FilmFelKeltés

Knowing (2009)

inmfc - 2009.06.16. - 12 komment

Hogy is írhatnám le ezt szavakkal, nem számokkal? Nagy sóhajtás hallatszik a hátsó sorokból, majd megszólal valaki: legalább Nic Cage megnyugodhat, fújhat egy nagyot, mert ez most tényleg nem az ő lelkén szárad. Akkor ez most legyen egy megnyugtató tényező? Nem-nem, nem lehet az, mert a Knowing vele is egy elég gyengus, értsd rossz film lett. Ő, a hab a tortán, most jó értelemben vett persze, amikor megpróbálja a lehetetlent, hogy ezt a több potenciállal megáldott, felfegyverkezett mozit megmentse, de hát…. Azért mondanám, nem annyira sötét a helyzet, mint amit a számok mutatnak, és azokból ki lehet olvasni egy perc alatt, de kétségtelen hasonlóan zavartkeltő és zavarba ejtő maga a film is, amit mutat, letesz elénk másfélórában...

A történet röviden. Nagy az ünnepség meg a felhajtás az egyik iskolában, mert az ötven évvel ezelőtt elhelyezett űrkapszulában lévő borítékok felnyitásra kerülnek. Minden gyerköc kap belőle, de az egyik, a többivel ellentétben, - ahol rajzok láthatóak -, csak számokat, egy csomó számot (nem képletet, helló) tartalmaz. Azonban, mint kiderül, ezeknek jelentései vannak, mert a számok egyenlő dátumok, a dátumok pedig egyenlő események, inkább katasztrófák. És a papír alján még van pár, amire csak a felnyitás (ötven év) után "kerül sor", történik meg…

Tehát irány a nyomozás, meg kell tudni mindent a papírról, a számokról, azoknak szerzőjéről és így tovább. A kezdeti szkeptizmus, meg pesszimizmus tovaszáll, bizony a holtak száma egyre csak nő és a katasztrófák is megtörténnek, akkor, és ott, ahol az a papíron is szerepel a számok tükrében, számokkal leírva. Futás, menekülés, sírás, titokzatos suttogók, na meg nyulak. Ez mind a Knowing, kérem szépen.

A Knowing, ami kábé az a film, amibe az első képkockától az utolsóig jól bele lehet(ne) kötni. Persze azt már embere válogatja, hogy mennyire tudja elnézni ezeket, név szerint a (néhol súlyos) bukfenceket és sutaságokat, melyek természetesen a nem túl acélos forgatókönyvnek köszönhetőek. Bár azt gondolom senki sem firtatja, hogy az igazi nagy izgalmak azok elmaradnak. Talán, s legfőképp azért, mert az egész sztori egy teljesen más irányba fordul el, s más irányt vesz, ami mondani se kell, nem tett jót neki. De erről majd később.

A kezdés még rendben van, de utána minden összedől, mint egy kártyavár. Össze lett ez csapva, nincs ebben és nem is volt semmi lélegzetelállító vagy izgalmas kódfejtő tanulmány. Mert például: a számok túl könnyű és gyors megfejtése a modern kereső rendszer segítségével, inkább vicces volt, mint egy vérre menő harc a számok ellen. S ez tényleg csak egy volt a sok arcpirító megoldás közül. Hiba.

Fura ezt így kimondani, de nem szabad komolyan venni. Fura azért, mert mégis csak valamennyire egy üzenettel, egy mondanivalóval rendelkező, bíró komoly filmet akartak készíteni az okosok. Csak akartak, mert egyszerűen a nagy akarásnak nyögés lett a vége. S most nem is a klisékre céloztam elsősorban, hanem arra, hogy amíg a Knowing ¾ -e még szórakoztat, - már ha teljesen kikapcsolsz -, addig a maradék, az utolsó fél óra, befejezés mindent hazavág, mindent elront. Nesze neked kiváló katasztrófa, meg baleset szkénák! Hiába teszem le a hajam, legalább két esetben is a látottak alapján, tudom legbelül, hogy ez mind kevés a megváltáshoz, a világ megmentéséhez. Kevés, mert a forgatókönyv úgy ahogy van rossz, és akkor még a vallási dolgokat, suttogó embereket, a természetfelettit is erőltetik a végére. Ez pedig végképp nem volt valami bölcs döntés.

Számok ide, napkitörés oda, a helyzet az, hogy a Knowing hibái miatt egyáltalán nem lett olyan jó film, mint amennyire az várható volt, vagy a készítők, az okosok gondolták volna, előzetesen. Nem kapott el egyszerűen, sok volt a kérdőjel a nézés közben. Négy pontnál többet nem tudok adni rá, mert a szórakozás faktort állandóan a már említett buta dolgokkal tömte tele, ami aztán jócskán a hangulat meg az élvezhetőség kárára ment, számlájára íródott. Egy szó mint száz, nem volt az igazi, talán csak a nagyon korrekt baleset szkénák miatt érdemes oda és felfigyelni rá, mert azon kívül minden gyengére sikeredett. Ja és amit még nem említettem, hogy a számomra a Zuhanás óta kedvenc muzsikát is belecsempészték a moziba, khm, bár ne tették volna, mert nagyon nem illet oda. S akkor ez volt a végszó.

