Nem a nyers erő nyitja a vasajtókat, hanem egy apró kulcs. Egy apró kulcs, ami mindannyiunkban megvan, s megtalálható. Nem kell ahhoz bivalyerősnek lenned, és szuperképességekkel rendelkezned, hogy megtegyél valamit, amit nagyon szeretnél, szerettél volna már régóta. S lehet, csupán egy kis lépést teszel meg előre, de abban biztos lehetsz, hogy ez olyan nagy lesz, és olyan sokat fog jelenteni, nemcsak neked, hanem mindenkinek, amivel, ami által, igenis, megváltoztatod, megváltoztathatod a jövőt. Tehát a kezedben a kulcs, dönts okosan, bölcsen. A változás rajtad áll!
 |
A helyzet az, hogy kicsit „megvezettek a megérzéseim” ezzel a filmmel kapcsolatban. Arra gondolok itt legfőképp, hogy a csekély filmháttér-információ tudatában, ismeretében bizony egy kis vígjátékra készültem fel, nagyon. De utólag, bevallom férfiasan, ez pont így volt kerek, korrekt és jó, ahogy azt kell. Szeretek meglepődni, és itt azért volt belőle rendesen, ami után csak úgy kerestem a szavakat hirtelenjében. Tényleg úgy vagyok vele, miután láttam ezt, hogy sokkal jobb és sokkal szebb pillanatokat szerzett, és adott nekem, mint ha képbe lettem volna a sztorit illetően.
Ezért inkább nagyon sok mindent nem is akarok elárulni róla. Vétek lenne, annyi szent. Ahogy az a címből is kiolvasható, Superman újra a középpontban van, egy filmben. Csak most a koreai alkotás esetében, kicsit más lett, mint ahogy azt az original, eredeti filmben láthattuk. A sztori röviden annyit tesz, hogy egy tévés producer kisasszony ráakad egy emberre, az utca emberére. Az utca emberére, aki segít másokon, mindenkin, mert ahogy mondja, állítja, ő bizony Superman. Ez a feladata, segíteni, megmenteni bajba jutott embereket, és így tovább. Ez ismerős, ugye!
Na de sokan kételkednek ebben, azaz, hogy tényleg valahonnan idepottyant, egy másik bolygóról, vagy mit tudom én, mert speciel repülni se tud, ami azért kötelező dolog lenne, egy szuper ember tulajdonságainál, a szuper erőről nem is beszélve. Viszont a fejében található kriptonit sok mindenre, sok feltételezésre, a sok kétkedő, pesszimista embernek, megadja a választ, egyszersmind. Elhallgatatja őket, végérvényesen.
Bár ő nem is foglalkozik ilyenekkel, csak a feladatát végzi el, teljesíti, mert úgy látja, hogy a sárga por, a Föld szennyezése, az állandó tömegközlekedés bajba sodorja az embereket, akik erről tudnak, de mit sem törődnek. Pedig ő szereti az embereket. Ezen kívül még rablók után is ered, és segít átkelni ott is, ahol egyáltalán nem kéne. Néha akarva, néha akaratlanul, önkénytelenül nyújt segítő kezet, tényleg bárkinek. Egy biztos: Superman-nek nagy szíve van.
Kellemes meglepetés volt ez a film, számomra. Minden meg volt benne, ami kell egy jó kis kikapcsolódáshoz, szórakozáshoz. De nem csak ennek a kettőnek fogalmát meríti ki a Superman történet, hanem amikor kell, akkor elgondolkodtat, amikor kell, akkor pedig megdöbbent. S lehet, hogy mosolyogsz, kedvedre, nagyon sokszor, a játékidő alatt, de azért a kissé klisés mondanivalóval, meg komolyabb részekkel is meg tud ragadni. Nagyon egybe volt az egész történet. Szó se róla, voltak fennakadások, kilengések, de ezekből mindannyiszor sikerült sikeresen talpra állni, és újult erővel támadni a nézőt. Ennek ellenére mondom azt, hogy tetszett. Nem is emlékszem, de talán nem is akarok már emlékezni ezekre az üres pillanatokra, járatokra, mert annyira szerethető, kedves, tanulságos jeleneteket rejt és foglal magában ez az alkotás.
Már a tök jó kezdés megadta a film alaphangulatát, amire a befejezés tett rá egy lapáttal. Kellett az oda a végére, mert így aztán kitűnő érzésekkel, pozitív élményekkel, tapasztalatokkal búcsúztam el a filmtől. Viszont nem mindörökre. Az biztos, hogy még egyszer, valamikor, újra nekiülök, mert annyira megfogott. Pedig sok újdonságot tényleg nem mondott, de ez a körítés, ahogy megállja a helyét az életben is, az egyszerűen nem eresztett el…
úgy ahogy a zene sem. Most már pár koreai filmmel a tarsolyomban nyugodtan levonhatom azt konklúziót, hogy nagy hangsúlyt fektetnek a zenére. Itt is olyan hangulatos, szimpla, egyszerű, rövid, minden énekléstől mentes, minden hangszert magában foglaló muzsikákkal jöttek, meg támadtak le, hogy a film után kérdés nem lehetett az OST beszerzése. A kedvencem például azon nyomban a nyitójelenet zenéje, jelenetsora, az tanítani kéne, annyira magával ragadó.
Hwang Jeong-min alias Superman játéka baromi jó volt. Azok a mosolyok, és ez az örült játék nagyon rendben volt. Nem tudom, hogyan leírni már na, korrekt produkció, s ami nem meglepetés, hogy a legjobb is a gárdából. Lehetne, szó se róla, de Jun Ji-Hyun (tudod Sassy Girl) nem tud annyira kiemelkedőt alkotni, mint korábbi filmjében. De ne tessék temetni, itt is hozta a szerepet, csak igaz, ami igaz, a bohókás karakter hozzá sokkal jobban illik.
Superman él, élt és élni fog. Arra mérget vehetsz, hogy ha pár év múlva rákérdeznek erre a névre, akkor nem csak az igazi film fog eszembe jutni, hanem ez is. A hét és fél pontomat nem sajnálom rá. S bár igaz, hogy csak dicsértem a filmet, de ilyen kilengések, kicsit sablonos szálak, túlfeszített részek azért akadnak, imitt-amott, a túlságosan hosszúra sikeredett majd két órás játékidőben. Viszont ez a legkevesebb, mert a humora, mert a drámája, a zenéje, az alapsztorija is nagyon betalált és eltalált. Kérem a következőt!
