Five Minutes of Heaven (2009)

inmfc - 2009.05.04. - Szólj hozzá!

Öt perc. A mennyországban. Öt perc. Amire már ki tudja mióta vártál. Öt perc. Neked annyi is elég. Se több, se kevesebb nem kell neked. Pont annyi, hogy elérd azt, amit szeretnél. Te nem akarsz válaszokat kapni, vagy bocsánatkéréseket fogadni. Ahhoz már réges-régen túl késő. Hisz már 30 év is elmúlt, azóta. De most mégis ott az alkalom, hogy szemtől szemben álljál azzal, aki miatt nem lehetett és nem tudtál „egy családban”, egy családként felnőni. Mindig téged hibáztatattak. Miért nem tettél semmit? Miért? Mindig és mindig ugyanezt a kérdést vágták a fejedhez. Mikor éppen nem, akkor pedig magadat hibáztattad, és önmagadnak tetted fel ezt újra és újra. Most azonban tényleg eljött az idő, hogy elégtételt vegyél mindenért, a hibákért, a szenvedésért, a megaláztatásért, de legfőképp egyvalakiért, a testvéredért.

 
Többek között ezen gondolkozol, agyalsz, midőn ülsz az autóban, a hátsó ülésen, és egyre csak fogynak a kilométerek, egyre inkább közeledik a nagy találkozás pillanata. Magadban is újra/végiggondolod mit szeretnél mondani neki, mit szeretnél vele tenni, valamint a sofőr kérdéseire is válaszolsz. Nem hosszan, röviden. Egy idő után már egyre feszültebbé, nyugtalanabbá válsz, vissza kell fordulnod, meg kell állnod, viszont nem tudod megtenni, nem vagy rá képes. Ám ahányszor ez eszedbe jut, mindig csak arra tudsz gondolni, amit a szüleid mondtak, s állítottak, rólad, hogy te vagy a felelőse mindennek. De nem, ez nem igaz, ezt te is jól tudod, csak tiszta vizet kell önteni a pohárba. Ennyi. Az már megint más kérdés, hogy az a víz mennyire lesz tiszta. Leginkább tőled függ ez, tudod jól, azonban a másik félen is sok múlik.
 
A másik fél. A gyilkos. Aki egy csoporthoz tartozva, még gyerek fejjel felnőttként tapsról, meg hírnévről álmodozva lőtte le a testvért. Több mint tíz éven keresztül volt börtönben, most azonban nem habozott egy percre sem, amikor megkérdezték a szereplésről, a találkáról, hogy mit szólna hozzá. Nagyvonalúan azt válaszolta, hogy ráér, ennél mi sem természetesebb, azonban sokkal több érzelem szakadt fel benne, mikor igent mondott. Nap mint nap, ugyanazzal a tekintettel ébred, és fekszik le. Nem tudja kitörölni azt az arcot, aki a szemébe nézett a gyilkos lövés után. Őt nem lőtte le, egy golyó hiányzott. Elfutott, senki nem tapsolt neki, nem zengtek róla harsonákat. Minden másképp sült el, mint ahogy azt tervezte.
 
Most azonban, már tényleg felnőtt fejjel, tisztábban látja a dolgokat. Bár mindannyiszor hangsúlyozza, hogy az a világ, a környezet tette őt ilyenné, de persze ő volt az, aki erre kapós, meg hajlamos volt. Csatlakozott a szervezethez, a csoporthoz (gyilkos, terroristaként), ami az akkori viszonyok közepette nem jelentett semmit. Majd mindenki lövöldözött az utcákon. Így nézett ki röviden, tömören É-Írország a nyolcvanas években. Katolikusok és protestánsok. A felvétel, vagy az interjú pedig egy remek lehetőség a szembesítés mellett arra, hogy a fiatalokat - akik körében manapság a csoportosulás, valamihez való tartozás nagy divatnak számít - figyelmeztesse, meg lebeszélje erről, mert hatalmas veszélyt jelent, nem csak önmagára, hanem másokra is tekintettel, nézve.
 
Beültél a bőrfoteledbe, elmondtad amit el szerettél volna, már csak a találkozás, a szembesítés van hátra. A meggyilkolt fiú testvére kamerák kereszttűzében határozott (?) lépésekkel halad lefelé a lépcsőn, amikor is valami történik. Odafutnál, kinyitnád az ajtód, de nem teszed. Vajon mi történt, történhetett?
 
Az történt, hogy nem öt percig, hanem majd "másfélóra" erejéig tényleg a mennyben éreztem magam, miközben a filmet bámultam tátott szájjal. Persze ebben van némi túlzás, részemről, de azért hidd el, hogy ez olyat szólt, amire tényleg nem nagyon számítottam, számíthattam. Nincs ezen mit tagadni, ismeretlenül nagyot szólt, és kész. Az alapsztori igen erős, meg masszív, amire a feszültséget, meg a pszichodrámát sikerült nagyon jól, hiba nélkül rápakolni. S akkor a színészekről nem is beszéltem…
 
