. Úgy, mint ha ez halál komoly dolog lenne. Minden rendőrnek megvan a feladata, csak a jelre, az üzenetre várnak, ami random jelzi majd ennek a furcsa, nem mindennapi gyakorlatnak a kezdetét. 
 
Egy ideig, minden a boss számítása szerint alakul, azonban egy ponton kicsúszik a lába alól a talaj. Hisz nem számolt a rablóval, aki talán túlságosan is, meg becsületesen is teljesíti a feladatot. Lásd beleéli magát teljesen a játékba. S milyen jól teszi, mert elszabadul a pokol. A kezdeti citromba harapott média képviselőit is a  is elkezdi érdekelni a történet. Ami habár úgy zajlik le, ahogy az a filmekben is látható, de mégis teljesen másképp, mint azt előre eltervezték. Közbe megérkeznek a kommandósok is, meghalnak emberek, van túszejtés, meg minden. Igazi, hétköznapi rablásnak lehetünk szem és fültanúi.
 
A helyzet az, hogy ma már nagyon nehéz ebben a műfajban újat hozni, vagy a műfajból kitörni. Fentebb leírtam, hosszasan ecseteltem ennek a folyamatát, szóval itt se lenne semmi meglepetés. Azonban Korea megint előszedi a hókuszpókuszt a kalapból, vagy inkább a nyulat, s ezzel mindenkit megdöbbent, mosolyt csal az arcára, és megvesz kilóra. Ennyi kell kérem szépen, egy remek idea, mert ez az volt, s ezt humorral, annak minden fajtájával megfűszerezni, hogy egy kicsit komédia jellege legyen az egésznek. S ha bejön, márpedig bejön, akkor nincs mit tenni. A recept kiváló, fogyasztható nagyon.
 
Ennek ékes példája a hangulat. Bár az igazsághoz az hozzátartozik, hogy számomra nehézkesen indult be, és olykor-olykor picit megadta magát, meg leült. Néha ez így jött át, hogy nem jött átannyira. Lehet sokat vártam, vagy az addig látottak tükrében volt ez visszaesés, de tény, hogy lassan bontakozott ki, és hogy néha nagyon visszavett a lendületből. Nem volt annyira hangulatos, vicces, meg egyéb. Aztán mielőtt temetni kezdtem volna egy remek idea vászonra vitelét, annak elhalálozását, akkor valami megindult előre. Egyszer csak, úgy a film előtt fél órával, robbant valami, ami miatt talán el is lehet felejteni neki pár gyengébb húzást. A film vége egyértelmű telitalálat a szememben, ahogy rápakoltak az egyik pofásabb befejezésre a másikat. Az komolyan gyönyörű volt. S végül ez nagyban segített a fotelből való kiszabaduláshoz. Éljen.
 
A színészeket felesleges itt bemutatni, felsorolni, hisz egytől-egyig nagyon jók csapatot alkottak. A legjobb természetesen persze a rabló volt, ez nem kérdés, de a boss is és a tárgyaló is kiválóan játszottak. Itt nem volt hiba.
 

Mindent összevetve a Going by the book egy nem mindennapi alkotás. Remek alapszitujával majdnem elkapott, de az említett számomra gyengébb pillanatok miatt, sajnos, nem sajnos nem sikerült annyira tökéletesre, és kiválóra. Jól szórakoztam rajta, és nem tartom kizártnak azt se, hogy még egyszer, az életem során majd előveszem, viszont egyelőre ez itt hét pont, se több, se kevesebb. Volt, mikor rendesen megmosolyogtatott, és megnevetett, volt mikor elkápráztatott egyszerűen, lásd az esernyős jelenetet, vagy a befejezést például. Ezek tényleg szép és emlékezetes pillanatok, szó se róla. Megéri, de azért nekem ez továbbra is kihagyott ziccer.

süti beállítások módosítása