Ezek a szellemek tényleg mindenhol ott vannak. Egyszerűen nem keressük őket, és mégis mindannyiszor beléjük botlunk, futunk, vagy megtalálnak minket. Bár oké, szellemek nem léteznek, ezt már az anya is leszögezi ideje korán a gyerekének, de erről meg tényleg Nath, aki húsvér Bhooth biztosan többet tudna mesélni. De ő inkább nem szeretne itt ilyenre vetemedni, hanem csak a dolgát, a küldetését abszolválni, minden körülmények között. Azaz, hogy az ő házában, villájában senki ne éljen, és be se tegye lábát, soha, de soha. Kvázi aki mégis megteszi, az még ha nem is lesz a halál fia, viszont azon nyomban el is kezdhet új otthon után nézni, annyi szent. Azonban kivételek, mindig is voltak, vannak, és lesznek… Köszöntjük Önt, kedves feleségét, és gyermekét a Nath villában.
 |
Fentebb a felvezetésben már erőteljesen tettem apróbb, kisebb, nagyobb célzásokat, meg utalásokat arra, hogy itt újfent, kicsit már sablonosan, a szellemek kerülnek a középpontba. Következhet a nagy fújtatás is, meg az elégedetlenkedés nagy számban. Miért is? Azért, mert ezt a szellem dolgot, nem nehéz egyrészt kitalálni, másrészt pedig bemutatni, senkinek és semminek. Gondolok itt arra, hogy akár film, akár sorozat formájában az utóbbi időben, minden rosszmájúságom ellenére, volt belőle, rendesen. Lehetett csillapítani ebbéli étvágyunkat, az biztos. Persze vannak, akiknek ez bejön, és tetszik, tehát nekik, legfőképp nekik készülnek ezek a darabok. Viszont mentségére legyen szólva például a legutóbbi ilyen Ghost Town-nak is, hogy tudott humoros pillanatokat is szolgáltatni, hozni. Az megint egy másik napra, egy másik posztra tartozik, hogy valahogy annak, meg ennek is sikerül elrontania az összképet ilyen meg olyan rossz dolgokkal.
A Bhoothnath azért tisztességesen megpróbált valamit kihámozni, valami újat kifacsarni ebből a szellem témából. A gratulációt meg tapsot annak rendje és módja szerint meg is érdemli ezért, viszont (ez) az öröm aligha lehet felhőtlen, ugye. Elsősorban azért, mert mindjárt a kritikával élve, s kezdve, a hangulattal adódtak problémák, rendesen. Helyenként már nagyon átesett a ló túloldalára, és a drámaiságot tette, helyezte a centrumba, a korábbi poénfaktor mellett.
Ezek a poénok, inkább ilyen mosolygós, édes-kedves fajták, voltak, amiket jó nézni, persze. Persze egy darabig, mert aztán megint leül a mozi, vesztére. Nem tud konstans szórakoztatni, majd két órán keresztül ami miatt, az ember, a néző bosszús lehet.
Bár nem temetni jöttem, hanem hirdetni az igét, hogy a Bhoothnath minden hibája ellenére egy igen jó kis alkotás. Úgy ám. Lehet szeretni, néhol nagyon is élvezni, meg szórakászni rajta. Ezt én sem tagadom. A bosszúság egyszerűen abból adódik, hogy ezeket a ténlyeg filgúd perceket mindannyiszor sikerült romba döntenie. Ez pedig nagy hiba. Habár abban is van valami, amit általában az okosok szoktak mondanak, hogy nem nagyon akarja itt megváltani a világot. Csak egyszerűen egy szellem és egy kisfiú közti barátság megszületésének, kialakulásának történetét meséli el. Mondanom se kell, rendben van, piros pont. Mármint a forgatókönyv ezen része hibátlan. Szépen minden giccset, meg drámaiságot nélkülözve mutatja meg Amerikának, hogy hogyan is kell ezt csinálni, aztán meg minden félre és kisiklik egy idő után. De hogy ki, vagy kik is pontosan teszik mindezt, ha nem Amerika? Hmm. Bollywood, of course.