Na de vissza az elejére… A kezdés, még kicsit meglepő, szokni kell az ír nyolcvanas éveket, azaz megtudhatjuk a múltat, a beszélgetést kiváltó fő okát, eseményét. Ahhoz, hogy megértsük, tudnunk kell, mi volt akkor, s mi zajlott le éppen, nem csak a fejekben, hanem az utcákon. Ez körülbelül 20 percet vesz el a játékidőből. Pont annyit kap, hogy ne érezzük túlságosan erőltetettnek ezt a múltban való mesélést. Mert arra még úgyis lesz idő a jelenben. Sokszor fog még felemlítődni. Szóval, miután megismertük a fájó eseményeket, azonnal két autóba huppanunk, ami talán az egész film egyik legötletesebb jelenetsoraival ajándékozott meg. Nagyon egyszerűen arról volt itt szó, hogy a két ember, két autóban, két sofőrrel beszélget, meg közben saját magában, magával, a másikkal. S ezekből az infokból is egyre többet és többet tudhatunk meg az eseményről, magáról a főhősökről, az emberekről. Mert lehet ez két ember harca, ami pontot tehet - mindkettejüknek - az évek óta lezáratlan ügy végére.
 
Az egész interjú előkészítést, meg lebonyolítást körbelengi egy izgalomfaktor. Senki se tudja, mire készüljön. Hogyan készüljön rá. A nagy találkozásra. Mi fog történni. Csak hatalmas fújtatások, és „órakattogások” jelzik a feszültséget. Ami aztán a nézőben is előjön. Erősen gondolkodik vajon mit fog tenni Joe, kinek bátyját megölték.
 
Majd a befejezés is elég jóra sikeredett. Kicsit egyszerűre, de nem is kellett ide több. A Five Minutes of Heaven pont az a film volt, ami már nagyon kellett. Elejétől a végéig izgalomban tartott, mindvégig a földön volt, semmi nagy melódármával, csak két emberrel. Közös bennük, hogy mindketten szeretnének továbblépni, hogy szeretnének egymással találkozni. Az egyik csak arra vágyik, hogy felnézhessenek rá, a hosszú-hússzú mellőztetésből, a másik pedig az emlékektől szabadulna a találkozás által.
 
A két színészre pedig nem lehet szavakat találni. Liam Nesson itt se kérdezett, bár már a Taken-be is odatette magát . Valamint társa James Nesbitt, akit láttam már valahol, biztosan tudom, de csak nem jut eszembe, bár ez most nem lényeg, hisz hihetetlen jót alakított. Ez az igazán fontos, ebben az esetben. A két színész koronázza meg a filmet. Kiváló játékok, és akkor a nőt, akinek neve most nem ugrik be, sorry, nem is említettem, aki abban a pár percben is szépet nyújtott, nagyon szépet.
 

Nyolcas. Kezdetben még hetest gondoltam rá, de amikor újra és újra eszembe jut a óraketyegés, meg az a sípoló hang vagy milyen a tea készítésekor, na akkor tényleg valami hideg ráz ki. S ha tudnád még mennyi mindenről nem beszéltem? Nem azt mondom, ez a világ legjobb alkotása, de van valami abban, hogy ott vannak a jelölések, meg a díjak a neve mellett. Van hangulata, jól megvan írva, rendezve, kiváló színészekkel. Ez pedig nem fikció. Nagyon nem. Örülök neki, hogy egy ilyen filmben volt részem, komolyan. Legutoljára még a Real Time esetében éreztem hasonlót. Érik a hónap meglepetése, vagy esetleg a durranása. Se zene, se poszter, se előzetes. Ez ám a hidegzuhany.

Címkék: 2009 five minutes of heaven

13B (2009)

inmfc - 2009.05.04. - Szólj hozzá!

Egy csomó, raklapnyi példát láthattunk már arra, nem csak a filmes világban, hogy a technika, ami a rádiótól, a tévén keresztül a számítógépekig tényleg mindent, minden mást is magában foglal, képes hatalmas galibákat, zűröket okozni, de nagyon. Csak egy percnyi kimaradás, egy rossz gombnyomás és máris a feje tetejére áll meg fordul a világ. Arról a globalizálódott világról beszélek én, és beszélhetünk mindannyian, amit a technika, a gépesített eszközök, a kábelek tömkelege tart össze. Ennek a világnak a lakói már a kockalakú készülék, meg a klaviatúra rabjaivá váltak, minden esetben, s talán mindörökre. Percre pontosan ragadják meg a távirányítót, hogy a kedvenc sorozatuk legújabb epizódját újra meg újra végigizgulhassák, nézhessék. Ez megy a világ összes táján. Egy sorozat (mint a zene, mint egy csapat) képes embereket (nemre, korra, bőrszínre függetlenül) összehozni, összekapcsolni. De mi van akkor, ha ez a műsor személyre szabottan érkezik meg?

