Újra bebocsátást nyertünk, nyerhetünk, az ismeretlenül nagyot szóló filmek világába. Abba a világba, melyből néha-néha csurran cseppen, kerülnek ki olyan említésre méltó alkotások, amelyek többet érdemelnek három sornál, és melyekre biztosan emlékezni fogunk majd a későbbiekben is. Filmje válogatja, úgy hisszük, az utóbbi sorainkat, megállapításainkat. De mindenképp, felettébb jó érzés, ha látunk egy gyöngyszemet, egy ékkövet, ami nem annyira csillog, és fénylik, mint amennyire azt megérdemelné, nem csak szerintünk. Nem minden nagy reklámot elkerülő és nélkülöző darab rossz, számtalan példát említhetnénk erre az esetre ugyebár, de ha, mint mondottam sokszor, a pénz az úr, akkor nincs mit tenni. Ilyenkor mi, a közönség felkarolhatjuk az adott darabot, és népszerűvé, kedveltté tehetjük azzal, azáltal, hogy melegen ajánljuk, és felnyitjuk a szemeket mindenki számára a darab iránt, elsősorban. És ebben az esetben, a Felon esetében ezt nagyon is igaznak véljük. Hisz előre borítékolnánk azt a tényt, miszerint, nekünk tetszett, innentől fogva aztán nincs menekvés, a cellák kísérik utadat.

 

A börtön valakinek egyenlő a halállal, míg másnak csak egy hely a túlélésre, ahonnan szeretne a lehető leggyorsabban távozni. Persze mindenféle zűr, kavarás, és bonyodalom nélkül. Van, aki okkal, s van aki „ok nélkül” ül, csücsül a cellájában. Van, akit már nem várnak kint, s nem látogatnak, és elhagytak, de van, akit nem felednek, és várnak háza, mindig, mindenkor. Van, aki társra lel, és tag lehet, vagy akár „főnökvezér”, de van, aki nem találja a helyét a nagy bandák közepette. Azonban, mindenkire ugyanúgy vonatkoznak az alábbiak: Ha élni akarsz, akkor azt kell tenned, amit mások mondanak neked. Ha élni akarsz, akkor nem szabad félned a holnaptól, és nem szabad feladnod egy percre sem. A múlttal nem érdemes, és nem kell törődnöd, csak arra kell figyelned, hogy egy autóban legyél a többiekkel, más különben elveszett ember fia vagy. Ne add fel!

 

A Felon-ból egy igen jó kis börtönös drámát, egy filmet, sikerült összehozni a készítőknek, s azt nagyvászonra vinni a nagyérdeműnek elsősorban. Ami nagyon úgy néz ki, hogy fülekre és szemekre is talált. Hisz igazán biztató pozitív visszhangja, és Imdbs pontszáma is azt mondatta velünk, és próbálta belénk beszélni a soha nem alvó kisördög, hogy a nem túl erős színészbrigáddal, és a második (?) rendezésével feltűnő Ric Roman Waugh-val együtt, felállva, igen is megérné azt a másfélórát az életünkből, legalább.

Ismételve korábbi soraimat, mondhatom, állíthatom, hogy nem döntöttünk rosszul, és nem dönt az se rosszul, akinek éppen egy börtönfilmre fáj a foga, vagy annál többre. Mondjuk ezt azért is, mert a dráma mindvégig ott van és érezhető a cselekmények forgatagában.

 

A sztoriról annyit elárulhatunk, hogy egy leendőbeli férj, az apa, egy éjszaka egy ütéssel megváltoztatja addigi terveit, és romba dönti nem csak az ő, hanem az egész családja életét. Pedig, csak feleségét, na meg gyermekét óvta és védte volna meg az éjszaka kellős közepén az illetéktelen betolakodótól, besurranótól. De, hiába a börtönben köt ki, ahol az ember egyedül nem tud létezni, amit az ember egyedül nem tud túlélni, és hát neki is, kell tartoznia valahova, valakikhez, hiába is szeretne minél előbb szabadulni onnan.

 

Oké, a forgatókönyv nem nagy szám, de mondom nagyon rendben és a helyén volt. Jól összerakott filmecske, mely aztán így messze-messze elkerüli a várt bés filinget. A börtön téma nagyon jó választás volt a készítők részéről. Hisz egyrészt ki nem emlékezne egy régebbi jó kis „börtönös” darabra, a múltból. Másrészt, már régen láttunk bele a börtöni hétköznapok mindennapjaiba, de tettek róla, hogy ne is akarjunk ezek után, soha, de soha.

A börtön életét, eddig, így vagy úgy, már úgy is megismertük (kaptunk azért mást), így próbáltak jobban a drámára fókuszálni, és arra helyezni a főbb hangsúlyt. Bár a rácsok mögötti életről is kapunk hideget-meleget bőséggel.

A drámai rész arra vezethető vissza, és onnan indul el, hogy bárkivel, bármikor ez megtörténhet a mai világban. És onnan, ahogy az látható volt, már nincs visszaút, nincs menekvés. Hiába küzdesz ellene, te is azzá válsz, te is olyan leszel, mint ők. Miközben egyre inkább eltávolodnak tőled szeretteid, és egyre csak távolodnak a napok is, amikor végre először karjaidban tarthatod újra gyermekedet, aki biztos, hogy haza vár téged, a messzi-messzi útról. Kegyetlen az élet, és a sors. Különösen akkor, ha ennyire nem szeret téged.

 

Mi azonban a színészi játékokat szerettük. Pedig annyira, de annyira, nagy nevek, nem is szerepeltek és futkároztak a filmben. Például Val Kilmer-t, ki tudja mikor láttuk utoljára. Rá sem ismertünk, az biztos, egyrészt a mutatott játéka miatt, mert mondanám jó volt, figyelni rá, megmutatta, nem szabad elfeledkezni róla; másrészt, mert igen csak „megizmosodott” nagydarab lett a pali, holott korábban azért talán vékonyabb volt. Nem mintha ez zavaró tényező lett volna, azért. A másik főhős Stephen Dorff, az apuka, az új rab szerepében nyújt sokkal többet, mint, elfogadhatót. Teljesen jól hozta azt az emberi figurát, aki el se tudta magát képzelni a dutyiban ülve. Megdöbbenés volt ez számára, a játéka meg számunkra. Tehát itt sincs nagyon hiba.

 

A zenét még kiemelném az utolsó szó jogán. Nem mintha olyan különleges lett volna, de ez is a helyén volt. Úgy ahogy az egész film is. Hosszas töprengés után adok rá egy nyolc és felest. Hmm. Nekem nagyon bejött. Ha valakinek hiányozna a másik fél, annak üzenném, hogy másodszori nézésre lehet, hogy azt is megkapja a Felon. Amelyet egyszer jó ha megtekintünk, mert ahogy kezdtem az értékelést, ez többet ért három sornál, erre érdemes időt szánni, keríteni, szerintünk.