Az ember legnagyobb ellensége az idő. Az idő, ami soha, de soha nem áll meg. Ami állandóan versengésre, futásra késztet minket. Bárhonnan is nézzük, vizsgáljuk az életünket, akár egy átlagember életét, bizony ennek, az állandó visszaszámlálásnak a rabjai vagyunk. Ketyeg, kattog az óra, halljuk, ahogy minden egyes órában "csiripel a kakukk", és a másodpercek pedig tűnnek el az életünkből, na meg a percek is. Egyszerűen a kezeink meg vannak kötve, időpontokhoz vagyunk rendelve, alárendelve. Fél órát adunk az ebédnek, negyvenöt percet a kedvenc sorozatunknak, és másfélórát az egy darab filmnek. Vannak helyzetek, amikor azt mondjuk magunkban, bárcsak meg tudnánk állítani azt egy gombnyomással, s vannak helyzetek, amikor nem érünk rá ilyenen agyalni, mert le kell győznünk az időt…
 |
De amíg azt hisszük, hogy az idő a nagy ellenségünk, addig, előtte, saját magunkkal is szembe kell néznünk. Mert lehet, hogy van egy fekete, sötét folt az életünkben, ami csak hátrány és veszélyt jelent, - nemcsak számunkra. A múlton rágódunk állandóan. Nem mondjuk el senkinek, magunkba tartjuk a rossz emlékeket, ez pedig a lehető a legrosszabb lépés, döntés, ebben az esetben. Évek óta saját magunkkal vívjuk meg a harcot. Nem akarjuk, hogy azt mondják rólunk, senkik vagyunk. Senkik, akik semmit nem tettek le az asztalra. Pedig ott a sok archív felvétel, cikk, díj, medál jelzi ennek az ellenkezőjét. Viszont a lélek, az emberi elme nem felejt.
Helyzetkép. Felpattanunk a bringára, hogy valami nagyon fényeset, valami hihetetlent vigyünk véghez, amit nem mindennap lát az ember. Arra az egy órára, vagy esetleg kevesebb mint egy órára készültünk heteken, hónapokon keresztül, de az igazi harc, a nagy megmérettetés akkor kezdődik el, csak ott, nem máskor. A képlet egyszerű: elindulunk, nekivágunk, és kiadjuk magunkból a maxot. Ennyi. Aztán körbe-körbe haladunk, miközben a nagy síkitás, ordibálás hangja, zaja szűrődik be olykor a sisak alá. S egyszer csak vége, megszólal az a bizonyos hang, és nem hisszük el, hogy tényleg megcsináltuk, hogy tényleg vége. Persze csak akkor van ennek jelentősége, ha mindaz, amit abban a pár percben, órában megtettünk, az nem volt hiábavaló…
Graeme Obree kerekes. Híres is volt, és sokszor is nyert, de azok az idők elmúltak. „ Ma már” csak egy kis üzlete van, na meg hite, s töretlen lelkesedése, hogy megjavítja az egyórás világcsúcsot. Hogy megmutatja magát, él ő még, azaz nem szabad csak úgy róla elfeledkezni, semmibe venni. Ezért saját maga nekiáll a kerékpár megépítésének, de sajnos ez mind kevés, barátok, s anyagi háttér nélkül…
Természetesen az idő múlásával lesznek akik mellé állnak a harcban, és segítenek neki. Mögötte áll a felesége, a jó barátja, és a pap is egyúttal. Mindent megtesznek, pénzt és szponzort kerítenek elő, szeretet adnak, együtt hisznek a csodában, hogy még egyszer megtörténhet. Majd eljön a nap, de minden másképp alakul….