Facebook Tumblr Tweet Pinterest Tetszik

0

Címkék: 4 2009 knowing

The Flying Scotsman (2006)

inmfc - 2009.06.15. - Szólj hozzá!

Az ember legnagyobb ellensége az idő. Az idő, ami soha, de soha nem áll meg. Ami állandóan versengésre, futásra késztet minket. Bárhonnan is nézzük, vizsgáljuk az életünket, akár egy átlagember életét, bizony ennek, az állandó visszaszámlálásnak a rabjai vagyunk. Ketyeg, kattog az óra, halljuk, ahogy minden egyes órában "csiripel a kakukk", és a másodpercek pedig tűnnek el az életünkből, na meg a percek is. Egyszerűen a kezeink meg vannak kötve, időpontokhoz vagyunk rendelve, alárendelve. Fél órát adunk az ebédnek, negyvenöt percet a kedvenc sorozatunknak, és másfélórát az egy darab filmnek. Vannak helyzetek, amikor azt mondjuk magunkban, bárcsak meg tudnánk állítani azt egy gombnyomással, s vannak helyzetek, amikor nem érünk rá ilyenen agyalni, mert le kell győznünk az időt…

De amíg azt hisszük, hogy az idő a nagy ellenségünk, addig, előtte, saját magunkkal is szembe kell néznünk. Mert lehet, hogy van egy fekete, sötét folt az életünkben, ami csak hátrány és veszélyt jelent, - nemcsak számunkra. A múlton rágódunk állandóan. Nem mondjuk el senkinek, magunkba tartjuk a rossz emlékeket, ez pedig a lehető a legrosszabb lépés, döntés, ebben az esetben. Évek óta saját magunkkal vívjuk meg a harcot. Nem akarjuk, hogy azt mondják rólunk, senkik vagyunk. Senkik, akik semmit nem tettek le az asztalra. Pedig ott a sok archív felvétel, cikk, díj, medál jelzi ennek az ellenkezőjét. Viszont a lélek, az emberi elme nem felejt.

Helyzetkép. Felpattanunk a bringára, hogy valami nagyon fényeset, valami hihetetlent vigyünk véghez, amit nem mindennap lát az ember. Arra az egy órára, vagy esetleg kevesebb mint egy órára készültünk heteken, hónapokon keresztül, de az igazi harc, a nagy megmérettetés akkor kezdődik el, csak ott, nem máskor. A képlet egyszerű: elindulunk, nekivágunk, és kiadjuk magunkból a maxot. Ennyi. Aztán körbe-körbe haladunk, miközben a nagy síkitás, ordibálás hangja, zaja szűrődik be olykor a sisak alá. S egyszer csak vége, megszólal az a bizonyos hang, és nem hisszük el, hogy tényleg megcsináltuk, hogy tényleg vége. Persze csak akkor van ennek jelentősége, ha mindaz, amit abban a pár percben, órában megtettünk, az nem volt hiábavaló…

Graeme Obree kerekes. Híres is volt, és sokszor is nyert, de azok az idők elmúltak. „ Ma már” csak egy kis üzlete van, na meg hite, s töretlen lelkesedése, hogy megjavítja az egyórás világcsúcsot. Hogy megmutatja magát, él ő még, azaz nem szabad csak úgy róla elfeledkezni, semmibe venni. Ezért saját maga nekiáll a kerékpár megépítésének, de sajnos ez mind kevés, barátok, s anyagi háttér nélkül…

Természetesen az idő múlásával lesznek akik mellé állnak a harcban, és segítenek neki. Mögötte áll a felesége, a jó barátja, és a pap is egyúttal. Mindent megtesznek, pénzt és szponzort kerítenek elő, szeretet adnak, együtt hisznek a csodában, hogy még egyszer megtörténhet. Majd eljön a nap, de minden másképp alakul….

Kezdhetem volna azzal, hogy "nolám", nocsak mit nem rejt a kockaalakú készülék olykor-olykor, vagy hogy a sport filmekből megint egy, érkezett el hozzánk, ami bedobható a közösbe, a többi mellé. Azonban, ezeket, annyira felesleges megemlíteni, vagy csak hibaként felróni, mert tessék, igen, itt van egy, a, film, egy igaz történet, a kerékpárosról, a skót kerékpárosról. Azaz a középpontban a mai világban erősen, igencsak meghurcolt, s darabjaira szedett sport, a kerékpársort, amelyhez hasonlót bizony régen látott már a nagyérdemű, ha jó gondolom.

Van itt minden, otthon összefabrikált kétkerekűtől kezdve, a kétszínű bizottságon át, a küzdelemig minden. Sport, magánélet, problémák itt is és ott is. Ha lehet ilyet mondani, Obree a kerekesek Forrest Gumpja, aki elfut, elgurul szélsebesen a többiek, valamint a félelmei elől. De amíg a sportban nem ismer lehetetlent, addig a magánéletben egyre többször képes feladni a harcot.

