Push (2009)

inmfc - 2009.05.18. - 3 komment

Nem kellett itt mást tenni, mint a (borzalmas) Jumpert jól felrázni, meg hozzáadni egy pár (sorozatban jártas) Heroes-t, és tessék, indulhatott is a szuperképességekkel felszerelt hősök nem mindennapi története. Igen tudom, hogy ez már elméletben se hangzik valami nagyon fényesen, kiindulva a fent említett kettősből, de hát ilyen az élet, ugye, valaki kigondolta, és végre is hajtotta ezt az ideát, nesze neked hős. Ám hiába is vonom le, itt, ideje korán a sötét, baljós konklúziót, mindenki szeme láttára, a helyzet az, hogy az embert akkor is, a mindig is legyűrik ezek a különleges képességű emberek, akik olyan dolgokat tudnak, amiről a halandó csak álmodik, álmodhat… Mint például ezt itt.

 
Bár a nagy ködösítés után, az igazság az, hogy a mai hősökkel teli világban, mikor minden harmadik film tényleg róluk szól, és az emberek ezrei képregények hasábjain izgulnak a kedvenceikért, akkor letesznek az asztalra egy ilyen darabot, ami bárhonnan is nézem: irtó ciki és vérszegény. Akkor is, amikor a néző, tényleg nem sokat vár, nem áll oda meg ül le elé hatalmas elvárásokkal, csak egy jó kis szurperhősős moziban bízik, ami által megjön kedve újra hősnek érezni magát, valamiben, valaki szemében.
 
De nem, kérem szépen. Akármennyire is egyszerűnek hangzik ez az idea, meg a megvalósítás, ez semmit sem jelent, hisz van az a film, s vannak azok a filmek, melyeket el lehet „rontani”, oly rendesen, mint például ezt itt. Pofonegyszerű elképzelés, meg elkészítés, aztán meg csodálkozik a nép, hogy ennyire nyögvenyelős lesz az egész szkript. A kettő nagyon nem zárja ki egymást, ez az igazság. Állandóan jönnek, komolyan, ezekkel a hős dolgokkal, mind sorozat, mind film formájában, azonban hiába, mert arra sem képesek, ott pár kilométerrel arrébb, hogy végre valami izgalmasat, valami akciódúsat tegyenek bele a semmibe, és próbáljanak meg a néző kedvében járni. Ebben az esetben, pedig még az sem mentség, hogy b kat moziba terveznek, mert azt is meg lehet normálisan kreálni, úgy, hogy akármennyi pénzből még valami szórakoztató is kisüljön belőle.
 
Ehelyett inkább ilyen dolgokra költik a pénzt, amiket legszívesebben kikapcsolna az ember fél óra, vagy csak tíz perc múlva. Bár mégsem teszi, amire talán maga se tudja a választ. Nem-nem, ez nem az annyira rossz, hogy már jó, hanem az annyira rossz, hogy már fájóan rossz. Azért végigszenveded, nézed, de úgy nagyon, igazán, nem tud izgatni, már öt perc után az egész történet. Csak azért bámulod tovább ezt a cselekmény kibontakozást, mert hiszel abban, hogy valami megváltozik, valami jóra, valami jobbra fordul. Elindul és olyat mutat, amire tényleg megérte várni legalább egy órát. A helyzet az, hogy nem ilyen nagylabdát, de még kicsit se dob fel a magasba, azáltal, hogy a végére már teljesen szétesik, és darabjaira hullik.
 
Pedig ha nem látnám, nem hinnél el, hogy az összes hiróz type felvonul a színen, a teljesség igénye nélkül. Ebben nem spóroltak, a baj csak annyi volt, hogy egyik hősnek se volt legalább 10 percnyi korrekt jelenete, amiben annyira szájjal bámultam volna, amint éppen valami hűdenagyot végrehajt a kezével, a látásával, vagy mittudomén. Van itt béna szuperképességű hős, aki nagyon úgy nézett ki, hogy nagyon nem volt tisztába a képességeivel. Ez vicc. Van olyan, aki rajzol éjjel-nappal, látta a jövőt, néha meg valahogy kiesett neki. Nem utolsó sorban vannak, akik, egyet tüsszentenek, ordítanak, és máris mindenkinek fáj a füle. Amit nem írtam még, de annyira magától értetődő, hogy vannak jó és rossz hősök. Ergó ugyanazt a képességet, másra használjak, vagy éppen egymás ellen. Na ez volt az a banánhéj, amin aztán elcsúszott a mozi, de nagyon, a fejét is törve.
 
Még gyorsan nagyvonalakban annyit „érdemes” ejteni a sztoriról, hogy van a főhősünk, aki meg akarja bosszulni apuci halálát, már jó pár év óta. Van neki képessége is, csak kamatoztatni nem igen tudja. Aztán a képbe kerül a virágos kislány, meg egy nő, akinél van valami, ami mindenkinek kell. Persze nekik is, mert együtt indulnak a keresésnek. Párosban, egy csapatban.
 
A Push már a németekkel kezdi el a hihetetlen történetét, amit aztán, ilyen titkokkal, meg kis régmúlt dolgokkal fűszerez meg.  Azt nem árt leszögezni, hogy a film feléig még tartjuk, úgy ahogy, a lépést, lassan, komótosan. De utána már, a zsebkendőre vázlatpontokba összeszedett történetet sikerült oly mértékben összepókhálózni, hogy a néző ne legyen biztos semmiben. Jól összekuszálják a dolgot, talán már maguk a szereplők, a hősök se tudták mi a pálya. Kicsit túlbonyolították ezt az egész „nem akarom, hogy ő lássa” részt. S ez még mind semmi, mert az apró fordulatok, vagy éppen a befejezés erre rátesz még egy lapáttal.
 