A kezdeti még szárnybontogatás, és időhúzás jellegű felvezetése, bevezetése a történetnek, nem nagyon nyerő és menő. Kicsit untatva, még tojásokon lépkedve indulunk neki a filmnek. Az ember, a néző pedig már csak azt várja, egy idő után, hogy mikor fog összetalálkozni már a szellem meg a nem szellem. Mert ahogy a számításaim bejöttek, attól a pillanattól fogva kezd el működni a mozi. Az első találkozás és a további páros kalandok mind-mind mosolyra fakasztanak. De nem csak mosolyogsz, hanem ámulhatsz és bámulhatsz is kedvedre, mert igen, az apró fantasy faktor is nagyon ügyesen ki lett találva. Külön kiemelném itt a ház berendezéseinek helyretételét szellemi erő hathatós segítségével című képsorokat. Tehát a néző nagyon beleéli magát, ebbe a párosba, ebbe a helyzetbe, és azt várja, hogy vajon mi lesz ennek a vége. Ki fog-e derülni ez a titok, s ha igen, akkor mikor, előbb vagy utóbb?
Vajon a szellemnek sikerül-e elüldöznie a betolakodókat vagy sem? A helyzet azonban most sokkal komplikáltabb, nehezebb, mert a fiú, a kisgyerkőc olyan pimasz, kicsit neveletlen tulajdonságokkal rendelkezik, áldotta meg az élet, hogy vele nem tud mit kezdeni. Hiába is veti be a megfélemlítés megannyi eszközét, a kisfiút ez nem érdekli, s hidegen hagyja. Ami azonban a legnagyobb baj, hogy egy idő után már nem elüldözni akarja a fiút az ő házából, hanem éppen ellenkezőleg, vele van a nap nagy részében. A kisfiú jól elvan a képzeletbeli játszótárssal, senkinek nem szól róla, megtartja magának szépen a titkot. A titkot, hogy ő egy angyallal találkozik, s nem egy szellemmel nap mint nap…
A negatívumokra már kitértem rögtön a legelején, hogy nem mindig kapott el, ha pedig mégis, akkor könnyen jött, könnyen ment módszerrel továbbszállt a jó hangulat. Erre tett rá még egy lapáttal az utolsó kábé fél óra, amit szépen amerikai módra eltoltak. Ha az utolsó képkocka, jelenet nem lett volna, akkor bizony még komorabb, szomorúbb kedvvel szálltam volna ki a fotelemből. Azaz összegezve az eddig leírtakat: nehéz, döcögös kezdés, egy egész jó „középső szakasz”, majd egy gyenge végkifejlet. S hogy ez mire elég? Az mindjárt kiderül, csak előtte még a színészekről is pár szót, ha engeded…
Őket márpedig nem érheti szemrehányás. A kisfiú is nagyon jól játszott, de ez esetben, egyszerűen nem lehet(ett) szó nélkül elmenni bollywood királya mellett. Vannak, akik tudják ki ez a személy, hogy ne tudnák, ugye. Azonban akinek mégse esne el az a bizonyos, annak Jamal LÖM első kérdése sokat segít, majd. Amitabh Bachchan, azaz India leghíresebb celebje, már bocs, megmenti a filmet, de még hogy. Beismerem, oké, nagyon tetszett Amitabh játéka, meg ahogy kinézetre megoldották, vagy mittudomén. De tényleg nevét adta a mozihoz, és kellett is ő oda, mert nélküle ez feleannyira lett volna jó, úgy ám.
A Bhoothnath egy picit többet ígért. Nekem legalább is. Nem-nem, azért ez nem csalódás, annak nem nevezném, de valahogy jobbra számítottam. Túl sok nem szó volt ebben az utóbbi egy mondatban, úgyhogy inkább megpróbálok valami széppel és valami jóval búcsúzni a filmtől. Búcsúzni, mert aligha fogom még egyszer elővenni. Egyszer jó volt, klisésen, dramatizálva, döcögösen. Olyan hat pontot azért simán kiosztok rá, mert a mosolygás része működött, és a zenék is jól csengtek. Netovább akkor még a nagy színességről, és a fényképezésről nem is beszéltem. Bár ezeket már egy indiai film esetében tök felesleges is felhozni. Na de itt a vége, fuss el a véle a mesének, meg a történetnek. Szóljon is a legnagyobb zene még ráadásként… egy kis fütyülés és mehet is: Mere Buddy. Hey nobody does it…better baby