 
Tudom, hogy a kép még nem egészen tiszta, de azért mindjárt az lesz, mindjárt eljutunk együtt az általánostól a konkrétig. Tehát van ez a népes családunk, ahol a legfiatalabbtól a legidősebb generáció képviselőjéig mindenki megtalálható, és akik éppen új lakásukba költöznek. Nem meglepetés, hogy pont a tizenharmadik emeleten laknak, ott is a bében. Innen a cím, ha eddig nem esett volna le. Szóval élnek éldegélnek, vannak, akik munkálkodnak, míg vannak, akik meg otthon dolgoznak, ha éppen nem megy a tévében a kedvenc sorozat, vagy bármi más. Ezekből is mindig lesz új, s akkor a régit elfelejtjük. Pont akkor kapcsolódunk be a történetbe, a család történetébe, mikor is új sorozat veszi kezdetét. A bökkenő csak az, hogy ezt az új sorozatot még a műsorújságban se jelzik, valamint, hogy nem lehet csak úgy elkapcsolni. Nézni kell, egyszerűen. A családot, annak kis táborát ez nem érdekli, örül neki, hogy nézhet valami melódráma szerűséget.
 
Azonban a sorozat által minden megváltozik. Egy idő után a családból valaki „megmagyarázhatatlan” jelenségekre, meg dolgokra lesz figyelmes. Ilyen és ehhez fogható ez az új sorozat, ami az ő családjáról, annak életéről szól, picit más szereplőkkel. De róluk. Egyszerűbben, ami egyik nap megtörtént a kis fél órában, az holnap, vagy még aznap nagyban, a családdal is megtörténik. Kvázi a tévé átveszi az irányítást. Van aki ezt nem veszi észre, viszont van aki igen. Azonnal elkezdődik a nyomozás, a kérdésekre a válasz keresése. Nincs sok idő, mert nem mindegyik sorozat epizódja mutat, szépet és jót, s nem mindegyik zárul le happyenddel.
 
Kiderül a sötét meg baljós múlt, ami elől nem lehet már menekülni. Csak egy dolog van hátra, versenyt futni az idővel, és kideríteni az igazságot. Hátha ez segít valamit. Közbe-közbe persze történnek furcsa dolgok, és megkeressük a híres profot, aki ebben a témában elismert személy, viszont a részek meg egyre fogynak…. a visszaszámlálás elkezdődött…
 
Hát, komolyan, megveregetem a vállam, amilyen izgisre sikerült kihoznom ezt a sztorit, mert a helyzet az, hogy valójában nem ennyire állunk jól. Lehet az így kecsegtetően hangzik, hogy végre valami más történik, mint a fehér kis gyerkőcök futkoznak ide-oda, meg a tucat régi nagy házakban zajlik le az ijesztegetés, azonban ez mégse jött össze. Pedig meg volt az alkalom, a lehetőség, arra, hogy hatost dobjanak. E helyett az egészet úgy ahogy van elrontották, picit.
 
Inidából érkeznek jó alkotások, ezt nem vitatom, de ebben a műfajban még van mit tanulnia. Eleve a kétórás játékidő egy ilyen horroros-thrilleres-misztikus hármas esetében sokakat csak elriaszt. Jó lenne, tényleg, ha sikerülne ennyi idő keresztül fenntartani a feszkót, azonban ennek a nagy része, csak a mézesmadzag elhúzása. Jó hosszú felvezetéssel, inkább unalmas percekkel. A film fele pedig ezzel telt el. Miután a nyomozgatás elkezdődött, meg a véghajrába érkeztünk, akkor lehetett csak igazán élvezni a látottakat. Addig nem nagyon tudott lekötni az egész. Talán túlságosan is szeretni akartam a mozit, az india filmekhez való viszonyom miatt, de be kell ismerni, ez vérszegény volt.
 
Hangulat jóformán nincs. Ez az ijedjünk meg dolog nem nagyon jön a képbe, talán csak a misztikusság apró szikrája érződik a szkripten. Ne tovább a vér is egy az egyben kimarad. S oké, értem én, hogy inkább mentek rá a hangulatfokozásra, az ijesztegetésre, mint a véres snittekre, viszont akkor meg ildomos lett volna korrekten felépíteni úgy a mozit. Mert a tartalom megvolt, még ha kicsit túlhúzták is az egészet, de a kellékek, az eszközök, lásd zene például csődöt mondtak. S ezen még a színészek sem segítettek. Akik, nagyon nem hibáztak, legfeljebb csak annyit, hogy belefolytak, beleszürkültek a moziba. Még a fő-főhős próbált kitörni, de neki sem jött össze..
 

Bárhonnan is nézem, a 13B nagyon keveset adott. Ennél azért többre számítottam. S most nem a játékidőn sopánkodok, és kesergek egy sort, hanem azon, hogy ezt az egész holtak visszatérnek témát sikerült kicsit felspékelni ezzel a tudományos megközelítéssel, s mégis mi lett belőle. Semmi. No izgalomfaktor. Oly három pont, mert a végére ahogy említettem, beindult, és a zárás is rendjén volt, viszont a teketóriázást, meg az időhúzást nem lehet neki elnézni, itt a pont. Igazából egyszer elment, de erősen kihagyható. A lényeg, hogy ne nézz sok sorozatot, és ne kerülj a tizenharmadikra... 

 

Címkék: 3 2009 13b

Április | 09

inmfc - 2009.04.30. - Szólj hozzá!

