Képes vagy beismerni, képes vagy elfogadni a tényt, hogy te más vagy? Vagy egyszerűen nem is más, hanem csak egy valaki, a sok közül. Egy valaki, aki előtt két irányban halad tovább az a bizonyos út és nem tudja eldönteni, hogy mi tévő is legyen. Létezik-e jó és rossz döntés? Erre a sok kérdésre a válasz ebben az esetben mi sem egyszerűbb, mint az, hogy a szívedre kell hallgatni, semmi és senki másra. Mert a hosszú és rögökkel teli utat és folyamatot, nem mindenki tudja megtenni. Megtorpannak, félnek, olykor-olykor megállnak az emberek, mert falba ütköznek. S ahelyett, hogy összeszednék minden bátorságukat, erejüket, hogy kibontsák azt, a falat, szóval ahelyett inkább visszafordulnak. Megijednek, összezavarodnak, és nem merik bevallani az igazságot, ami egyáltalán nem fájó, hogy igenis megtalálták a nagy keresés után a szerelmet, csak éppen másvalakiben, mint azt előre elképzelték, megálmodták.
 |
De felébredtek az álomból, mint Zack, a fiatal srác, aki megtanulta, hogy az élet nem játék. Feláldozza magát, mindannyiszor, közbe pedig saját élete romokban hever. Nem megy el a hőn áhított művészeti suliba különböző okok miatt, és még barátnőjével is összekapnak. Ezzel szemben ő mindenhol és mindenkinek segít, ha kell, ha nem. Legfőképp nővérének. Kinek gyermekét, Codyt gondozza rendületlenül, akkor is, ha az anyuka éppen züllött életet folytat, és új apuka után néz, nap mint nap. Egy házban laknak ők, mind, együtt, a rokkant apukával, valahol a külváros szélén, s Zack az, aki, dolgozik, keresi a pénzt, jóformán egyedül.
Így élik ők tehát közel a tengerhez, kicsit problémákkal teli mindennapjaikat, mikor is valaki megérkezve, fenekestül felforgatja az addigi szürke napokat. Színesebbé teszi, de vigyázat, ez most se tetszik mindenkinek. Színesnek színes, akár csak a szivárvány színei, de azok is csak néha láthatóak, és nem sok ideig. Na de nem elkalandozva a tárgytól nagyon, a sztori annyit tesz röviden, hogy Zack haverjának tesója, amúgy az ő régi haverja is egyben, visszatér a jó öreg városba, az otthonba, kicsit lazítani. Miért is? Shaun, az író, LA pompás világát hagyja ott, a nyugalomért, a csendért, a tengerérért és a szörfözésért. Persze ez csak kifogás, hisz kiszellőztetni jött a fejét, ami rendesen be van pókhálózva gondolatokkal, meg emlékekkel egy szakítás miatt.
Majd megtörténik az, aminek meg kell történnie. Összetalálkoznak, gyorsan közös nevezőre jutnak, nosztalgiáznak egy sort, majd szörfölnek is. Aztán elérkezik az este, és pár sör társaságban valami olyasmi játszódik le, ami attól a pillanattól fogva megváltoztatja a két ember életét, de leginkább Zackét. Miről is van szó? Elcsattan egy csók a két fiú között. Ami nem az ital spontán eredménye, hatása, hanem bizony teljesen más, teljesen mélyről jövő cselekedete a fiúknak. Nem is kell mondani, ez mekkora lavinát indít el. Zack már nem tudja, hogy mit érez, és kit is szeret pontosan. Szeretne megfelelni mindenkinek, nővérének, az unokaöccsének, de nem tudja kitörölni se a szívéből, se a fejéből azt az estét.
Jönnek is a támadások, a szemrehányások, és hősünk is csapdában találja magát. Szeretne valahogy megoldást találni, meg kiutat lelni, de igazán jó döntést nem tud hozni, hogy az a körülötte levőknek, hozzá szorosan kapcsolódó embereknek jó legyen. Elbizonytalanodik. Én azonban messze menőkig biztos vagyok abban, hogy a Shelter egy kiváló romantikus drámával ajándékozott meg. Aki eddig a pontig is eljutott az írásban, az tisztában van és lehet vele, hogy egy melegdrámáról van szó, egyszerűen. Ahogy az azonban, már kiderült, e mellett sok más, számos kérdéssel is foglalkozik a film. Elég csak a főszereplő karakterre gondolni, akit jó alaposan már kiveséztem. Annyira real figura, és annyira real lehet a történet, hogy nem kell sok idő, amíg beszippant…
S ezen még a fiú-fiú közti kissek se tudnak változtatni. Miket is beszélek, hisz pont ez az, ami lényegesen kiemeli a többi közül, már ami ezt szolgált és hivatott bemutatni, kifejezni. A Shelter annyira, ha lehet ilyet mondani sallangmentesen kezeli ezt a helyzetet, és annyira egyszerűen nagyszerűen mutatja be a melegek napjait, életeit, amit tényleg nehéz elhinni. Azért mondom és hangsúlyozom ezt, mert a fene se hinné el, hogy például Amerikából érkeznek még normális darabok, amiket lehet értékelni. Nem megy át csöpögésbe, és nem is esik át a ló túloldalára. Nem kapunk itt kicsit már feszélyezett, nem oda illő jeleneteket, amit esetleg a melegség nem kívánt meg, hanem mindenből pont annyit, amennyi kell. Tényleg hihetetlen számba megy.
Természetesen a sztori, ha már körvonalazódott a kis kobakúkban, akkor nagy világmegváltásra nem lehet számítani. S nem is lesz, had áruljam el. Mert nem ez a lényege a Shelternek, hanem az, hogy egy normális, letisztult képet fessen a melegekről, minden előítélet nélkül. Sőt, az életről is kapunk csomagot, egy fiú szemszögéből, aki saját lábain állva, minden álmát elkergetve maga körül, csak napról napra él, és a családjának. S ez a kötődés két részről indítja el az igazi drámát, a fiúban.
A két srác, színész, kiváló alakításának lehet(t)ünk szemtanúi. Név szerint Trevor Wright és Brad Rowe is sorozatos figura elsősorban, ezért nem annyira voltak ismerősek, nekem, például, de hát itt minden igényt kielégítve jó párost alkottak, ami itt aztán tényleg fontos volt. Mondom, nem volt semmi hiba. A gyerkőc aranyos volt, míg Katie Walder minden egyes feltűnése üde színfolt, a moziban.
Sok mindent el lehetne még mondani a Shelter-ről, de amondó vagyok, hogy már ez is sok a jóból, úgy bizony. A hetesét kapja. Nagy hiba nem volt benne, talán csak annyit, hogy kicsit nehezen szedte össze magát, klisék azért megvoltak, meg néhol meg-megállt, és fújt egyet a szkript, de tényleg ezek egy ilyen jó kis film esetében ezek csak szalmaszálnak tűnnek. S akkor még a jó kis operatőri munkát nem is említettem, meg a kiváló zenei anyagot, ami máig ott tornyosul a legjobbak között. Ha nem hiszed, akkor irány hallgatni, tessék csak. Time to time…