Kezdhetem volna azzal, hogy "nolám", nocsak mit nem rejt a kockaalakú készülék olykor-olykor, vagy hogy a sport filmekből megint egy, érkezett el hozzánk, ami bedobható a közösbe, a többi mellé. Azonban, ezeket, annyira felesleges megemlíteni, vagy csak hibaként felróni, mert tessék, igen, itt van egy, a, film, egy igaz történet, a kerékpárosról, a skót kerékpárosról. Azaz a középpontban a mai világban erősen, igencsak meghurcolt, s darabjaira szedett sport, a kerékpársort, amelyhez hasonlót bizony régen látott már a nagyérdemű, ha jó gondolom.
Van itt minden, otthon összefabrikált kétkerekűtől kezdve, a kétszínű bizottságon át, a küzdelemig minden. Sport, magánélet, problémák itt is és ott is. Ha lehet ilyet mondani, Obree a kerekesek Forrest Gumpja, aki elfut, elgurul szélsebesen a többiek, valamint a félelmei elől. De amíg a sportban nem ismer lehetetlent, addig a magánéletben egyre többször képes feladni a harcot.
A The Flying Scotsman nem sokban tér el a sportos filmektől. Az egésznek itt is megvan a szokásos, jól bejáratott váza, amit megfűszerez ezzel a magányügyi, drámai helyzettel (teszem hozzá jól és sikeresen), a többi pedig már jött magától. Másfélóra kellemes kikapcsolódás, leginkább azoknak, akik igenis szeretnek, s szoktak kimozdulni a négykerekűből, és néha-néha útnak indulnak a kerékpárral is. Nekik, a bringázás szerelmeseinek mindenképp ajánlott, annyi szent.
Persze a hibákat sem lehet nem észrevenni. Az amúgy se szélvészgyors film, talán túl sokszor is vesz vissza tempóból. Kicsit leül, elfárad a nagy tekerésben a mozi, majd - mint a főhős, másnap kipihenve a fáradalmakat - , újra, a következő képkockában erőre kap. Jó kezdés, szolid befejezés, amit egy ilyen igaz történettől elvárhatunk. Ez nem életrajzi alkotás lett, teszem hozzá gyorsan, pedig ha lett volna még pénz a kasszában, akkor ezt megérte volna megcsinálni. Így azonban be kell érni a tévében. Ám minden rosszmájúságom ellenére, azért egyszer nagyon is jó volt látni, egy ilyen kerekes történetet, a sok kosárlabdás, (amerikai) focis, meg mittudomén klisés felemelkedés mellett. Arról nem is beszélve, hogy itt szó sincs ilyen amerikai csöpögésről, mert a németek plusz angolok azért másképp csinálják, vili.
Johny Lee Miller a főszerepben. Igazán, a helyzet az, hogy rossz szót nem tudok mondani róla, mármint az alakításáról persze. Egyszerűen csinálja a dolgát, és nagyon úgy néz ki sikeresen meg jól, mert egy pillanatra sem érzékelteti azt velem, JLM, hogy ő nem Obree, hogy ő nem egy kerekes. S szerintem ennél több nem is kell egy ilyem filmben. Feltűnik még Brian Cox is, akit különben is nagyon bírok. Ő se csinál világmegváltást, csak hozza az egyszerű a figurát, kisujjból, meg hozza a poénos snitteket. Azaz mire nem jó egy kistévé az ige hirdetése alatt? Haha…
Tényleg sok mindenről lehetett volna még szót ejteni eddig, de maradjunk csak a tényeknél, a számoknál, annál, hogy a film bizony minden kis gyenge fuvallata ellenére azért a hét pontját maximálisan megérdemli, s megkapja. Bár azon lehet vitázni, vitatkozni, hogy elfogult vagyok, mert minden ami két keréken történik az már mindenen túltesz kategória, az én esetemben, olvasatomban, viszont a The Flying Scotsman tesz arról, hogy újra kedvet kapjak a bringázáshoz. S akkor még az Obree mozdulatokat, mint a Superman pozíciót nem is említettem, meg hogy tényleg nagyon gyors volt ő, de erről a fent látható kép is árulkodik, ugyebár… Hope made him a dreamer.
