Cadillac Records (2008)

inmfc - 2009.04.30. - 2 komment

Avagy hogy, hogyan, miért, és miként is született meg a Chess Records? Nem is beszélve az "innen" kikerülő legendákra... Nem tudtad eddig, hát most meg tudod, egy igaz történet alapján. A névadó, Chess, miután felfedezett egy hangot, aki még az égről is leénekelte, meg leugatta a csillagokat, nem volt rest azonnal belecsapni az üzletbe, ergó betörni a zenei piacra. Mint minden, ez is borzasztó nehezen vette kezdetét, és indult be. De amikor a szekér már nem döcögött, akkor bizony dőlt a lé, meg tűntek fel sorra a jobbnál jobb csiszolatlan gyémántok. Az ember már alig tudta követni, a legújabb felülmúlhatatlan hanggal rendelkezők népes táborának állandó bővülését még eggyel, és eggyel. Bemutatjuk tehát a Chess Records lemezkiadó rövid(?), de nem eseménytelen, unalmas történetét. Tessék csak kényelmesen elhelyezkedni a fotelokban, otthon, és feltenni ezeket a fekete lemezeket. Ez ám a zene füleimnek…

 
Úgy körülbelül, az ’50-es évektől kezdődik el a nagy mesélése (kis narrációval megspékelve) ennek a lemezkiadónak a történelméről, ami aztán nem semmi nevekkel, s hangokkal ajándékozott meg minket (elsősorban Amerikát). Az első Muddy Waters volt, aki tényleg az alapja, meg az elindítója volt ennek Chess Records storynak. Az álomkönyvekből kiindulva a semmiből tört fel, mint a talajvíz. Nagyon jó csapatot, és párost alkottak a főnökkel. Akivel jól egymásra találtak, és a legnehezebb időkben is kisegítették egymást. Mindig megtalálták a nyitott ajtót, vagy ha az zárva volt, akkor is keresztül mentek rajta. Soha sem felejtették el, hogy ők voltak a legelsők, már akik elkezdték ezt a kiadó projektet…
 
Bár ahogy mondtam, Muddy volt a kezdet, de még sokan követték, akik ugyanúgy híresek lettek, és cadillac tulajdonosok. Mert igen, akkortájt a cadillac minden halandó ember számára a ferrarit jelentette, amikor meg elszaladt a ló, akarom mondani megszólalt egy páratlan páros, akkor meg osztogatták, adták-vették, mint az ingyen cukrot. Ha le akarnám a festeni a dolgot, akkor valahogy úgy nézne ki: minél több fekete lemezed csillogott a slágerlisták bestjei előkelő helyei között, annál több "cadillaced" volt, legyen szó a bossról, vagy csak az énekesről.
 
Persze, azért nem mindig ment ilyen flottul a helyzet, rezgett a léc, és kellett találni új hangokat, kellett őket nevelni, meg pátyolgatni, ha tényleg nem bírtak volna magukkal, meg a random jött népszerűséggel, celebséggel. S oké, nem mindegyik volt ilyen, valaki tudott tovább is állva maradni a talajon, két lábon, de bizony sokaknak tört bele a foguk ebbe az éneklési hercehurcába. Irigykedtek is egymásra picit, és erre még a(z akkori) társadalmi politikai helyzet is rátett egy lapáttal.
 
De a zene mindent kibír, a bőrszín nem számít, nagyon nem, hisz Chuck Berry zenéje, country (rock and roll) féle zenéje feketét-fehéret megmozgatott, határon innen, s világon túl. Természetesen a feketék s a fehérek közti ellentétekre ez se tudott gyógyszerként szolgálni, de legalább a sebeket gyógyította, ami tényleg nem akármilyen szám és tett volt, akkoriban. Aztán feltűnt egy nő, aki hozta is magával a világ összes baját, csodahangjával egyetemben. Mindenki felfigyelt rá. Majd még ha nem is egyik napról a másikra, de jöttek az ellenfelek, például Elvis Presley személyében… bár ez még csak a kisebb volt a probléma, meg gondok közül.
 