 
Aki nagyon szeretné látni, hogy mit, miket, mennyit is láttam én, inmfc, ebben a hónapban, az a naplóban szemügyre veheti jobban. Bár igaz ami igaz, nem valami nagy termést sikerült itt produkálni Áprilisban, viszont minden jel arra mutat, hogy a hónap legjeire minimum egy alkotás biztosan található és találtam is. Így aztán következhet az e havi leltár, amiben sok újdonság alig ha lesz, de mégis az év végén könnyebb lesz majd csemegézni, és választani a sok közül. Ja és egy párral még lemaradásba vagyok, vili, tudom én is, amint lehet megoldom ezt a problémát, nyugi… Most itt azonban jöjjenek ’09 negyedik hónapjának nyertesei, vesztesei, tessék válogatni.
 

Április legjobbja. A bittersweet life
 
Utcahosszal nyert. Ő már rég megérkezett, meg áthaladt a célvonalon, mikor a többiek még az utolsó kört kezdték meg. Most ismételjem magam. Egyszerűen minden le van írva a címre kattintva. De annyit azért mégis csak: Csodálatos. Keserédes. Megdöbbentő.
 

Április legnagyobb durranása. The Good, the Bad, The Weird
 
A még folyamatban levő AKH keretében ez a koreai western kapja meg ezt a megtisztelő címet. Nem hiába, zenéje, hangulata, színésze miatt megérdemli. Ilyet nem mindennap látsz, az biztos. Keressük a térképet, a jóval, a rosszal, na meg a furcsával. Gyerünk…
 

Április meglepetése. Columbus day
 
Val Kilmer megint megcsinálta. De még hogy, ugye! A Columbus day nagyon jó kis meglepetése a hónapnak. A semmiből jött, utána meg alig kaptam levegőt. Ismeretlenül nagyot szólt, a parkkal, a gyerekkel, a rejtélyes ellopott táskával. A terv készen áll.
 

Április filmzenéje. A Man Who Was Superman
 
Ez egy elég nehéz választás lett volna, hanem nincs itt ez a film. Ami persze esélyes volt a meglepetés faktorra, de végül itt kapott helyett. A zenéje kiváló, a Soundtrack rongyorosra van hallgatva. De azért az ABL Romance c száma is megér egy misét.
 

Április csalódása. Dragonball: Evolution
 
Oké, most mindenki jöhet nekem, hogy mire számítottam. De nyugi, én se helyeztem fel magasra a lécet, vagy mit, viszont még azt is sikerült alulmúlni. Azóta is magamtól kérdezem, hogy ezt miért kellett? Egy kultot így sárba tiporni, komolyan. Brühü.
 

Április gyengepontja. Race to Witch Mountain
 
Gyenge volt. Hiányzott belőle a kakaó. Hiába volt a nagy hármas, a nagy nevetés, meg izgalom elmaradt. Azaz a szórakozás. Az idegenek megint lepottyantak közénk, vagyis az Usába, mint mindig. Klisék, meg minden. No thanx. Khm. Thanks.
 

Április legrosszabbja. The Spirit
 
Na erről meg képtelen voltam írni. Sokáig, nagyon sokáig ültem tűkön miatta, hogy itt írtam volna le minden dühömet. Inkább kifutottam az udvarra, üvölteni. Ez tényleg három betű, meg időrabló tényező effektus. Soha többé, de még egyszer se. Csak a nők miatt lehet végigszenvedni...
 
 

 

Cadillac Records (2008)

inmfc - 2009.04.30. - 2 komment

Avagy hogy, hogyan, miért, és miként is született meg a Chess Records? Nem is beszélve az "innen" kikerülő legendákra... Nem tudtad eddig, hát most meg tudod, egy igaz történet alapján. A névadó, Chess, miután felfedezett egy hangot, aki még az égről is leénekelte, meg leugatta a csillagokat, nem volt rest azonnal belecsapni az üzletbe, ergó betörni a zenei piacra. Mint minden, ez is borzasztó nehezen vette kezdetét, és indult be. De amikor a szekér már nem döcögött, akkor bizony dőlt a lé, meg tűntek fel sorra a jobbnál jobb csiszolatlan gyémántok. Az ember már alig tudta követni, a legújabb felülmúlhatatlan hanggal rendelkezők népes táborának állandó bővülését még eggyel, és eggyel. Bemutatjuk tehát a Chess Records lemezkiadó rövid(?), de nem eseménytelen, unalmas történetét. Tessék csak kényelmesen elhelyezkedni a fotelokban, otthon, és feltenni ezeket a fekete lemezeket. Ez ám a zene füleimnek…

 
Úgy körülbelül, az ’50-es évektől kezdődik el a nagy mesélése (kis narrációval megspékelve) ennek a lemezkiadónak a történelméről, ami aztán nem semmi nevekkel, s hangokkal ajándékozott meg minket (elsősorban Amerikát). Az első Muddy Waters volt, aki tényleg az alapja, meg az elindítója volt ennek Chess Records storynak. Az álomkönyvekből kiindulva a semmiből tört fel, mint a talajvíz. Nagyon jó csapatot, és párost alkottak a főnökkel. Akivel jól egymásra találtak, és a legnehezebb időkben is kisegítették egymást. Mindig megtalálták a nyitott ajtót, vagy ha az zárva volt, akkor is keresztül mentek rajta. Soha sem felejtették el, hogy ők voltak a legelsők, már akik elkezdték ezt a kiadó projektet…
 
Bár ahogy mondtam, Muddy volt a kezdet, de még sokan követték, akik ugyanúgy híresek lettek, és cadillac tulajdonosok. Mert igen, akkortájt a cadillac minden halandó ember számára a ferrarit jelentette, amikor meg elszaladt a ló, akarom mondani megszólalt egy páratlan páros, akkor meg osztogatták, adták-vették, mint az ingyen cukrot. Ha le akarnám a festeni a dolgot, akkor valahogy úgy nézne ki: minél több fekete lemezed csillogott a slágerlisták bestjei előkelő helyei között, annál több "cadillaced" volt, legyen szó a bossról, vagy csak az énekesről.
 