Ilyen sztori mellett, ember legyen a talpán, aki valami kis hangulatot tud facsarni. S tényleg, mert a keserű szájíz mindvégig, az elejétől a végéig fennmarad, nem lehet levakarni. No hangulat, semmi jó akció, ennél sokkal több kell. Ahogy jeleztem már, egy ilyen b kat mozitól nem vár nagy csodákat az ember, de mégis azért ilyen hősökkel teli darabtól mindenki vár egy kis össznépi csatát, majd minden percben. Ebből itt nagyon kevéske született, még talán a fél fogamra se volt elég. Nincs emlékezetes pillanat, nem lehet kiért, miért, minek izgulni. Egyszerűen gyenge.
 
A színészek is beleszürkültek ebbe a nem annyira szürke, inkább fekete Pushba. Chris Evans nagyon kevés, úgy ahogy az ígéretes színészpalántának kikiáltott Dakota kisasszony is. Ketten egy fabatkát sem érnek. A többiek meg, inkább hagyjuk…
 

Röviden az eddig leírtakat: a Push nem tetszett. Pediglen voltak itt fekete szemek, telekinézis, rossz arcok, ám ez inkább rontott, mint segített volna rajta. Egy kettest kap. Ami talán még az eddig látottak tükrében nagyvonalú. Á mégis, aláhúznám, kiemelném, hogy a kezdés még tényleg rendben volt, csak az ami utána jött, az ne lett volna. Kicsit szomorú, kicsit klisés, de a filmgyártásban, készítésben sincs ha, ami megtörtént az megtörtént, amit leforgattak, azt leforgattak. De akkor is, ahogy szoktam mondani: ennek a filmnek ebben a formában bizony semmi értelme nem volt, kérem szépen. Ennél sokkal, de sokkal több kell, ildomosabb lett volna még pénzt gyűjteni rá, vagy le se forgatni. Ide tessék elképzelni még a három felkiáltójelet is. Ennyi.

Címkék: 2 2009 push

Powder Blue (2009)

inmfc - 2009.05.17. - 2 komment

Gyakorta próbálják velünk azt elhitetni, hogy a döntés a mi kezünkben van. Azonban mi mégis jól tudjuk, legbelül, a szívünk legmélyén, hogy ez nem olyan egyszerű. Nem ám. Ha mindent, és mindenkit elvesztettél, és úgy érzed nincs maradásod ebben a sötét és kemény világban, akkor bizony nincs más hátra, lépned kell, döntened kell. A kulcs ott van a kezedben, de mindhiába, mert nem tudod, nem vagy képes arra, hogy kinyisd az ajtót. Inkább vársz valakire, valamire, valami másra, valaki másra. Egy emberre, egy jelre, bármire. Mert te túl gyenge vagy, nem mered megtenni az utolsó lépést. Azt akarod, hogy más tegye meg helyetted. Viszont van amit tényleg nem lehet pénzért megvenni. Midőn az idő egyre fogy, a múlt pedig erősen fojtogat…

 
Számtalanszor dörgölik még azt is az orrunk alá, hogy miért kellett mindent romba döntenünk meg elrontanunk, forever. Hogy minden a mi hibánk, legfőképp azért, mert hagytuk, hogy sodorjon magával az ár, és vártunk, meg vártunk, valamire, talán a csodára. Nem figyeltünk senkire, és nem is törődtünk senkivel és semmivel, csak saját magunkkal. Mentünk is a saját fejünk után, vesztünkre, kaptuk is csak a rosszat az élet(t)ből. Végül pedig egyedül maradtunk. Vagyunk sokan, akik rájövünk a hibáinkra, hogy hol siklott félre az életünk. Ekkor kell összeszedni minden bátorságunkat, s visszafordulni, nehogy már túl késő legyen. Túl késő, mert későnek már későn van. Most már csak egy valaki számít igazán, akit még szeretnénk látni…
 
 
Sokszor halljuk azt is, hogy az élet nehéz, és minden órája, perce, másodperce egyenlő egy küzdelemmel, egy harccal. Hiába is dobunk kettest, hármast vagy akár hatost a dobókockával, az mit sem jelent, mert az élet nem játék. Nagyon nem.  Nehéz, harcokkal, és áldozatokkal teli, mely sokszor csúf és rút is dolgokra képes. S igen, legfőképp ezt olyanokkal teszi, akik talán, sőt biztos, hogy nem ezt érdemlik. Van hibájuk nekik is persze, mint mindenkinek. Vannak is páran, akik felveszik azt a bizonyos kesztyűt, és elkezdenek harcolni, magukért, de elsősorban másért, más valakiért. Nem akarnak, ők, veszíteni, akkor se, ha a küzdelem már a végéhez közeledik. Nem akarnak, ők, senkit elveszíteni. Erre gondolnak, akkor is, miközben a színpadra lépnek fel…
 
 
Még többször érezzük azt, hogy egyedül vagyunk, nagyon egyedül. Nincs senkink. Se barátok, se olyan valaki, akire tényleg, mindig, támaszkodhatnánk, bármikor, az életünkben, ha az éppen rosszra fordulna. Egyszerűen nincs senki, akivel egy jó meleg ölelést tudnánk „váltani”, csak a munkánk van a középpontban. A munkánk, ami során emberekkel találkozunk, de kizárólag olyanokkal, akik össze vannak törve, s könnyes szemekkel érkeznek meg hozzánk, egy szomorú párbeszédet lefolytatni. Így élünk, magányosan, alone, mikor is a felhők az eddiginél, az átlagosnál is jobban kezdenek gyülekezni a fejünk felett. Azzal, hogy elütünk egy kutyát, és anyagilag is elég rosszul kezd állni a szénánk, ami miatt még a munkánk is veszélybe kerül. Az élet nem lehet ennyire kegyetlen, vagy mégis?
 