Nos, ahogy az már kicsit hosszúra nyúlt történeti felvezetésemből kiderült, egy szokásos zenei darabka, igaz sztorival meghintve. Jelen esetben egy kiadó életét, születetését, felvirágoztatását, nehézségeit mutatja be a film, ami közben megismerhetjük a nagyszerű, briliáns zenészlegendákat, akikről a mai napig se feledkezett el a világ. Ezért is fordulhatott az elő, hogy egy ilyen két órás alkotás is megemlékezik róluk, na meg a kiadóról, a tulajról. Az már más kérdés, hogy egyből a polcokra került ki, de ezért nem panaszkodhatunk. Megtörtént, vettem; szép dalok, vettem; azonban mást alig ha lehet itt kiemelni, ami miatt nagyon érdemes lett volna kitenni nagyba a nagyérdemű elé.
 
Nem tudom, ki hogyan van vele, de ez nekem csak egy átlagos, ilyen zenei darabka volt, egy nagy zenészről, vagy többről. Nem volt benne meg az a plusz, amit úgy nevezek hangulat. Tényleg jó volt hallgatni az énekeseket, a dalokat, meg minden, és a színészek se hibáztak, egy percre sem, de egyszerűen, valamiért, nem akart úgy működni, hogy élvezzem, az első perctől kezdve. Pedig volt itt narrálás, meg percenként jöttek az új arcok, nem kellett, lehetett volna unatkozni, ám ez mégis csak megtörtént.
 
A legtöbb énekesről sok mindent nem tudunk meg, és a kiadó tulaja is egynéhány esetben jócskán háttérbe szorul, mint kellene. Sokszor a nagy éneklés és dúdolás közepette visszavesz a tempóból, és a drámai részekre alábbhagy. Ezek voltak azon részek, melyek nem találtak utat a szívemhez, ezvan. Sajnos erre jobban rá kellett volna gyúrni. Mindig mondom, a zene, a jó hang nem minden. Kicsit olyan érzésem volt, hogy túl sok mindent és mindenkit akartak a moziba belepréselni, aztán meg a végére annyian lettek a stáblistán, hogy nem volt elég hely kiírni őket, nem hogy kcisit közelebb hozni a nézőhöz. Voltak olyanok, mármint énekesek, akik meg egyszerűen eltűntek, aztán megint megjelentek.
 
Az ember várta, egy idő után már, hogy mikor fog Beyonce a képbe lépni, de aztán már ő sem segített, segíthetett a mozin. Nem mintha benne hittem volna, vagy ilyesmi, de gondoltam elmozdítja a mozit a vigyázzállásból, melyben vesztegelt régóta. Nem-nem. Felsorolhatnám az összes színészt, itten, de most nem teszem, őket nem érheti szemrehányás, csak a Brody gyereket emelem ki, aki azért minden pesszimista gondolatom, fantáziám ellenére, megoldotta a feladatot. Bár olykor az énekeseket alakító színészek még jobban odatették magukat, ami nem baj, csak jelzésértékű izé, számára, számomra…
 

Azért nem volt ez olyan vészes, mint ahogy szurkáltam jobbról-balról, viszont az igazság az, hogy a szórakoztatás faktor nem mindig akart teljes fordulatszámon működni. Egyszer bepróbálható alkotásról van szó, csak hogy tisztázzam a dolgokat. Aki így is meg úgy is rajong az ilyenekért, annak ez nézős, vagy már 100 hogy látta, aki meg nem annyira tud elfolyni egy szép hangtól, hanem még több is kell neki, annak azért nem lesz nagy szám, kicsit majd csalódásba megy át ez a Cadillac Recordsos történet. Olyan hat pontot azért megérdemel. A tipikus vegyük elő vasárnap délután című film ez, amit többször nem is fogsz a kezedben tartani, sokkal inkább a Soundtracket gyűröd és játszod le számtalanszor. Ez pedig már történelem…

 

Címkék: 6 cadillac records

A bejegyzés trackback címe:

https://filmkeltes.blog.hu/api/trackback/id/tr211096562

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

nyuszisz 2009.05.10. 20:13:14

Nekem nagyon tetszett a film, (a történet és a zenék egyaránt.) Kár, hogy ugyanolyan mostohán bánnak vele, mint az egykori blues-zenészekkel, jönnek az új csillagok, a régiek meg elfelejtődnek; talán ezért nem népszerű a film sem, talán már a gitárhősök sem érdeklik a mai embereket és hősök előtti hősök még annyira sem.

nyuszisz 2009.05.10. 20:23:20

(Még egy zárójeles megjegyzés, nem kötözködés :) Chuck Berry nem countryzenész, hanem rockandroll, meg blues, a countryt nem nagyon említették most, bár megtehették volna.)

süti beállítások módosítása