Persze, azért nem mindig ment ilyen flottul a helyzet, rezgett a léc, és kellett találni új hangokat, kellett őket nevelni, meg pátyolgatni, ha tényleg nem bírtak volna magukkal, meg a random jött népszerűséggel, celebséggel. S oké, nem mindegyik volt ilyen, valaki tudott tovább is állva maradni a talajon, két lábon, de bizony sokaknak tört bele a foguk ebbe az éneklési hercehurcába. Irigykedtek is egymásra picit, és erre még a(z akkori) társadalmi politikai helyzet is rátett egy lapáttal.
 
De a zene mindent kibír, a bőrszín nem számít, nagyon nem, hisz Chuck Berry zenéje, country (rock and roll) féle zenéje feketét-fehéret megmozgatott, határon innen, s világon túl. Természetesen a feketék s a fehérek közti ellentétekre ez se tudott gyógyszerként szolgálni, de legalább a sebeket gyógyította, ami tényleg nem akármilyen szám és tett volt, akkoriban. Aztán feltűnt egy nő, aki hozta is magával a világ összes baját, csodahangjával egyetemben. Mindenki felfigyelt rá. Majd még ha nem is egyik napról a másikra, de jöttek az ellenfelek, például Elvis Presley személyében… bár ez még csak a kisebb volt a probléma, meg gondok közül.
 
Nos, ahogy az már kicsit hosszúra nyúlt történeti felvezetésemből kiderült, egy szokásos zenei darabka, igaz sztorival meghintve. Jelen esetben egy kiadó életét, születetését, felvirágoztatását, nehézségeit mutatja be a film, ami közben megismerhetjük a nagyszerű, briliáns zenészlegendákat, akikről a mai napig se feledkezett el a világ. Ezért is fordulhatott az elő, hogy egy ilyen két órás alkotás is megemlékezik róluk, na meg a kiadóról, a tulajról. Az már más kérdés, hogy egyből a polcokra került ki, de ezért nem panaszkodhatunk. Megtörtént, vettem; szép dalok, vettem; azonban mást alig ha lehet itt kiemelni, ami miatt nagyon érdemes lett volna kitenni nagyba a nagyérdemű elé.
 
Nem tudom, ki hogyan van vele, de ez nekem csak egy átlagos, ilyen zenei darabka volt, egy nagy zenészről, vagy többről. Nem volt benne meg az a plusz, amit úgy nevezek hangulat. Tényleg jó volt hallgatni az énekeseket, a dalokat, meg minden, és a színészek se hibáztak, egy percre sem, de egyszerűen, valamiért, nem akart úgy működni, hogy élvezzem, az első perctől kezdve. Pedig volt itt narrálás, meg percenként jöttek az új arcok, nem kellett, lehetett volna unatkozni, ám ez mégis csak megtörtént.
 
A legtöbb énekesről sok mindent nem tudunk meg, és a kiadó tulaja is egynéhány esetben jócskán háttérbe szorul, mint kellene. Sokszor a nagy éneklés és dúdolás közepette visszavesz a tempóból, és a drámai részekre alábbhagy. Ezek voltak azon részek, melyek nem találtak utat a szívemhez, ezvan. Sajnos erre jobban rá kellett volna gyúrni. Mindig mondom, a zene, a jó hang nem minden. Kicsit olyan érzésem volt, hogy túl sok mindent és mindenkit akartak a moziba belepréselni, aztán meg a végére annyian lettek a stáblistán, hogy nem volt elég hely kiírni őket, nem hogy kcisit közelebb hozni a nézőhöz. Voltak olyanok, mármint énekesek, akik meg egyszerűen eltűntek, aztán megint megjelentek.
 
Az ember várta, egy idő után már, hogy mikor fog Beyonce a képbe lépni, de aztán már ő sem segített, segíthetett a mozin. Nem mintha benne hittem volna, vagy ilyesmi, de gondoltam elmozdítja a mozit a vigyázzállásból, melyben vesztegelt régóta. Nem-nem. Felsorolhatnám az összes színészt, itten, de most nem teszem, őket nem érheti szemrehányás, csak a Brody gyereket emelem ki, aki azért minden pesszimista gondolatom, fantáziám ellenére, megoldotta a feladatot. Bár olykor az énekeseket alakító színészek még jobban odatették magukat, ami nem baj, csak jelzésértékű izé, számára, számomra…
 

Azért nem volt ez olyan vészes, mint ahogy szurkáltam jobbról-balról, viszont az igazság az, hogy a szórakoztatás faktor nem mindig akart teljes fordulatszámon működni. Egyszer bepróbálható alkotásról van szó, csak hogy tisztázzam a dolgokat. Aki így is meg úgy is rajong az ilyenekért, annak ez nézős, vagy már 100 hogy látta, aki meg nem annyira tud elfolyni egy szép hangtól, hanem még több is kell neki, annak azért nem lesz nagy szám, kicsit majd csalódásba megy át ez a Cadillac Recordsos történet. Olyan hat pontot azért megérdemel. A tipikus vegyük elő vasárnap délután című film ez, amit többször nem is fogsz a kezedben tartani, sokkal inkább a Soundtracket gyűröd és játszod le számtalanszor. Ez pedig már történelem…

 

Címkék: 6 cadillac records

Shelter (2007)

inmfc - 2009.04.27. - Szólj hozzá!