 
A Powder Blue képe, festménye a fentiek leírtak tükrében nem néz ki valami fényesen, rózsaszínűen. S ez így is van rendjén. Mert egy nagyon depresszív, nyomasztó filmet tettek le ide elénk a készítők, amiben négy ember életét követhetjük figyelemmel. A sztori bár kicsit hajaz a Lélegzetre, de azért tud mást adni, vagy éppen elvenni belőle, jócskán. Van egy papunk, egy temetési vállalkozónk, egy bűnözőnk, meg egy sztriptíztáncosnőnk. Ők négyen vannak a sztori középpontjában, tehát, LA-ben, karácsonyhoz közeledve, karácsonyeste.
 
Ezt a négy embert, pedig összeköti valami. Nem egy találkozás, sokkal inkább egy érzés, vagy az életük, ahogy(an) és amiben élnek. Szó se róla, vannak pontok, mikor összetalálkoznak, egymás szemébe néznek, és esetleg egypár szót váltanak egymással, de végül is mindenkinek megvan a saját kis története. Ami így vagy úgy hatással van a másikra, a másik életére.
 
A film nem rossz. Akarom mondani sokkal jobb lett, mint azt vártam, vagy arra számítottam, éppenséggel. Persze ezt korántsem azt jelenti, hogy elájultam volna tőle, vagy ilyesmi, csak borítékolom a tényt, hogy volt benne valami. Igen, volt benne valami, ami akár még jobbá, meg „szebbé” tehette volna. Nem tette. Miért is nem? Majd két órában ez így kevés volt. Kevés, mert sokszor már túl vontatottá vált. Kicsit üressé is. Valamint végig olyan érzése van az embernek, hogy átestek a ló túloldalára nem is egyszer. Értem ezalatt, hogy picit erőltetetté vált ez a mondanivaló dolog. Bár, aki figyelmesen végigolvasta a kezdő sorokat, a négy hasábot, annak már régen leesett a tantúsz, hogy nincs itt nagy újdonság kialakulóban. Csak az van egyszerűen, hogy Amerika megpróbált ilyen független filmeket látva egy életszagú drámát kiadni magából. Talán túlságosan is akarta, és néhol már ez az életérzés nagyon átcsap művé. Bár ellent kell mondanom magamnak, mert vannak olyan szkénák, amiben simán ez a real dolog a feje tetejére áll. Akkor most lehet nem is erről volt szó? Nekem, ez volt a legnagyobb bökkenőm. Sokszor nem találtam a fogást rajta, mert a párbeszédek se annyira voltak jól megírva, meg hát a forgatókönyvből is ki lehetett volna hozni ennél többet. Kevés.
 
Három dolog azonban mégis megmenti a filmet. Ez pedig a fényképezés, a zene és a színészek. A sötét képet festő sztori mellé a lehető legsötétebb színeket párosították. Kék és piros szín a legmeghatározóbb a sok közül, és majdnem mindig sötétben tapogatózunk. Csak egyszer vakít el minket a fény, a világosság. A színek meg a helyszínek is bejöttek, ezen a téren nem lehet itt belekötni. Bejött a színvilága.
 
A zenéje volt talán a legnagyobb meglepetése mindközül. Mindenképp vissza kell majd hallgatnom ezeket a muzsikákat, mert a szem mellett sokszor bizony a fül sem maradt szárazon. Jóféle volt, kicsit dobott a hangulaton sokszor, mikor éppen leült az...
 
Az impozáns színészgárdából itt tényleg mindenkit fel lehetne sorolni. Van kinek több, van kinek kevesebb perc jut a játékidőből, de amíg a színen van, addig hozza a kötelezőt. Vannak olyanok, akiket tényleg nem akarsz, s nem tudsz megismerni. Szép neveket szedtek össze, ez a lista is erről árulkodik. Bár Jessica Biel-t azt hiszem érdemes kiemelni, s ki is emelném, engedelmetekkel. Nem azért, mert levetkőzött meg mittudomén, hanem azért, mert meglepett (Biel) a játékával, hogy ennyire jól megbirkózott a szereppel. Nem csak a színpadon teljesített kiválóan, hanem a mozi többi részében is. Persze tagadhatatlan a szépsége is.
 

Van egy sanda gyanúm, érzésem, hogy ez a film még sokat fog hallatni magáról. Remélem, hogy elsősorban nem azért, mert Biel kiasszony ezt meg azt villantott, hanem azért, mert annyira megosztja a közönséget, majd. Abban is reménykedem, ami talán halálra van ítélve, ebben az esetben, hogy pár év múlva azért nem csak a sztripre fogok, fogunk emlékezni ebből a moziból. Összegezve, ahogy írtam tehát, olykor egy kicsit már sok meg vontatott volt, és azért a dráma se tudott annyira elkapni, vagy magával ragadni, a sajátos képi, zenei világa miatt. Olyan hatos ez, ami tényleg ha hiszed, ha nem, sokkal több, mint amit láttam benne előzetesen. Nem bántam, hogy megnéztem, na, de azért az se biztos, hogy újra előveszem, ha unatkozom éppen. S a végére még a tagline, ami pár a szavával a legjobban érzékelteti a Powder Blue-t, egyszersmind: Every life has a breaking point.

 

Címkék: 6 2009 powder blue

Bhoothnath (2008)

inmfc - 2009.05.14. - Szólj hozzá!

Ezek a szellemek tényleg mindenhol ott vannak. Egyszerűen nem keressük őket, és mégis mindannyiszor beléjük botlunk, futunk, vagy megtalálnak minket. Bár oké, szellemek nem léteznek, ezt már az anya is leszögezi ideje korán a gyerekének, de erről meg tényleg Nath, aki húsvér Bhooth biztosan többet tudna mesélni. De ő inkább nem szeretne itt ilyenre vetemedni, hanem csak a dolgát, a küldetését abszolválni, minden körülmények között. Azaz, hogy az ő házában, villájában senki ne éljen, és be se tegye lábát, soha, de soha. Kvázi aki mégis megteszi, az még ha nem is lesz a halál fia, viszont azon nyomban el is kezdhet új otthon után nézni, annyi szent. Azonban kivételek, mindig is voltak, vannak, és lesznek… Köszöntjük Önt, kedves feleségét, és gyermekét a Nath villában.

