Helyzetkép… Látjuk, ahogy egy öltönyös, szépen fésült úriember kimérten és precízen fogyasztja el a süteményét. Nem kapkod, nem siet sehová, magabiztosságot sugároz minden egyes mozdulatával. Majd rászólnak a fülére, hogy van pár arc, akik kicsit kellemetlenkednek a hotelben, ezért ideje lenni móresre tanítani őket. Egy szót sem szól, lenyeli az utolsó falatokat, feláll, megigazítja az öltönyét, és odasétál minden perc idegeskedés nélkül a váratlan, hívatlan vendégekhez. Elszámol háromig, de mivel ez nem használ, kicsit rendbe rakja a társaságot annak rendje és módja szerint. Annyira, hogy azok egy ideig ne is próbáljanak meg újra visszatérni és zavarkolodni. Ha mégis, akkor előkerül a fegyver, a baseballütő és onnan nem lesz kiút. Ki a következő?
 |
A történet... A gengszter boss mielőtt elutazik, egy feladattal bízza meg leghűségesebb "szolgáját". Mégpedig, figyelnie kell, és szemmel kell tartania az ő kedvesét. Nézni kell, hogy merre is jár, mit is csinál ez idő alatt. Hisz félő, a boss szerint, hogy valaki mással találkozgat, ergó megcsalja. Ezt szeretné kideríttetni, vele. Ha pedig eme feltevése igaznak bizonyulna, akkor nincs más hátra, meg kell ölni mindkettőt. Erre a feladatra, tehát, őt, mint, a legjobb emberét irányítja, aki tényleg érzelmek nélkül, csak a hivatásának élve, nagyszerű munkát végez már majd hét éve.
A dolgok mégis másképp alakulnak, és sülnek el, mint ahogy arra számítani lehetett. S most nem arra gondolok itt elsősorban, hogy igen, a kedves megcsalja a főnököt, hanem arra, amit tesz, vagy inkább nem tesz főhősünk. Kvázi nem végzi el a rábízott feladatát. Miért? Ez a kérdés mozgatja leginkább a filmbeli szereplőket, és a nézőt is, egész végig. Miért történhetett meg mindaz, ami megtörtént? Miért? Hogyan és miért fajulhattak el az események oly annyira, a két ember között. Miért? Hogyan csúszhatott ki, az addig megrendíthetetlennek tűnő végrehajtó szereplőnek keze alól az irányítás. Miért?
Számos példával lehetne itt élni, a sztorit olvasva, és látva, viszont eddig egy sem volt olyan stílusos, hangulatos darabka, mint ez a film volt. A szürke egér, vagy inkább robot, nap mint nap, csinálja a dolgát, hol gyilkol, hol keménykedik, hol behajt. Csak azt teszi, és végzi el, ami az utasítás, amit kap, felülről. Márpedig ő ezt, korrekten, jelesen hajtja végre mindannyiszor. Ahogy azonban a boss szájából is elhangzik, a 100 meló között mindig lehet, és megbújik egyetlen egy, a kakukktojás, ami nem úgy alakul, és sikerül mint a többi, általában. Eljő’ a nap, mikor is valamiért, valami oknál fogva, nem lehet és nem tudjuk (tudja) megtenni azt, amit előtte kisujjból kiráztunk. Van valami, lehet az valaki, aki miatt képtelenség megtenni a megbízatást.
Jelen esetben, kicsit klisésen hangzik tudom, de egy nő áll a középpontban, a jéghegy csúcsán, a lavina elindítója szerepkörében. Egy lavinát indít el, akarva-akaratlanul, ami miatt szürke emberünk, kilép a régi életéből. Vagy csak szeretne. Azonban a film erre bravúrosan teszem hozzá, nem adja meg a választ, és nem kínálja fel ezt a lehetőséget. Így mindvégig, egy percre sem lehetünk biztosak abban, hogy minden, a bosszú, és azt megelőző temetés, és kínzás csak a/egy nő miatt történik. Az biztos, hogy köze van ahhoz, mert emberünk attól a perctől fogva megváltozik. Nem mondja ki, de érezzük, hogy nem akar már tovább így élni. Szeretne úgy tenni, úgy élni, mint mások, viszont ez meg lehet, csak egy álom számára, semmi több.