Képes vagy beismerni, képes vagy elfogadni a tényt, hogy te más vagy? Vagy egyszerűen nem is más, hanem csak egy valaki, a sok közül. Egy valaki, aki előtt két irányban halad tovább az a bizonyos út és nem tudja eldönteni, hogy mi tévő is legyen. Létezik-e jó és rossz döntés? Erre a sok kérdésre a válasz ebben az esetben mi sem egyszerűbb, mint az, hogy a szívedre kell hallgatni, semmi és senki másra. Mert a hosszú és rögökkel teli utat és folyamatot, nem mindenki tudja megtenni. Megtorpannak, félnek, olykor-olykor megállnak az emberek, mert falba ütköznek. S ahelyett, hogy összeszednék minden bátorságukat, erejüket, hogy kibontsák azt, a falat, szóval ahelyett inkább visszafordulnak. Megijednek, összezavarodnak, és nem merik bevallani az igazságot, ami egyáltalán nem fájó, hogy igenis megtalálták a nagy keresés után a szerelmet, csak éppen másvalakiben, mint azt előre elképzelték, megálmodták.

 
De felébredtek az álomból, mint Zack, a fiatal srác, aki megtanulta, hogy az élet nem játék. Feláldozza magát, mindannyiszor, közbe pedig saját élete romokban hever. Nem megy el a hőn áhított művészeti suliba különböző okok miatt, és még barátnőjével is összekapnak. Ezzel szemben ő mindenhol és mindenkinek segít, ha kell, ha nem. Legfőképp nővérének. Kinek gyermekét, Codyt gondozza rendületlenül, akkor is, ha az anyuka éppen züllött életet folytat, és új apuka után néz, nap mint nap. Egy házban laknak ők, mind, együtt, a rokkant apukával, valahol a külváros szélén, s Zack az, aki, dolgozik, keresi a pénzt, jóformán egyedül.
 
Így élik ők tehát közel a tengerhez, kicsit problémákkal teli mindennapjaikat, mikor is valaki megérkezve, fenekestül felforgatja az addigi szürke napokat. Színesebbé teszi, de vigyázat, ez most se tetszik mindenkinek. Színesnek színes, akár csak a szivárvány színei, de azok is csak néha láthatóak, és nem sok ideig. Na de nem elkalandozva a tárgytól nagyon, a sztori annyit tesz röviden, hogy Zack haverjának tesója, amúgy az ő régi haverja is egyben, visszatér a jó öreg városba, az otthonba, kicsit lazítani. Miért is? Shaun, az író, LA pompás világát hagyja ott, a nyugalomért, a csendért, a tengerérért és a szörfözésért. Persze ez csak kifogás, hisz kiszellőztetni jött a fejét, ami rendesen be van pókhálózva gondolatokkal, meg emlékekkel egy szakítás miatt.
 
Majd megtörténik az, aminek meg kell történnie. Összetalálkoznak, gyorsan közös nevezőre jutnak, nosztalgiáznak egy sort, majd szörfölnek is. Aztán elérkezik az este, és pár sör társaságban valami olyasmi játszódik le, ami attól a pillanattól fogva megváltoztatja a két ember életét, de leginkább Zackét. Miről is van szó? Elcsattan egy csók a két fiú között. Ami nem az ital spontán eredménye, hatása, hanem bizony teljesen más, teljesen mélyről jövő cselekedete a fiúknak. Nem is kell mondani, ez mekkora lavinát indít el. Zack már nem tudja, hogy mit érez, és kit is szeret pontosan. Szeretne megfelelni mindenkinek, nővérének, az unokaöccsének, de nem tudja kitörölni se a szívéből, se a fejéből azt az estét.
 
Jönnek is a támadások, a szemrehányások, és hősünk is csapdában találja magát. Szeretne valahogy megoldást találni, meg kiutat lelni, de igazán jó döntést nem tud hozni, hogy az a körülötte levőknek, hozzá szorosan kapcsolódó embereknek jó legyen. Elbizonytalanodik. Én azonban messze menőkig biztos vagyok abban, hogy a Shelter egy kiváló romantikus drámával ajándékozott meg. Aki eddig a pontig is eljutott az írásban, az tisztában van és lehet vele, hogy egy melegdrámáról van szó, egyszerűen. Ahogy az azonban, már kiderült, e mellett sok más, számos kérdéssel is foglalkozik a film. Elég csak a főszereplő karakterre gondolni, akit jó alaposan már kiveséztem. Annyira real figura, és annyira real lehet a történet, hogy nem kell sok idő, amíg beszippant…
 