A The Flying Scotsman nem sokban tér el a sportos filmektől. Az egésznek itt is megvan a szokásos, jól bejáratott váza, amit megfűszerez ezzel a magányügyi, drámai helyzettel (teszem hozzá jól és sikeresen), a többi pedig már jött magától. Másfélóra kellemes kikapcsolódás, leginkább azoknak, akik igenis szeretnek, s szoktak kimozdulni a négykerekűből, és néha-néha útnak indulnak a kerékpárral is. Nekik, a bringázás szerelmeseinek mindenképp ajánlott, annyi szent.

Persze a hibákat sem lehet nem észrevenni. Az amúgy se szélvészgyors film, talán túl sokszor is vesz vissza tempóból. Kicsit leül, elfárad a nagy tekerésben a mozi, majd - mint a főhős, másnap kipihenve a fáradalmakat - , újra, a következő képkockában erőre kap. Jó kezdés, szolid befejezés, amit egy ilyen igaz történettől elvárhatunk. Ez nem életrajzi alkotás lett, teszem hozzá gyorsan, pedig ha lett volna még pénz a kasszában, akkor ezt megérte volna megcsinálni. Így azonban be kell érni a tévében. Ám minden rosszmájúságom ellenére, azért egyszer nagyon is jó volt látni, egy ilyen kerekes történetet, a sok kosárlabdás, (amerikai) focis, meg mittudomén klisés felemelkedés mellett. Arról nem is beszélve, hogy itt szó sincs ilyen amerikai csöpögésről, mert a németek plusz angolok azért másképp csinálják, vili.

Johny Lee Miller a főszerepben. Igazán, a helyzet az, hogy rossz szót nem tudok mondani róla, mármint az alakításáról persze. Egyszerűen csinálja a dolgát, és nagyon úgy néz ki sikeresen meg jól, mert egy pillanatra sem érzékelteti azt velem, JLM, hogy ő nem Obree, hogy ő nem egy kerekes. S szerintem ennél több nem is kell egy ilyem filmben. Feltűnik még Brian Cox is, akit különben is nagyon bírok. Ő se csinál világmegváltást, csak hozza az egyszerű a figurát, kisujjból, meg hozza a poénos snitteket. Azaz mire nem jó egy kistévé az ige hirdetése alatt? Haha…

Tényleg sok mindenről lehetett volna még szót ejteni eddig, de maradjunk csak a tényeknél, a számoknál, annál, hogy a film bizony minden kis gyenge fuvallata ellenére azért a hét pontját maximálisan megérdemli, s megkapja. Bár azon lehet vitázni, vitatkozni, hogy elfogult vagyok, mert minden ami két keréken történik az már mindenen túltesz kategória, az én esetemben, olvasatomban, viszont a The Flying Scotsman tesz arról, hogy újra kedvet kapjak a bringázáshoz. S akkor még az Obree mozdulatokat, mint a Superman pozíciót nem is említettem, meg hogy tényleg nagyon gyors volt ő, de erről a fent látható kép is árulkodik, ugyebár… Hope made him a dreamer.

Facebook Tumblr Tweet Pinterest Tetszik

0

Címkék: 7 the flying scotsman

Just another love story (2007)

inmfc - 2009.06.14. - Szólj hozzá!

Én mondom, nagyon különös „dolog” ez a szerelem. Egyszer megkap, megérint, melegséggel tölt el, másszor (egy idő után) pedig kihűl, és eltűnik, mint ha az nem is létezett volna ott a szívünkben. Bár nem mindig ez történik, s ennek kell történnie, de vannak esetek, amikor már nem érezzük azt, amit kellene, vagy amit éreztünk pár évvel korábban, valaki iránt. Valaki iránt, akiről azt hittük, hogy ő az igaz, de aztán megint megtörténik, eltalál minket a nyíl és újra kezdetét veszi a folyamat, a körforgás, a szerelmes történet. Elég csak egy első látás, egy kitörölhetetlen arckép, és már is, minden, körülötted, értelmét veszti: a feleségedtől kezdve, a gyerekeiden keresztül, a munkádon át minden. Na, főhősünk is valahogy így érez, amikor megpillantja őt, A nőt….

Azonban, ahogy arra a cím is utal, ez egy másik, másfajta szerelmi sztori, nem a könnyebb és egyszerűbb fajtája. Bonyolultabb, nehezebb, és komplikáltabb. Miért is? Mert egy baljós, sötét múlttal rendelkező, súlyos balesetet szenvedő nőbe, szeret bele a nem éppen egyedülálló férfi, aki ugyancsak a baleset szenvedő alanya volt. Első útja a kórházba vezet, ám az ajtón túl ott áll a család, akik benne látják a nő barátját, és ő nem tesz, nem mond semmit, csak vár. A nő, aki látását és emlékeit vesztette a baleset során nem is tudja, hogy ki ül le vele szemben, a székre, a kórházi ágy mellé. Egy ismeretlen, aki nem az, akinek mondja magát, viszont ezt rajta kívül senki nem tudja… S ez csak a kezdet, mert a történet még tartogat bőven izgalmakat.