 
Fentebb a felvezetésben már erőteljesen tettem apróbb, kisebb, nagyobb célzásokat, meg utalásokat arra, hogy itt újfent, kicsit már sablonosan, a szellemek kerülnek a középpontba. Következhet a nagy fújtatás is, meg az elégedetlenkedés nagy számban. Miért is? Azért, mert ezt a szellem dolgot, nem nehéz egyrészt kitalálni, másrészt pedig bemutatni, senkinek és semminek. Gondolok itt arra, hogy akár film, akár sorozat formájában az utóbbi időben, minden rosszmájúságom ellenére, volt belőle, rendesen. Lehetett csillapítani ebbéli étvágyunkat, az biztos. Persze vannak, akiknek ez bejön, és tetszik, tehát nekik, legfőképp nekik készülnek ezek a darabok. Viszont mentségére legyen szólva például a legutóbbi ilyen Ghost Town-nak is, hogy tudott humoros pillanatokat is szolgáltatni, hozni. Az megint egy másik napra, egy másik posztra tartozik, hogy valahogy annak, meg ennek is sikerül elrontania az összképet ilyen meg olyan rossz dolgokkal.
 
A Bhoothnath azért tisztességesen megpróbált valamit kihámozni, valami újat kifacsarni ebből a szellem témából. A gratulációt meg tapsot annak rendje és módja szerint meg is érdemli ezért, viszont (ez) az öröm aligha lehet felhőtlen, ugye. Elsősorban azért, mert mindjárt a kritikával élve, s kezdve, a hangulattal adódtak problémák, rendesen. Helyenként már nagyon átesett a ló túloldalára, és a drámaiságot tette, helyezte a centrumba, a korábbi poénfaktor mellett.
Ezek a poénok, inkább ilyen mosolygós, édes-kedves fajták, voltak, amiket jó nézni, persze. Persze egy darabig, mert aztán megint leül a mozi, vesztére. Nem tud konstans szórakoztatni, majd két órán keresztül ami miatt, az ember, a néző bosszús lehet.
 
Bár nem temetni jöttem, hanem hirdetni az igét, hogy a Bhoothnath minden hibája ellenére egy igen jó kis alkotás. Úgy ám. Lehet szeretni, néhol nagyon is élvezni, meg szórakászni rajta. Ezt én sem tagadom. A bosszúság egyszerűen abból adódik, hogy ezeket a ténlyeg filgúd perceket mindannyiszor sikerült romba döntenie. Ez pedig nagy hiba. Habár abban is van valami, amit általában az okosok szoktak mondanak, hogy nem nagyon akarja itt megváltani a világot. Csak egyszerűen egy szellem és egy kisfiú közti barátság megszületésének, kialakulásának történetét meséli el. Mondanom se kell, rendben van, piros pont. Mármint a forgatókönyv ezen része hibátlan. Szépen minden giccset, meg drámaiságot nélkülözve mutatja meg Amerikának, hogy hogyan is kell ezt csinálni, aztán meg minden félre és kisiklik egy idő után. De hogy ki, vagy kik is pontosan teszik mindezt, ha nem Amerika? Hmm. Bollywood, of course.
 
A kezdeti még szárnybontogatás, és időhúzás jellegű felvezetése, bevezetése a történetnek, nem nagyon nyerő és menő. Kicsit untatva, még tojásokon lépkedve indulunk neki a filmnek. Az ember, a néző pedig már csak azt várja, egy idő után, hogy mikor fog összetalálkozni már a szellem meg a nem szellem. Mert ahogy a számításaim bejöttek, attól a pillanattól fogva kezd el működni a mozi. Az első találkozás és a további páros kalandok mind-mind mosolyra fakasztanak. De nem csak mosolyogsz, hanem ámulhatsz és bámulhatsz is kedvedre, mert igen, az apró fantasy faktor is nagyon ügyesen ki lett találva. Külön kiemelném itt a ház berendezéseinek helyretételét szellemi erő hathatós segítségével című képsorokat. Tehát a néző nagyon beleéli magát, ebbe a párosba, ebbe a helyzetbe, és azt várja, hogy vajon mi lesz ennek a vége. Ki fog-e derülni ez a titok, s ha igen, akkor mikor, előbb vagy utóbb?
 
Vajon a szellemnek sikerül-e elüldöznie a betolakodókat vagy sem? A helyzet azonban most sokkal komplikáltabb, nehezebb, mert a fiú, a kisgyerkőc olyan pimasz, kicsit neveletlen tulajdonságokkal rendelkezik, áldotta meg az élet, hogy vele nem tud mit kezdeni. Hiába is veti be a megfélemlítés megannyi eszközét, a kisfiút ez nem érdekli, s hidegen hagyja. Ami azonban a legnagyobb baj, hogy egy idő után már nem elüldözni akarja a fiút az ő házából, hanem éppen ellenkezőleg, vele van a nap nagy részében. A kisfiú jól elvan a képzeletbeli játszótárssal, senkinek nem szól róla, megtartja magának szépen a titkot. A titkot, hogy ő egy angyallal találkozik, s nem egy szellemmel nap mint nap…
 
A negatívumokra már kitértem rögtön a legelején, hogy nem mindig kapott el, ha pedig mégis, akkor könnyen jött, könnyen ment módszerrel továbbszállt a jó hangulat. Erre tett rá még egy lapáttal az utolsó kábé fél óra, amit szépen amerikai módra eltoltak. Ha az utolsó képkocka, jelenet nem lett volna, akkor bizony még komorabb, szomorúbb kedvvel szálltam volna ki a fotelemből. Azaz összegezve az eddig leírtakat: nehéz, döcögös kezdés, egy egész jó „középső szakasz”, majd egy gyenge végkifejlet. S hogy ez mire elég? Az mindjárt kiderül, csak előtte még a színészekről is pár szót, ha engeded…
 
Őket márpedig nem érheti szemrehányás. A kisfiú is nagyon jól játszott, de ez esetben, egyszerűen nem lehet(ett) szó nélkül elmenni bollywood királya mellett. Vannak, akik tudják ki ez a személy, hogy ne tudnák, ugye. Azonban akinek mégse esne el az a bizonyos, annak Jamal LÖM első kérdése sokat segít, majd. Amitabh Bachchan, azaz India leghíresebb celebje, már bocs, megmenti a filmet, de még hogy. Beismerem, oké, nagyon tetszett Amitabh játéka, meg ahogy kinézetre megoldották, vagy mittudomén. De tényleg nevét adta a mozihoz, és kellett is ő oda, mert nélküle ez feleannyira lett volna jó, úgy ám.
 