S ezen még a fiú-fiú közti kissek se tudnak változtatni. Miket is beszélek, hisz pont ez az, ami lényegesen kiemeli a többi közül, már ami ezt szolgált és hivatott bemutatni, kifejezni. A Shelter annyira, ha lehet ilyet mondani sallangmentesen kezeli ezt a helyzetet, és annyira egyszerűen nagyszerűen mutatja be a melegek napjait, életeit, amit tényleg nehéz elhinni. Azért mondom és hangsúlyozom ezt, mert a fene se hinné el, hogy például Amerikából érkeznek még normális darabok, amiket lehet értékelni. Nem megy át csöpögésbe, és nem is esik át a ló túloldalára. Nem kapunk itt kicsit már feszélyezett, nem oda illő jeleneteket, amit esetleg a melegség nem kívánt meg, hanem mindenből pont annyit, amennyi kell. Tényleg hihetetlen számba megy.
 
Természetesen a sztori, ha már körvonalazódott a kis kobakúkban, akkor nagy világmegváltásra nem lehet számítani. S nem is lesz, had áruljam el. Mert nem ez a lényege a Shelternek, hanem az, hogy egy normális, letisztult képet fessen a melegekről, minden előítélet nélkül. Sőt, az életről is kapunk csomagot, egy fiú szemszögéből, aki saját lábain állva, minden álmát elkergetve maga körül, csak napról napra él, és a családjának. S ez a kötődés két részről indítja el az igazi drámát, a fiúban.
 
A két srác, színész, kiváló alakításának lehet(t)ünk szemtanúi. Név szerint Trevor Wright és Brad Rowe is sorozatos figura elsősorban, ezért nem annyira voltak ismerősek, nekem, például, de hát itt minden igényt kielégítve jó párost alkottak, ami itt aztán tényleg fontos volt. Mondom, nem volt semmi hiba. A gyerkőc aranyos volt, míg Katie Walder minden egyes feltűnése üde színfolt, a moziban.
 

Sok mindent el lehetne még mondani a Shelter-ről, de amondó vagyok, hogy már ez is sok a jóból, úgy bizony. A hetesét kapja. Nagy hiba nem volt benne, talán csak annyit, hogy kicsit nehezen szedte össze magát, klisék azért megvoltak, meg néhol meg-megállt, és fújt egyet a szkript, de tényleg ezek egy ilyen jó kis film esetében ezek csak szalmaszálnak tűnnek. S akkor még a jó kis operatőri munkát nem is említettem, meg a kiváló zenei anyagot, ami máig ott tornyosul a legjobbak között. Ha nem hiszed, akkor irány hallgatni, tessék csak. Time to time…

 

Címkék: 7 shelter

I love you, Man (2009)

inmfc - 2009.04.26. - 1 komment

Mindig ugyanaz és ugyanaz a kérdés kerül a képbe. Mi kell a férfinak? Egy nő. Nem, dehogy. Két nő? Az se igazán. Hát akkor micsoda? Minimum, egy igaz barát kell, akinek az ember, a férfi, kiöntheti a szívét-lelkét egy sör mellett, és elmondhatja mi a baj éppen otthon az asszonnyal, mi jó vele meg mi nem jó vele és így tovább. S erre bizony, nem biztos, hogy egy nő a legoptimálisabb, ideálisabb választás. Csak a baráttal, barátokkal lehet ökörködni, lazulni, eszement pillanatokat átélni. Ám de mi van akkor, ha nem találsz magad körül legalább egy olyan embert, akinek azt tudnád face to face mondani, hogy I love you, Man! Ezt nevezik szívásnak?
 

 

Itt lentebb a kép alatt, írhatnám azt is a cím helyett, hogy I like it, Man, de sajnos, bármennyire is szomorú nem erről van szó, és nem ez lenne az igazság, a filmet látva. Szeretni szeretném, minden további nélkül, de ezek a vak spanrandik, meg spanvadászat nem úgy jött át, és nem úgy sült el, mint ahogy arra számítottam. Pedig megvolt az alapsztoriban a kiaknázatlan lehetőség. Viszont ezt nem tudták rendesen kibányászni, meg erős kézzel megmarkolni.

Azt nem mondanám szomorú vagyok miatta, vagy csalódott, de végre egyszer a gyengébb nem képviselőit háttérbe szorítva, a férfiakkal is történik valami, a vásznon. Vagy inkább semmi, mert emberünk a csajok kedvence, csak éppen igaz barátja sincs, egy se. S ebben ez a nagy gebasz, hogy a közelgő esküvőre nincs ki, aki ott állna mögötte, barátként, meg násznagyként, ugye. Mindenki csak a világ legjobb, legrendesebb, mintapasiját látja benne, de a háta mögött bizony már nem felejtik el megemlíteni a tényt, hogy igen, hol vannak a barátok. A férfibarátok.
 