Az igazság az, hogy a néző sem tud mit kezdeni a kialakult helyzettel. A legokosabb és bölcsebb döntés, lépés az lenne, ha a férfi beismerné a szülőknek, hogy ki is ő valójában, de mégis megértjük, mert minden egyes pillanat a hőn áhított nő mellett magáért beszél, és leírhatatlan. Egyszerre fél, és egyszerre magabiztos. Nem szeretné elveszteni a nőt, de a hazugságokat sem akarja tovább és tovább fűzni. Fűzni, vagy éppen építeni, mert az ezekből felépített kártyavár egyszer csak összedőlhet. S akkor minden amit megálmodott, elképzelt az nem lesz többé. Azaz minden kicsúszik a kezei közül. A múltat nem lehet csak úgy magunk mögött hagyni.

A helyet pedig a következő: a film is elcsúszott valahol. Pedig az egyenesen Dániából érkezett darab nagyon sok egyedi és sajátos húzást vonultat fel, a színektől, a képekig, a karakteren keresztül, de mégis az egész kevés lesz, amikor lehetne ez sokkal több és jobb. A kezdés és befejezés, a keret alkotás mind-mind tetszetős, ahogy a színészi játékok is, viszont olykor már nagyon belassul, és erejét veszti. Így aztán a hangulat sem lehet mindig az igazi, hiába az említett északi fegyver: a fényképezés.

De minden rossz szavam, vagy gyenge periódus ellenére, mellett, az északiak megint valami olyasmival álltak elő, amilyenre azért a hollywood nem lett volna képes. Keményen, néhol már túlságosan is kifacsarja az élet szivacsát, hogy ne maradjon víz benne. Kvázi annyira szürkévé, depresszívé teszi a filmet, hogy azt csak a szerelem történet tudja megvilágítani. Hullák, feszült pillanatok, akciójelenetek, bizonytalanság, flashbackek, és sok-sok kérdőjel kísér utamon, utunkon, a nézés közben.

A képlet adott: akinek eddig is bejöttek az onnan fentről szállingózó alkotások, annak ez is tetszeni fog. Van benne valami különös egyedi tollvonás, ami miatt megéri megnézni, ám ez sajnos nem tudja mindvégig elterelni a figyelmünket a hibákról, a gyenge fejezetekről, képkockákról. Az biztos, hogy nem könnyű darab és eset a Just Another Love Story. Fenntartja az érdeklődést, egészen végig, annak ellenére, hogy a nézőt nagy meglepetés már nem érheti, látva a kezdő képsorokat, s bevezetést. Valahogy így kell ezt, kérem szépen. Izgalmasan, groteszken, morbidan, erőteljesen, és gyönyörűen. Olyan hét pont ez, az is. Most pedig kérdezheted, hogy csak ez egy szerelmes történet? A válaszom: nem-nem, ez sokkal több, másabb, és mélyebb annál.

Facebook Tumblr Tweet Pinterest Tetszik

0

Címkék: 7 just another love story

In the land of women (2007)

inmfc - 2009.06.13. - 2 komment

Amikor már minden veszve van, és semmi esélyed sincs a változásra, akkor inkább veszed a sátorfád és ott hagysz csapot na meg papot, hogy kiléphess az addigi állandó veszélyes körforgásból. Érthető voltam? Magad mögött hagyod a sok rosszat, a fájó emlékeket, hogy az életnek nevezett forgatókönyvben egy új, tiszta lappal indítsál. Indulnod kell hát, vágjál is bele az ismeretlenbe. Oda, ahol majd senki és semmi (rossz) nem talál majd rád, és ahol majd egyedül lehetsz, messze, a világ összes bajától. Ahol végre kiélheted írói ambícióidat, és befejezheted, vagy inkább elkezdheted azt, amit már évek óta meg szerettél volna tenni. Egy kis nyugalmat, csendet akarsz, ahova nem szűrődik be a nagyváros zaja. S bár lehet, hogy ezt megkapod, viszont a gondokkal és problémákkal teli élettel való harc az mindenhol ugyanaz, az minden házba bekopogtat.

Az nem válogat. Valakinek több, valakinek kevesebb jut belőle, de egyszer mindenkinek meg kell küzdenie „vele”. Az élettel, ami egy nagy forgatókönyv, aminek van eleje és van vége. Amiben csak a tárgyalás, a középső fejezetek azok, amik mások, amelyek ember és családfüggők, azaz személyre szabottan íródnak meg. Mondom, egy forgatókönyv, aminek mi vagyunk az írói. Nem vagyunk tisztában, és nem is tudhatjuk a befejezést, valamint sokszor elakadunk benne és nem találjuk a kiutat oldalakon keresztül. Ilyenkor kitépnénk a lapot, vagy kitörölnénk a sorokat, de sajnos, ez a lehetőség in real nem áll rendelkezésünkre. Ezzel csak egy író, az író élhet.

De mi van akkor, ha már ő se tud miből meríteni? Ha minden egyes nap új lapot nyit, és az ott leírtakat nem menti el, soha de soha. Ha nem lát semmi fényt, és nem érez semmilyen késztetést az írásra, késztetést arra, hogy az olvasót saját szép kerek gondolataival ajándékozza meg. Ha már évek óta szeretne kiadni magából valamit, de random közbejönnek mindig a rossz dolgok, hatások és hangulatok. S ha bár kicsit elkalandoztam az eredeti tervtől, és a film elsősorban pornós írójától, de azért nem teszek magamra szemrehányást, mert az In the Land of Women nagyon is komolyan az életről szól, az előbb már említett író srác szemszögéből nézve.