A Bhoothnath egy picit többet ígért. Nekem legalább is. Nem-nem, azért ez nem csalódás, annak nem nevezném, de valahogy jobbra számítottam. Túl sok nem szó volt ebben az utóbbi egy mondatban, úgyhogy inkább megpróbálok valami széppel és valami jóval búcsúzni a filmtől. Búcsúzni, mert aligha fogom még egyszer elővenni. Egyszer jó volt, klisésen, dramatizálva, döcögösen. Olyan hat pontot azért simán kiosztok rá, mert a mosolygás része működött, és a zenék is jól csengtek. Netovább akkor még a nagy színességről, és a fényképezésről nem is beszéltem. Bár ezeket már egy indiai film esetében tök felesleges is felhozni. Na de itt a vége, fuss el a véle a mesének, meg a történetnek. Szóljon is a legnagyobb zene még ráadásként… egy kis fütyülés és mehet is: Mere Buddy. Hey nobody does it…better baby

Címkék: 6 bhoothnath

Ghajini (2008)

inmfc - 2009.05.12. - 3 komment

Ismered azt az érzést, amikor már nem tudod ki vagy? Amikor reggel kinyitod szemed, és nem tudod hol vagy? Amikor egy idegen vagy, valahova, a falak közé bezárva. Amikor teljesen üres a fejed, és nem emlékszel semmire. Nincsenek se emlékek, se barátok. Nincs senki(d), se mögötted, se körülötted, csak te vagy az, egyedül. Egyedül, ahogy éppen megpróbálod kideríteni a válaszokat az előbb feltett, benned megszületett kérdésekre. Első utad mindjárt is a tükör elé vezet, hátha a saját szemedben, magadat látva valami eszedbe jut, és mindenre fény derül. De nem, semmi sem történik. Ám de akkor megpillantasz egy feliratot. Igazából nincs más választásod, követed az ott leírtakat, és leveszed a pólódat. Majd egy csapásra minden megváltozik. Még több felirat, fényképek, amik segítenek emlékezni, nem felejteni. Revenge. Who is Ghajini? Kill him…

 
Ahogy a mondás tartja: addig jár a korsó a kútra, amíg el nem törik. Vagy más megközelítésben egyszerűen csak nagy akarásnak, nyögés a vége. Egy biztos, keleten, jelenlegi esetünkben Indiában ezzel, ezekkel a szólásokkal mit sem tőrödnek. Miért is mondom ezt? Tudniillik, a virágzó Bollywoodi gyárból is, sorra érkeznek az olyan alkotások, melyeket egy-néhány régebbi klasszikus ihletett és hogy is mondjam: inspirált. A következő a képlet: előveszik tehát ezt a kicsit már porosodott, elfeledett, amúgy hibátlan szkriptet és a saját világukkal fűszerezik meg. Kipofozzák, átalakítják, és kész is az indiai version. Az persze megint más kérdés, hogy ezzel, ilyen duplikátumok jönnek létre a filmpiac széles tárán. Más kérdés, mert például a koreai spagetti westernt is úgy sikerül tálalni, hogy az embernek, a nézőnek, - azt látva -, eszébe se jutott reklamálni, vagy csak desszertet kérni, mert igazán jóllakott vele. S ez, most sincs másképp a Ghajini esetében. A különbség annyi, hogy ez már az erőltetés tipikus esete, egy szinten. Mindjárt kibontom ezt is, tessék csak továbbolvasni.
 
Azt hiszem és jól gondolom, Nolan Mementoját mindenki látta. Eddig nincs új nap alatt, és világos is minden. Na ennek készült egy telugu nyelvű feldolgozása még 2005-ben. Ez annyit jelent, hogy mindenki értse: nem hindi nyelven, Indiában, Bollywood stílusban, egy a századik milyen nevű filmközpontban készült el. Szóval, aki tényleg még jobban át akarja látni, annak ajánlom ezt a rövid kis magyarázatot még - amire én is hivatkozok, persze. A lényeg, amit a Ghajini és az olvasó is megkíván, hogy majd három év múlva hindi nyelven forgatták le ezt, ergó mint a 2005-ös remake-ét. Ez még persze mindig nem semmi, mert a mézesmadzag nem ért véget ezzel, hisz a rendezője, írója, netovább a főszereplőnője is ugyanaz mint annak. Azaz jöhet a kérdés, most mivan…főképp akkor, amikor erről, a ’08-asról úgy beszélnek, mint a ’05-s feldolgozásról, de nem mint a „Memento koppintásról”. Tényleg ki érti ezt már?
 