A bosszúval szeretne választ kapni a kérdésére, arra a sok kérdésre, amiket én is feltettem magamban, mindenkinek pár sorral feljebb. Két ember face to face harca, valami miatt. Nem csak valaki miatt, hanem egy elérhetetlen vágy, álom miatt. Lehet a nő az, aki megtestesíti minden álmukat és vágyukat? Amikről tudják, hogy soha nem kaphatnak meg belőle még egy szemet sem? A mozi mindvégig lefoglal, ez nem kérdés. A hangulatával képes elérni azt, hogy egy idő után már szoríts a főhősnek, ökölbe szorított kézzel. Még akkor is, ha tudod, mi fog következni. Nesze neked magyar cím, ugye! Újfent egy hatalmas baklövés, ahelyett, hogy belenéztek volna, rendesen, és megadták volna neki a Keserédes élet címet. Mert igen, ez úgy van jól, ahogy van. Ez az élet, ami hőseink játszótere nem könnyed, nem laza, nem mosollyal teli. Itt nem lehet csak úgy egy percre sem kizökkeni, itt nem lehet hibát ejteni, mindig résen kell lenni. S lehet édes, mint a sütemény (és keserű is egyben) a kezdő képsorokban, a pénzzel, a hatalommal, viszont mindez nem elég. Mert nem lehet megkapni azt, amit az ember leginkább szeretne, innen a keserűség. Az álmainkat nem tudjuk megvenni csak úgy, se a szeretet, a szerelmet és az érzelmek, érzések megannyi fajtáját.
Az A bittersweet life egy stílusgyakorlat. Azaz, hogyan kell egy nem nagy kunsztnak tűnő forgatókönyvből kiváló filmet csinálni. Elfojtott, és be nem teljesülő érzelmekkel, kemény akcióval, drámával, és egy lehengerlő befejezéssel. Vannak persze apró hibák, lásd levakarhatatlan hasonlítgatás korábbi nagyokkal (Oldboy), de leginkább az, hogy leül picit olykor-olykor, az amúgy se szédületes tempóban előre száguldó cselekmény. De amikor kell, akkor meg olyan képeket mutat, olyan fényképezéssel, a fehér és a vörös szín kontrasztjával, hogy az csak csoda, és egyben gyönyörű. De amikor kell, akkor kisebb mosolyra fakaszt, mert a rendező úr nem hazudtolta meg magát, ebben az esetben se, jól tette. De amikor kell, akkor a szem mellett a fül sem marad szárazon, hisz olyan igényes, tökéletes zenékkel engesztel ki, és nyűgöz le, hogy a végfőcím előtt már hallgatnám újra az összeeset. S amikor kell, folyik a vér, dúl a harc, az akció főhősünkkel. Kit bár nem talál el jóformán egy golyó sem, azonban ez a nézőt egy idő után már cseppet sem zavarja. Miért? Mert van mi kárpótolja, ha eddig nem jöttél volna rá, kedves olvasó.
S tényleg a rengeteg dicséret mellett még a főhőst nem is említettem. Most komolyan, Byung-hun Lee játéka kinek nem tetszett? Oké, maradjon ez költői kérdés, mert amit ez a fiú itt csinált, arra csak egy szó van: tökéletes. Pörfekt munka, tessék csak figyelni rá. Ezzel a produkcióval és a Rossz arcával kettő olyat mutatott már nekem, ami miatt nem lehet nem tovább kísérni árgus szemekkel a pályafutását. Nagy drukk neki.
Life is bittersweet… úgy ám. Kilenc pont, mert nem lehet kevesebbet adni neki. Egyszerűen nem lehet. Minden megvolt benne. A műfajokat is kiválóan kezeli. Egy melankolikus hangulattal dob meg, fog meg, és nem ereszt el, egészen a végig. Elégia a javából, azaz a valóság és az ideál nem felel meg egymásnak. Az biztos, hogy valamikor újra előszedem, de addig is, tovább és tovább nyomkodom a playt a lejátszón, egész nap ha kell, hogy hallhassam az OST-t és annak egyik legkiválóbb művét, a Romance-t. Csodálatos. Itt az utolsó szó jogán pedig az elmaradhatatlan tagline: When doing right goes very, very wrong.