Ahogy a bevezetőben már lefestettem az echte real helyzetképet, arról van szó, hogy az írót elhagyja a híres csaja, aki emiatt meg sok más egyéb miatt úgy dönt, hogy elmegy a csillogó-villogó L.A-ből a haldokló nagyihoz, a kisvárosba. Vagyis hát a nagyi ezt mondja, a bökkenő csak az, hogy semmi baja sincs az égvilágon. Ennek ellenére, mégis, friss és új levegő kell neki, a fiúnak, aki talán kiszellőztetve a fejét, véghezviheti az évek óta húzódó projektét. E mellett pedig figyelhet a kissé szenilis nagyira is… azonban nem minden úgy alakul, ahogy eltervezte.

Megismerkedik a szomszéd családdal, annak legidősebb tagjától kezdve a legfiatalabbikig. Ott van az anyuka, aki kicsit hideg, merev, ott van a lány (tini), aki lázadó, és több szeretetre, meg figyelésre vágyik, meg a legkisebb kiscsaj, aki mindenkit lepipál érett gondolkodásával. Tehát nők között, hol hallgatva, csendben, hol sokat beszélve veszi ki a részét. Beszél velük, meghallgatja őket, miközben írni szeretne, és megpróbálna a kérdésekre, a múlt kérdéseire választ kapni. Azonban ahogy múlik az idő, a múlt képe egyre csak halványul, ám helyette is van baj, csőstül. Mint például: megcsalás, first love és kiss, komoly betegség, anya-lánya közötti ellentétek, kapcsolatok.

Körülbelül az előbb említett, olvasott mondatom jól össze is foglalja az In the Land of Women tartalmát. Ami sok mindenről szól, és ezt a sok mindent kapcsolja, fogja össze az élet. Az élet, ami harcra hív, és amiben nem könnyű állva maradni. Nők, férfiak, gyerekek, idősek mind-mind egyszerre képesek sírni, és nevetni együtt. A középpontban a család titkokkal, félelmekkel, és hazugságokkal. Ellentétek, beismerő vallomások, és könnyek, amik az arcon maradnak még sokáig. Erről szól, igazán, ez a darab…

… nyomasztóan, lehangolóan, depresszíven, és mégis sokszor könnyeden. Nem húzza meg a határvonalat, ami azért nem volt annyira bölcs döntés, de nem is tudjuk miatta a fejünket a falba verni. Nem lett ez a túl depresszív, de a túl könnyed se. Valahol ott a középen, a kettő között egyensúlyoz egész végig. Hol a már-már vicces nagyi van a képen, hol pedig a könnyek és a szomorú, megdöbbentő igazságok, tények kapnak helyet, ami miatt aztán a pici mosolygás, a folyékony állapot egyből feszültté, és tapinthatóvá válik.

A befejezés az, ami miatt először bosszús az ember. Aztán egy rövid idő után, a stáblista lepörgésekor jön csak rá, hogy az pont úgy volt az egész, az pont úgy volt hibátlan, ahogy annak lennie kellett. Nem lesz ez így befejezetlen, ott a néző, akinek a kezébe adja a döntést. Nem zár le semmit, nem zárja le a befejezést, mert nem is tudja, az élet még vár rá s vár ránk is egyben…

Adam Brody, férfi mellett telis tele van a mozi nőkkel. Ám ő egyedül is megoldja a feladatát. Kiválóan hozza a figurát AB, nekem nagyon bejött. Mellette Meg Ryan és Kristen Stewart tűnik fel még. Meg Ryan a beteg anyuka szerepét hozza egyszerűen, és nagyszerűen, míg Kristen Stewart pedig a csajszit, a lányt, aki fél a világtól, hogy nem találja helyét és senki nem védi meg őt. Igaz, csak egy pillanatra tűnik fel Elena Anaya, de őt se szabad kifelejteni, mert annyira elragadó volt, hogy pislogni se mertem…

Az In the land of women egy szépen felépített drámai alkotást tesz le elénk abban a másfélórában. Kihagyni vétek lenne, azt mondom, akkor is, ha éppen nem az élet könnyű meg habos oldalát mutatja be és vázolja fel. A nyolc pontot kapja is - ez nem lehet kérdés. Pár kisebb szálat éreztem súlytalannak, és feleslegesnek a történetben, ami azért rányomta a bélyegét az egész hangulatra, meg történetre, de lehet ezek a dolgok is csak nekem szúrták a szemem. Olyan ez, mintha túl sok probléma merült fel volna egy helyen, és ezzel (mindegyikkel) nem tudott volna mit kezdeni a film. Na de kit érdekel ez akkor, amikor egy ilyen jó ostet sikerült megint összehozni… A befejezésre most én se találok szavakat, legyen az egyik muzsika címe: When I write the book.

Facebook Tumblr Tweet Pinterest Tetszik

0

Címkék: 8 in the land of women

Dorothy Mills (2008)

inmfc - 2009.06.12. - Szólj hozzá!