De mielőtt még nagyon mélyre merülnék a bollywoodi filmgyártás rejtelmeiben, addig inkább röviden ecsetelem, kibővítem a fentebb már lerajzolt helyzetképet. Memento-módra készítették el, táncokkal, s énekekkel. Ez kötelező, természetesen. Megvan itt is a főhős, aki bizony 15 percenként úgy ébred fel, hogy nem tudja ki és pontosan mi ő. Ezért mindent lejegyez így vagy úgy, hogy mindig sikerüljön újraemlékezni arra, amire leginkább soha, de soha sem szeretne. Viszont mindannyiszor, miután képbe kerül, csak a bosszú hajtja. S hogy ki is ez a Ghajini, na erre szeretne ő, és szeretnénk mi is, rájönni a majd három óra alatt. Jól olvastad három órás játékidő, de erről még majd később. Ott tartottam tehát, hogy van ez a Ghajini, a címből ugye, aki valaki, vagy valami, s akinek köze van a rossz élményekhez, dolgokhoz. Úgy érzem, többet butaság lenne elárulni, bár aki meg az alapművel tisztában van, annak nem lesz ez se nagy újdonság. Az egész egy kirakós játékká válik, amiben állandóan egyet előre, és kettőt hátra lépünk, haladunk a szereplővel egyetemben. Mindig vannak üres helyek, és az utolsó kocka, darab is valahova elveszett, amit meg kell találni. Viszont amíg a többit nem tudtuk a helyére rakni, addig nincs is értelme egyből azzal kezdeni, mint a királynővel, a sakkban.
 
Egyből a jelenbe kezdünk, ahol elkezdődik, vagy ki tudja már mióta folyik, folytatódik a keresés, áldozatokkal, kemény harcokkal, minden egyes csepp információért. Egyre közelebb és közelebb jutunk Ghajini-hoz, viszont közbe meg a rendőrség is szeretné kideríteni, hogy ki és mi áll a folyamatos gyilkosságok hátterében. Majd egy napló segítségével, ami idegen kezekbe jut, egyszer, kétszer, elutazunk a múltba. Egészen a kezdetektől, amikor még főhősünk sikeres üzleti vállalkozó volt, meg ilyenek. Aztán összetalálkozik egy elég vidám, kicsit bohókás nővel, aki elvileg a felesége. Mivan? Szóval jön egy kis múlt vidámsággal, romantikával. Azonban ez nem tart sok ideig, mert a napló utolsó lapjához érünk, és bezárul a kör… bár a java még csak most és akkor kezdődik.
 
Mert igen, ez még csak a kezdet volt, ezután, aztán, tényleg elszabadul a pokol. Bár nem éppen ez volt a legszerencsésebb megfogalmazás részemről, de annyiban igaz, hogy a film második felére, a második másfél órára még több izgalmat, drámát hoz magával. Nem mintha az elsőt rossznak tartanám, félre értés ne essék. De ez a már említett három óra azért elég kemény dió lehet annak, aki jócskán hozzá van szokva ezekhez a rövid popcorn filmekhez például, hogy csak egy példát említsek. Azonban miket is beszélek, hisz a Ghajini elmondhatja magáról, azt a fegyvertényt tudhatja magáénak, hogy mindvégig fenntartja az érdeklődést. Teszem hozzá, nem annyira halkan, hogy még jobban is teszi, „csinálja” ezt, mint egy másfélórás egyveleg, sokszor. Hogyan is?
 
 
Nehéz ezt elhinni, tudom, de van olyan, hogy az eredeti művet néha, sikerül úgy megközelíteni, egy-egy (össz)teljesítménnyel, hogy az már csak csoda. A Ghajini pedig ezt tökéletesen hozta és megtette. Persze lesznek és vannak olyanok, akik majd mindig az eredetivel példálóznak, de hát higgyünk az okosoknak, akik szerint ez nem a Memento-féle három óra volt. Bár mindenki tisztában van az igazsággal, és ezért igazán kemény mindig a kettő között megtalálni és elválasztani a határt, határokat. De a Ghajini megoldja ezt a feladatot, az én szememben legalább is, azzal, hogy az első perctől kezdve a székbe szegez, és nem hagyja, hogy megmozduljak, vagy csak pillantsak is néha. Így kell ezt, kérem szépen. Olyan ez, mintha az én memóriámmal is történt volna valami három órára, se kép, se hang módjára olyat nyújtana, mint amilyet még nem láttál azelőtt, komolyan. Majd mikor vége van, akkor meg szívesen kezdenéd előröl, már még egy hármassal. Mi a titok nyitja, kérdezheted?
 
Itt nincs semmiféle titok. A film egyszerűen úgy jó, ahogy van. Lehet újfent kötekedni, hogy az eredeti után ezt nem volt nehéz összehozni, viszont stílusában sikerült sokadszorra is valami újat kihámozni, kihozni belőle. S ez az, ami miatt csak szépeket, és jókat tudok, jelen pillanatban is, a zenét hallgatva róla mondani. Minden a helyén volt, a múlt-jelen, idősíkok váltakozása, a kiváló vágások, néhol ötletesen megoldva az akció részeknél. Ám még a fényképezést is csak dicsérni lehet, ahol kell színes, ahol kell sötét, és annyira valós képet fest, hogy magad sem hiszed el. Igen ez, Bollywood arca, ezt tudja ő így, nagyon korrekten, hiba nélkül megoldani. Hol kell mosolyt csal az arcodra, a színeivel, a bájával, táncaival, zenéivel, ahol kell ott pedig keresztbe teszi a kezed, hogy izgulj, és együtt érez a szereplőkkel. Bár igaz, hogy ezt klisésen teszi, és nagy fordulatokat nélkülözve, de mégse lehet egy rossz szót szólni rá. Pedig gazdag-szegény közötti love, meg a rossz és jó harca mindörökké mind-mind már végletekig elcsépelt sablonok. Ám sikerült kitörni belőle, igazán jó fain hangulatot teremteni. Úgy teszi ezt, hogy míg az egyik képen még nevetünk, addig meg a következőn már a szívünk szakad meg a nagy dráma közepette. S ez még mind semmi. Elsősorban műfajilag a thriller(kemény) áll legközelebb hozzá, de e mellett van itt minden, romantikától (kiss?), akciótól(hard), és drámától kezdve minden. Ez utóbbihoz csak annyi még, hogy rég volt már az, amikor ennyire nem akartam elfogadni az igaz valót, a tényt, ami bekövetkezett, és rég volt már az, amikor ennyire szurkoltam a főhősnek, hogy sikerüljön neki az, amit eltervezett.
 