Hősünket, emberünket zavarja is rendesen ez a szóbeszéd, meg maga a helyzet, ezért belevág a lecsóba, az ismeretlenbe, a tettek mezejére lépve randikra kezd eljárni, hogy megtalálja az igazit. Ez esetben nem kissekkel és az egyéjszakás kalandokkal ér végett a találka, a spanrandi, hanem a jófajta cseverészés, ismerkedés után, ha minden gördülékenyen, s problémamentesen zajlott le, akkor egy következő időpont kicsikarása, és a barát megtalálása, felkerítése a cél, a követelmény. Ez lebeg mindig a szeme előtt, de van mikor, mások, másképp gondolják, és többet akarnak. Persze…
 
Szóval elindul ez a pasi(barát)vadászat, meg közbe-közbe még a vívóhaverokkal, a barátnő barátnőinek férjeivel is megy az ismerkedés felsőfokon, a dumálás, de csak nem sikerül megtalálni a nagy Ő-t. Egészen addig, amíg az egyik ingatlanértékesítési hercehurca között össze nem fut valakivel, akivel aztán névjegykártyát is cserélnek. Mondani se kell, az inges, meg a laza csávó kontrasztja itt se ér semmit, mert hasonló ízlésvilág, és érdeklődési kör, s had ne folytassam uniója, közöse, elég ahhoz, hogy pár találka után már ne kelljen félve, remegő hangon, hosszú percek után felhívni, és beszélni vele. Igen, a haverral, aki kellőképp laza, s kábé pont olyan tulajdonságokkal rendelkezik, mint amilyenek hiányoznak hősünkből. Kvázi kiegészítik egymást, ne tovább a zsák is megtalálta a foltját,vagy mi, nocsak…
 
Elég vegyesek az érzéseim a Spancserekkel kapcsolatban. Nem-nem, nem is a cím feszélyez elsősorban, hanem egy picit a film gyűrött maga alá. Mivel is? Azzal, hogy nem igen tudott elkapni, vagy megragadni. Nos igen, férfi vér folyik ereimben, ez nem kétség, viszont valahogy ez így tökre kimaradt. Persze vannak bénázások random, mindenki életében, de azért el lehetett volna dönteni, hogy kinek is készül már ez a nagy spandolog. Mert sajnos, ez olyan lightos, hébe-hóba vicces kis vígjáték lett. Dicséretére legyen mondva, a nagy drámai túltengés meg ömlengés itt nem rondított bele a képbe.
 
Azonban a humorfaktor se jött át annyira. Ennek a legegyszerűbb oka, a sok káromkodós, kicsit ízléstelen poén erőltetése, ami hát nem az én súlycsoportom. Sokkal inkább kedveltem, és élveztem azokat a perceket, és pillanatokat, mikor irtó jó szövegeket, dumákat nyomtak benne. Szerencsére ezekből is sokat kap az ember, így aztán elviselhetővé válik a csomó erőltetett viccesnek szánt és hit poén mellett a film. Nem annyira tragikus a helyzet, tudod te ezt jól olvasó, hisz minden ember más, és nem mindenki nevet egyazon dolgon. Nincs is ezzel semmi probléma, viszont ezek nekem továbbra sem jönnek be.
 
Néha azonban jó zenékkel támad. Érdemes lesz belehallgatni egyszer az OST-be. Míg néha pedig jó pillanatokkal ajándékoz meg minket. Ezek a gyógyszerek, és az enyhítő körülmények a számos baklövésre. Így aztán a hangulat nehezen indul be, és alakul ki. Mint a szinusz görbe, amikor már élveznéd a két csávó hülyeségeit, akkor megint benyomnak egy idétlen poént, káromkodást, és az egész értelmét veszti, indulhat minden elölről.
 
Ami igazán tetszett és megütötte a fülemet, azok a filmes beszólások voltak. Ezek nem olyan filmből lopott dolgok, hanem egyszerűen csak állandó felemlítése, megemlítése a filmeknek. Kvázi nézzük, és szeretjük a filmeket. Valaki HBO napot tart, valaki pedig a Chocolat-ra esküszik.
 
A színészeken semmi nem múlott. Paul Raudd jól hozta az esetlen, barátot kereső figurát, míg Jason Segel - pedig számomra kicsit meglepően - is megbirkózott a feladattal. Csak azért mondom ezt így, külön, mert nem nagyon bírtam eddig a csávót, de itt valamiért elment, persze nem nagyon. S az is igaz, hogy nem ők a legnagyobb mesterei a humorforrásnak, meg komédiáknak, de bizony ma már elég nehéz ennél jobbat találni, azt hiszem…vagy…a lényeg, hogy nekem bejött ez a páros.
 

Egy-két jó poéntól eltekintve elég átlagos lett, ez a nagy igazság. Olyan hat pontot azért kap tőlem, mert speciel a szinkron teljesen a helyén és rendben volt, kvázi öröm volt hallgatni, de az említett hibák felett egyszerűen nem lehet napirendre térni, vagy csak úgy semmisé tenni őket. Gondolkozom is erősen, kinek ajánljam a filmet, azonban nem tudok dönteni. Férfiaknak alig-alig, és nőknek se igazán. Próbálkozni lehet, de senki nem veszít vele semmit, ha éppenséggel kihagyja véletlenül. Inkább jöjj össze a haverokkal és forgassatok ti egy filmet erről a férfi dostana izéről

 

Címkék: 6 2009 i love you man

süti beállítások módosítása