Mindig történnek furcsa, különös, na és megmagyarázhatatlan jelenségek. S mindig vannak, akadnak olyanok, akiknek ez nem elég, akik nem hisznek ilyen dolgokban, vagy csak egyszerűen az igazságot akarják kideríteni. Érzik, tudják legbelül, hogy van valami a háttérben, amit senkit se tud, esetleg nem akar elmondani, és erre akar, kell választ kapni, meg fényt deríteni gyorsan, mielőtt még késő lesz, nagyon késő … Azonban, ahogy az lenni szokott, minden egyes csepp információért, az igazságért meg kell szenvedni. Meg kell szenvedni, egyre mélyebbre és mélyebbre kell ásni, akkor is, ha közben, egyedül marad az ember, és már mindenki ellene lesz a harcban...

Ismerős klisé ez a filmvilágból, amit jelen darabunk a Dorothy is meglovagol. Nem csinál semmi mást, semmi egyebet, mint amit már a társak, az elődök is végrehajtottak, véghez vittek egy párszor, számtalanszor. Ők is adtak egy hideg, nyirkos helyszínt, lásd Írországot, adtak egy megzuhant pszichiátert, nőt, és adtak egy nem túl aranyos kinézetű kislányt, aki „rettegésbe” tart egy egész városkát.

Kibontva: a fiát, és férjét elvesztő pszichiáter elutazik a „valahova a messzibe, semmibe”, hogy ott Dorothyval foglalkozzon, aki legutóbb éppen egy kisbabát akart megfolytani. Persze ő ezt tagadja, míg a pszichiáter meg hisz neki. A baj csak az, hogy a „viharfelhők gyülekeznek” a városka felett, azaz a lakók szeretnének már pontot tenni az ügy végére.

Nem is kellett több ennél, azt mondom, mert erre vígan lehetett építeni jó sztorit, kellemes, inkább nem kellemes hangulatot. Az megint más kérdés, hogy az írek ezt nem használták ki, vagy jobban mondva nem tudták kihasználni. Mert ennél az alapnál megállt a tudomány, nem forogtak tovább a kerekek, és minden elúszott egy szempillantás alatt. Gondolok itt elsősorban arra, hogy a kiváló kezdést sikerült valahol, egy perc alatt semmisé tenni. A hangulat is a feledés homályába merült, eltűnt, és egy idő után már Dorothy is színtelenné vált. Hiába nézett ki picit ijesztően, valahogy az egész varázsát vesztette. Megpróbáltak ezen a ponton is közbelépni a készítők, de az egyes személyiségek közti huzavona, vagy csak a hangok, kiabálások nem tudták a várt hatást elérni. Ez is kevés volt meg sablonos, amit tényleg csak a hangulat tudott volna megmenteni. De nem.

A zárt és vallásos közösség, a több személyiség, én kialakulása is csak a szokásos csapból folyás esete, ami már unalmassá teszi a mozit. Üresjáratok akadnak bőven, és Dorothy játéka, képe, személyiségei is kevesek ahhoz, hogy fenntartsák az érdeklődés apró szikráját. A befejezés még az, ami korrekt volt, a kezdéshez viszonyítva, bár valamennyire az is kiszámítható volt már, tényleg sorry.

Még a rideg, hideg képek nyújtottak valami pluszt, meg persze Carice van Houten kisasszony. Carice van Houten (Black Book, Valkyrie), aki Dorothyval egyetemben mindent megtett, színészi téren, de ez is kevés volt a megváltáshoz, ahhoz, hogy a forgatókönyv gyengeségeit, sutaságát helyrehozzák. A szépség és a szörnyeteg ellentéte itt is jól érzékelhető volt, kellett egy ilyen szép nő a moziba, aki olykor-olykor elvonja a figyelmünket a hibáktól, a hibákról.

Az igazság az, hogy ez a film is thrillernek született, aztán tessék-lássék mi lett belőle. Semmi? Kevés, színtelen-szagtalan, sablonokkal teli darabka, amiben benne lett volna valami más, valami több lehetősége, ám mindhiába. Ez is csak egy lett, a tucat közül, amit bedobunk a többi közé a dobozba, mert a polcra aligha fog felférni ilyen eredménnyel. Nagyon középszer, semmi meglepetés. Olyan négy pont ez a Dorothy Mills, ami egyszer azért elment, szódával. (az persze rejtély, hogy nálunk a cím miért csak „Dorothy” lett? ) A kakaó az nagyon hiányzott belőle, pedig a kezdés-befejezés nagyon perfekt volt, tényleg. Kár érte…

Facebook Tumblr Tweet Pinterest Tetszik

0

Címkék: 4 dorothy mills

Rab ne bana di jodi (2008)

inmfc - 2009.06.06. - Szólj hozzá!