Még a zenét nem szabad kihagyni, részletesen, mert nagyon nagy piros pont az is. Aki esetleg hallgatni, vagy csak magának akarja tudni, az itt megteheti kedvére. Habár még legelőször fanyalogtam a zenéken, újrahallgatva az már teljesen megváltozott. Kiváló volt,  a zenék, az azóta már Oscar-díjas A. R. Rahmannak köszönhetőek. Tud a pali, tetszik ami csinál, na, várom a következőt.
 
Kisebb meglepetésemre, ahogy arra már céloztam, a főhősnő már a nullaötös verzióban is szerepelt, ugyanúgy főhősnőként, persze. Asin játéka nagyon tetszett, talán már jobban is, a sokak által biztosan ismert Aamir Khan-énál. De mondom talán, mert Aamir is hihetetlenül jól játszott. Itt nem volt hiba, és párosként is tetsztettek. Asin volt az, aki gyönyörűsége mellett (biztos modell) annyira jó Kapalan volt, hogy minden pillanatát élvezted. Persze másodjára „hozta” ezt a szerepet, viszont akkor is, nem lehetett betelni vele. Még a gonoszról annyit, hogy nem volt rossz. Kicsit keveset volt a színen, ennek ellenére bejött, bár mondom azért jobb is lehetett volna. Na elég, inkább nem kötözködöm… Kerek volt ez így.
 

Úgy képzelem, hogy A.R. Murugadoss nem lehet akárki. A Mementot már egyszer feltámasztotta hamvaiból, és most újra megtette. Mert nagyot húzni, ugye. Tud valamit, ha ennyire biztos a dolgában. Alig három év leforgás alatt két ugyanaz a film, és mindkettő megállta a helyét. De még hogy. A nulllaötöst nem láttam, szóval arról inkább nem nyilatkozom, viszont ez a nullanyolcas nekem nagyon bejött. Az utóbbi idők nemcsak legjobb bollywoodi alkotása, hanem a legjobb alkotás is, így röviden, tömören. A pontszámmal azért voltam bajban, mert mégis e sorokat gépelve azért Nolan klasszikusa mindig, állandóan apró porszemként jelent meg a gépezetben. Viszont a három óra akkor is tökéletes filmet hozott, amit egy tökéletes film ihletett meg. Régen volt már ez is, és most sokan a karjukba dőlnek, meg mit tudom én, de ez bizony nekem, szigorúan nekem,  a nagy remake előítéletemmel együtt is tízes. Mit is mondhatnék még? Lehet a legjobb pillanatomban kapott el, és lehet, hogy annyi rosszat láttam mostanság, s emiatt talált, találhatott be annyira, nálam. De nem tökmindegy. Tízes. Must-see.
 

Címkék: 10 ghajini

My Bloody Valentine (2009)

inmfc - 2009.05.11. - 4 komment

Nos, szóval, még keresem a szavakat így hirtelen, de egy biztos, a (szegény) filmnek van elég baja meg gyengepontja, és akkor még én is ráteszek egy lapáttal azon kijelentésemmel, hogy ez a nagy bányakaland rosszul sült el, de nagyon. S nem-nem, ez nem Harry hibája, nem az ő lelkén szárad ez a gyászos hangulat, előre mondom. Ő legalább felébredt a kómából, újra felöltötte magára a bányász overált, kezébe vette a munkaeszközét, és visszatért (nem is egyszer) nemcsak kísérteni, hanem szíveket gyűjteni. Mielőtt még a kedves olvasó abban a tévhitben élne, hogy Harrynk csak a bányában, egy bányacentrikus mozi keretében végzi el a feladatát, teljesíti küldetését, azoknak jelezném, hogy kimozdul ő onnan, a városkába, ahol ugyanúgy, imitt-amott aprítja is a népet. De nem mindenkit persze, hanem csak azokat, akikkel összeköti valamilyen viszony, kapcsolat, ami nem éppen nevezhető jónak, ezek szerint. Vigyázz, mert ott van, ott jön!

 
Hogy tisztába tegyem a fentebb ködös leírtakat, a Véres Valentinnek az az egy igazán nagy problémája, hogy rossz. De ez a szimplán rossz kategória, ami után azt kérdezed magadtól, hogy ezt miképp is gondolták a készítők, úgy egyáltalán. Bár ezt se magadtól kéne megkérdezned, hanem tőlük, éppenséggel. Na ez így már sokkal érthetőbb volt, ha jól gondolom…
 
Persze én se vagyok vak, tisztában vagyok a "három dével", annak előnyeivel is, hogy ez a VV csak azért, amiatt készülhetett el. Na de akkor meg nem ártott volna kicsit rágyúrni a sztorira. A sztorira, ami úgy ahogy van, nincs. Bármennyire is esetlen ez a megfogalmazás részemről, akkor is valami olyasmi születik meg a fejemben már az első képkockák után, hogy ez a "három dé" dolog a legtöbb, és ebben az esetben is a sztori rovására megy. Rámennek a fejek, az okosak a látványra, amivel tényleg nincs baj, mert ennek ez a varázsa - értem én, viszont a nagy csákányosdi közepette meg nulla történet folyik, csordogál, vagy éppen nem is halad. Problémahegyek, meg kliséhegyek követik utadat, kiszámítható buta dialógusokkal. Azonnal jelezném, hogy nekem van a legkevésbé beleszólásom ebbe a filmbe, az én "két démmel" elsősorban, tudom. De ahhoz meg nem kell nekem szemüveg, hogy lássam, mi is hiányzott zusammen a filmből. A kérdés adott, a válasz pedig egyszerűbb, mint gondolnánk: hatásszünet: minden. Mert kezdve a sokat szidott sztoritól, a hangulaton át, a túl hosszú és néhol már „vontatott” játékidőt látva, átélve egyáltalán nem lehet elégedett a néző.
 
