Én mondom, nagyon különös „dolog” ez a szerelem. Egyszer megkap, megérint, melegséggel tölt el, másszor (egy idő után) pedig kihűl, és eltűnik, mint ha az nem is létezett volna ott a szívünkben. Bár nem mindig ez történik, s ennek kell történnie, de vannak esetek, amikor már nem érezzük azt, amit kellene, vagy amit éreztünk pár évvel korábban, valaki iránt. Valaki iránt, akiről azt hittük, hogy ő az igaz, de aztán megint megtörténik, eltalál minket a nyíl és újra kezdetét veszi a folyamat, a körforgás, a szerelmes történet. Elég csak egy első látás, egy kitörölhetetlen arckép, és már is, minden, körülötted, értelmét veszti: a feleségedtől kezdve, a gyerekeiden keresztül, a munkádon át minden. Na, főhősünk is valahogy így érez, amikor megpillantja őt, A nőt….
 |
Azonban, ahogy arra a cím is utal, ez egy másik, másfajta szerelmi sztori, nem a könnyebb és egyszerűbb fajtája. Bonyolultabb, nehezebb, és komplikáltabb. Miért is? Mert egy baljós, sötét múlttal rendelkező, súlyos balesetet szenvedő nőbe, szeret bele a nem éppen egyedülálló férfi, aki ugyancsak a baleset szenvedő alanya volt. Első útja a kórházba vezet, ám az ajtón túl ott áll a család, akik benne látják a nő barátját, és ő nem tesz, nem mond semmit, csak vár. A nő, aki látását és emlékeit vesztette a baleset során nem is tudja, hogy ki ül le vele szemben, a székre, a kórházi ágy mellé. Egy ismeretlen, aki nem az, akinek mondja magát, viszont ezt rajta kívül senki nem tudja… S ez csak a kezdet, mert a történet még tartogat bőven izgalmakat.
Az igazság az, hogy a néző sem tud mit kezdeni a kialakult helyzettel. A legokosabb és bölcsebb döntés, lépés az lenne, ha a férfi beismerné a szülőknek, hogy ki is ő valójában, de mégis megértjük, mert minden egyes pillanat a hőn áhított nő mellett magáért beszél, és leírhatatlan. Egyszerre fél, és egyszerre magabiztos. Nem szeretné elveszteni a nőt, de a hazugságokat sem akarja tovább és tovább fűzni. Fűzni, vagy éppen építeni, mert az ezekből felépített kártyavár egyszer csak összedőlhet. S akkor minden amit megálmodott, elképzelt az nem lesz többé. Azaz minden kicsúszik a kezei közül. A múltat nem lehet csak úgy magunk mögött hagyni.
A helyet pedig a következő: a film is elcsúszott valahol. Pedig az egyenesen Dániából érkezett darab nagyon sok egyedi és sajátos húzást vonultat fel, a színektől, a képekig, a karakteren keresztül, de mégis az egész kevés lesz, amikor lehetne ez sokkal több és jobb. A kezdés és befejezés, a keret alkotás mind-mind tetszetős, ahogy a színészi játékok is, viszont olykor már nagyon belassul, és erejét veszti. Így aztán a hangulat sem lehet mindig az igazi, hiába az említett északi fegyver: a fényképezés.
De minden rossz szavam, vagy gyenge periódus ellenére, mellett, az északiak megint valami olyasmival álltak elő, amilyenre azért a hollywood nem lett volna képes. Keményen, néhol már túlságosan is kifacsarja az élet szivacsát, hogy ne maradjon víz benne. Kvázi annyira szürkévé, depresszívé teszi a filmet, hogy azt csak a szerelem történet tudja megvilágítani. Hullák, feszült pillanatok, akciójelenetek, bizonytalanság, flashbackek, és sok-sok kérdőjel kísér utamon, utunkon, a nézés közben.
A képlet adott: akinek eddig is bejöttek az onnan fentről szállingózó alkotások, annak ez is tetszeni fog. Van benne valami különös egyedi tollvonás, ami miatt megéri megnézni, ám ez sajnos nem tudja mindvégig elterelni a figyelmünket a hibákról, a gyenge fejezetekről, képkockákról. Az biztos, hogy nem könnyű darab és eset a Just Another Love Story. Fenntartja az érdeklődést, egészen végig, annak ellenére, hogy a nézőt nagy meglepetés már nem érheti, látva a kezdő képsorokat, s bevezetést. Valahogy így kell ezt, kérem szépen. Izgalmasan, groteszken, morbidan, erőteljesen, és gyönyörűen. Olyan hét pont ez, az is. Most pedig kérdezheted, hogy csak ez egy szerelmes történet? A válaszom: nem-nem, ez sokkal több, másabb, és mélyebb annál.