... egyszer unalmas, máskor pörög. Egyszer hétköznapi figura, máskor egyedi, különc dolgokra képes. Egyszer szürke, máskor színes. Egyszer robotol, máskor táncol. Egyszer kevés, máskor meg sok. Egyszer „élettelen”, máskor életteli. Egyszer félénk, máskor flörtöl. Egyszer Suri, máskor Raj. Egyszer az egyik, máskor a másik. Azaz, egyszerűbben, mit meg nem tesz egy férfi, A nőért? Egy férfi, aki elhatározza, hogy mosolyt és örömöt fog hozni, csalni arra a bizonyos arcra, a könnycseppek helyére. Ezért olyanra is képes, amire talán korábban bele sem mert gondolni. Például, hogy táncolni fog…

Bollywood, tehát, már megint valami olyat mutatott nekem ebben a majd két órában, ami azért újfent nagy arculcsapás amerikának, és az ő gyárának. Már megint sikerült olyan hangulatosra kreálni az egész szkriptet, hogy az még a hibái, gyengéi ellenére is marhára szórakoztató tud lenni, mind humor szinten, mind drámai szinten. A középső ujj ott is van fent a magasban. Ez az egyezményes jel, ami hát Európának és Usának szól, az állandó csöpögésnek, szirupnak, és az elrontott limonádéknak. Tessék csak figyelni, a java még csak most kezdődik…

Az biztos és már itt előre leszögezhető, hogy semmit nem bíztak a véletlenre a készítők. Egy igazi sztárral a középpontban, hihették, gondolhatták, hogy ennek a mozinak rossz vége nem lehet. Nem is lett! De ez még nem minden, hisz a táncot, ami hát bollywoodi filmgyártás egyik nélkülözhetetlen eszköze, csodafegyvere abból is még többet adtak a nézőnek, hogy a nevetés, vagy kicsi light izgalom mellett azért a lépésekre is figyeljen, ugye. Azaz, aki nagyon rajong, odavan a táncért, egyszerűen szerelmes a műfajba, annak ez jóformán kihagyhatatlan alkotás minden szempontból.

Kihagyhatatlan lenne, de tudom, India más tészta, és nem igazán befogadható vagy elfogadható az mindenki számára. Igen, énekek, betétek ékelődnek a sztoriba, valamint harsány színek és pörgős táncok a fő eszközök, kellékek. Azonban egy kis idő után, még a pesszimista írónak, nézőnek is rá kellett jönnie, ilyen Dostana-t vagy éppen Ghajini-t látva, hogy van élet a Hollywoodi mézeskalácsos gyár mellett és mögött. Vagy inkább előtt, mert ilyen és az előbb felsorolt darabokkal kényelmesen lekörözi a nyugati vetélytársait, akik mindig, mindannyiszor ugyanabba a pocsolyába lépnek bele, nem egyszer, nem kétszer, hanem többször.

Persze ahogy azt már írtam, említettem, itt is meg vannak a hibák, a banánhéjok, amiken azért elcsúszik olykor-olykor a darab, viszont mindannyiszor feláll, megporolja magát, legyint egyet nagyvonalúan, és továbbáll, mintha mi sem történt volna. Nesze neked hangulat. Minden folytatódik tovább, jönnek a fain zenék, az irigylésre méltó és kitűnően megkoreografált táncok. S akkor ez még mind puritán a nagy halakhoz képest. Hisz ez a film, csak egy kis hal volt, ami látszólag, ne legyen igazam, nem sok pénzzel gazdálkodott. Vagy éppen ellenkezőleg direkte nem jöttek másodpercenként a még hangosabb, és nagyobb volumenű táncjelenetek, és helyszínek. Persze azt egy szóval se mondom, mondtam, hogy ami volt, abban hiba lett volna, vagy nem tetszett volna, de azért pár indiai filmmel a tarsolyban ez némiképp szembeötlő jelenség volt.

Akinek a bevezetőben nem esett le volna a tantusz, annak mondanám, hogy a sztori egyszerű limonádé, amin nem kellett sokáig gondolkodni. Azonban mégis valamennyire ellentmondva saját magamnak, tényleg régen volt már az, amikor ilyen alap átváltozós szerelembe esős, hősös forgatókönyvet láttam, láttunk volna. Igazi csemege, talán elsősorban a lányoknak leginkább. Na igen, ez a limonádé dolog meg az egész varázs, a táncoktól elkezdve a sztoriig egy nosztalgia érzést hord magával. Mintha csak egy sorozatot látnánk, s most ne tessék feltétlenül rosszra gondolni. Nem tudom miért, de ez volt az első, ami eszembe jutott a sztorit olvasva. De pontosan miről is van szó?

Röviden egy házasság köttetik, szerelem nélkül. A nő, a feleség a korábbi férj elvesztése után összeomlik, és kijelenti kerekperec, hogy ő aztán az életben soha többé nem lesz szerelmes és nem lesz képes szeretni. Ezzel még nincs is akkora probléma, ismerve az előzményeket, csak hogy a férj meg annak rendje és módja szerint beleszeret. Ezt nevezik szerelem első látásra klisének. Persze ígéretet tett a halálos ágynál, és lehet, hogy a feleség elengedte a kezét, de ő akkor se fog ebbe beletörődni csak úgy.