Márpedig amikor majd tíz perc után feléled álmából, a mi kis Harrynk, aki kómába volt nagyon sok-sok ideig, egy bányabaleset következményeképp, és elkezdi ott folytatni a történetet, ahol anno befejezte, akkor azt érzed, hogy ebből lehet is valami. Aztán öt perc alatt lezavarják a dolgot, és minden megy tovább mintha semmi sem történt volna. A bánya ifjú tulaja elmenekül, elfut, csak évekkel később tér vissza. Pont akkor, amikor az elvileg halottnak hit és vélt Harrynk újra „munkába” lendül, akiről azt hitték, tudták, hogy meghalt. Ez egy kicsit különös, nemde… A történet ennyire rémegyszerű, és rémes.
 
S aki még ezek után is azt hinné, hogy itt elszabadul a pokol, meg nagy véres tócsák, leszakadt végtagok lesznek mindenhol, azoknak még folytatnám tovább. A film mentéségre legyen szólva, hogy kétségkívül egy kicsi azért átjött a műfajból, a kézben megmarkolt csákánnyal, és a szív alakú bonbonos dobozba rejtett kivett szívekkel (?), de valahogy ez az a véres, para faktor soha nem érte el a tetőfokát. Halkan jegyzem meg, hogy néhol kicsit gagyik is lettek ezek a jelenetek. Viszont amit már nem lehet elnézni neki, hogy mindig, s mindannyiszor jöttek, rondítottak bele a képbe, az összképbe, ezek a múlton rágódó, meg párkapcsolatos hajcihők. Lásd a régi barátnő éppen a baráthoz ment hozzá, aki meg közbe ugye félrekavar. Komolyan, mint egy szappanopera, úgy éreztem magam benne. Majd jöttek a klisék is, természetesen. E mellett indult el még a nagy nyomozós szál is, ami által próbáltak feljebb kapcsolni, a visszatérő Harry miatt, de az nem igen jött össze, ezért a végére hagyták, voltak kénytelenek hagyni a nagy durranást. Biztosan azt hitték, hogy majd ez megmenti a film becsületét, addigi nyögvenyelős szenvedéseit, de szomorúan közlöm, én legalább is, hogy nem volt meg a várva várt hatás. Láttál te már ilyet, sokat, ahogy mondottam sokszor.
 
A színészek, ugyancsak kérdőjel. Talán Jensen Ackles volt az, aki még csak-csak eleget tett a kérésnek, és próbált valamit előhúzni a színészi repertoárjából. Nem zseni ő se, meg őstehetség, ezt be kell ismerni, de azért csinálja, és oda-odateszi magát. Leginkább persze vígjátékokban és ily fantasztikus horrorokban látható, meg abban a sorozatban, plusz néhányan még oda is vannak érte, de ebben az esetben bizony még ő is édes (?) kevés volt a megváltáshoz. A többiekről inkább szót sem ejtek. S nem azért, mert annyira lehúzták volna a mozit, mert az alapból is le volt húzva, hanem csak azért, mert ők tényleg beleszürkültek ebbe a történetnek nevezett semmibe.
 

Az, lehet, hogy a sokat látott, tapasztalt, átélt, rendezett Tarantino drága az egyik legjobb (slasher) ként tekint erre a darabra, azonban én ezt nem tudom megtenni és elmondani róla. Persze ő, az eredeti ’80-asról beszélt ilyeneket. Mert, ha, eddig nem derült volna ki, ez egy feldolgozás, remake, amivel konkrétan az a bibi, hogy már az eredetije se volt nagy dobás, meg annyira hangos siker, hogy most ezt meg kellett lépni három dében, de nagyon és sürgősen. Simán kihagyhatták volna a szórásból, úgyis annyi feldolgozást kapunk tonnaszámra. Nem volt értelme. Oly két pont ez, de talán még az egy is kijárna neki. Ezt az égést azonban, csak a bánya helyszín meg néhány jobb elkapott véresebb pillanat miatt kerülte, kerülhette el. Te meg inkább, ha van egy kis (több) sütnivalód, akkor kikerülöd ezt, de nagy ívben.

Címkék: 2 2009 my bloody valentine

Miért hagytuk, hogy így legyen?

inmfc - 2009.05.10. - 5 komment

A poszt megszületése egyúttal vallomás részemről ti felétek, az olvasók felé, amiért az utóbbi napokban picit háttérbe letettek szorítva. Jöhet is azonnal a kérdés, elsősorban önmagamhoz: Miért, is hagytam, hogy így legyen? Nem nevetni, éppen Koncz Zsuzsa (meg Illés) klasszikusát gyűrtem, mikor eszembe jutott, hogy tényleg miért is? Miért is maradtak el a kritikák, inkább értékelések, vélemények, erre a hétre így visszatekintve. Nos… szóval… nem akarok én itt kibúvót keresni vagy ilyesmi, egyszerűen a helyzet az, hogy kellett egy kis pihi, a nagy rohanás után, meg a nagy rohanás előtt, elsősorban egyén szoc. problémákra gondolok itt, melyek így vagy úgy, akarva-akaratlanul hatással vannak, voltak, akár lesznek az oldalra is. Sajnos. Ez az egyik ok, tehát egy kicsit félretettem minden filmet, és úgy éltem az életem egy darabig. Bár ez, utólag, veszélyes próbálkozásnak tűnik, tűnhet, mert komoly elvonási tünetek jelentkeznek, ha nincs kéznél egy adu ász, egy sorozat például. Ez is a másik ok a fentebb említett hiányra. Egy darab sorozat. Egy darab, ami behálózta a hetemet minden napra, órára, és percre pontosan. Ilyesmi pedig, jó régen fordult már elő velem…

süti beállítások módosítása