A terv meg is születik, annak érdekében, hogy örömöt csaljon az asszony arcára, ne tovább azért, hogy a szívük végre egyesüljön. Ez pedig nem más, mint hogy egy másik ember bőrébe költözik, pár órára, a nap első felében. Nem világos? Nappal, táncpróbák közben egy kicsit harsány, hangos, különc ember, bajusz és szemüveg nélkül, míg este, a munka közben már újra átváltozik, felveszi az inget, a bajuszt, meg a férj szerepkört. Lehet, hogy úgy is mondani, hogy kétszínű. Van egy szürkébb, és lesz egy világosabb énje. Azonban nem minden úgy alakul, ahogy azt eltervezte…

Nem is kell ennél többet elárulni, bár azért nagy csodára, meg meglepire senki ne számítson. Az Isteni erő és akarat belemagyarázása mindenbe kicsit már erőltetetté válik, egy idő után, de hát elnézzük neki, mert a vallás fontos, különösen ott. A gyengébb snittek vagy megállások (lásd a lassú kezdést), azok leginkább, amik a hangulatból olykor-olykor elvesznek. Mert a sztori minden egyszerűsége ellenére nagyszerű, az megint más kérdés, hogy ebből is sokkal többet ki lehetett volna hozni.

Tudom, elégedjek meg azzal, ami van, és az egy igazán jó kis, kellemes mozi, amit már-már tényleg élvezni lehet. A humor működik, de ebben eddig se volt hiba. Sok a mosolygás, meg a nevetés, miközben azért szomorúak is vagyunk. A végére azért már sok volt a jóból, amondó vagyok. Lehet ez is csak kötözködés, azonban ott már túlságosan is elszaladt a ló, nagyon komolyra vették a figurát, ami nem biztos, hogy annyira jó ötlet volt. Mindent összegezve, a kezdés-befejezés még megerné egy misét, alapos javítást, azonban a középső rész hangulati faktora mindent überel. Így aztán nem lehet rosszkedvűen felkelni a fotelből a nézést követően.

Hmm.. zenék. Gondoltam, hogy ennek valami frappáns bevezetést, felvezetést írok, de aztán rájöttem, hogy nincs értelme, mert ez annyira alap megemlíteni és kiemelni, hogy csak na. Kiváló, kiváló és kiváló. Nagyon bejövős zenék, újra elbűvölnek a „pléjbek” hangjaikkal, és a zeneszerzők hibátlan rímeikkel és szövegeikkel. Mára már eljutottam arra a szintre, hogy azt várom egy ilyen hindi film alatt, mikor is fog elhangozni egy újabb gyöngyszem muzsika, mint például amilyen Haule haule volt itt. Perfekt ost, nem kérdés.

Shahrukh Khan, india egyik „nagy” színésze nem aprózza el, két karaktert testesít, formál meg egy darabban, de még hogy! Nem ez volt az első neki, szóval nem kellett féltetni, jó helyre került a szerep. S igen, dicséret illeti SKt, mert kitűnően hozta mindkét figurát. Amikor kellett akkor halkabb volt, csendesebb, amikor kellett, akkor meg egy perc alatt, mint Superman átváltozott, és dobta, szórta a nagy dumákat, a flörtölési szövegeket. Partnere Vinay Pathak sem volt rossz, megállta a helyét. Ő se ma kezdte a szakmát, lehet még belőle valaki, azt mondom. Mert tényleg a parkett ördöge, és azért a szemnek, látványnak sem utolsó.

Mindent összevetve tetszett. Inkább igen, mint nem. Valahogy küzdöttem magamban, magammal az írás alatt, hogy szeressem vagy ne szeressem mozit, a hibái, erényei miatt… Azonban a sok poén, a régóta várt filgúd hangulat, a színészi játékok, zenék, táncok, mind-mind meggyőztek arról, hogy a hét pontot maximálisan megérdemli. Lehet, hogy volt szájhúzás, de az már a régi, csak a jóra emléke(z)zünk. Szép történet volt ez, szerelmes, szerelmetes, melyben a hős mindent megtett, hogy a szomorúság helyére vidámság lépjen, hogy a szív újra érezzen. Na akkor ennyi, Isten veled mozi! Bár ezt nem szabad mondani inmfc partner, te is jól tudod, hanem azt kell, hogy: Utazunk mind a szerelem felé, viszlát az úton, találkozunk még!

Facebook Tumblr Tweet Pinterest Tetszik

0

keresés}

friss}

megmondom}

top5}

pertíz}

bwoodi színes}

favourite}

linkek}

licenc}

Knowing (2009)

inmfc - 2009.06.16. - 12 komment

Címkék: 4 2009 knowing

The Flying Scotsman (2006)

inmfc - 2009.06.15. - Szólj hozzá!

Címkék: 7 the flying scotsman

Just another love story (2007)

inmfc - 2009.06.14. - Szólj hozzá!

Címkék: 7 just another love story

In the land of women (2007)

inmfc - 2009.06.13. - 2 komment

Címkék: 8 in the land of women

Dorothy Mills (2008)

inmfc - 2009.06.12. - Szólj hozzá!

Címkék: 4 dorothy mills

Rab ne bana di jodi (2008)

inmfc - 2009.06.06. - Szólj hozzá!

Címkék: 7 rab ne bana di jodi