Mindig történnek furcsa, különös, na és megmagyarázhatatlan jelenségek. S mindig vannak, akadnak olyanok, akiknek ez nem elég, akik nem hisznek ilyen dolgokban, vagy csak egyszerűen az igazságot akarják kideríteni. Érzik, tudják legbelül, hogy van valami a háttérben, amit senkit se tud, esetleg nem akar elmondani, és erre akar, kell választ kapni, meg fényt deríteni gyorsan, mielőtt még késő lesz, nagyon késő … Azonban, ahogy az lenni szokott, minden egyes csepp információért, az igazságért meg kell szenvedni. Meg kell szenvedni, egyre mélyebbre és mélyebbre kell ásni, akkor is, ha közben, egyedül marad az ember, és már mindenki ellene lesz a harcban...
 |
Ismerős klisé ez a filmvilágból, amit jelen darabunk a Dorothy is meglovagol. Nem csinál semmi mást, semmi egyebet, mint amit már a társak, az elődök is végrehajtottak, véghez vittek egy párszor, számtalanszor. Ők is adtak egy hideg, nyirkos helyszínt, lásd Írországot, adtak egy megzuhant pszichiátert, nőt, és adtak egy nem túl aranyos kinézetű kislányt, aki „rettegésbe” tart egy egész városkát.
Kibontva: a fiát, és férjét elvesztő pszichiáter elutazik a „valahova a messzibe, semmibe”, hogy ott Dorothyval foglalkozzon, aki legutóbb éppen egy kisbabát akart megfolytani. Persze ő ezt tagadja, míg a pszichiáter meg hisz neki. A baj csak az, hogy a „viharfelhők gyülekeznek” a városka felett, azaz a lakók szeretnének már pontot tenni az ügy végére.
Nem is kellett több ennél, azt mondom, mert erre vígan lehetett építeni jó sztorit, kellemes, inkább nem kellemes hangulatot. Az megint más kérdés, hogy az írek ezt nem használták ki, vagy jobban mondva nem tudták kihasználni. Mert ennél az alapnál megállt a tudomány, nem forogtak tovább a kerekek, és minden elúszott egy szempillantás alatt. Gondolok itt elsősorban arra, hogy a kiváló kezdést sikerült valahol, egy perc alatt semmisé tenni. A hangulat is a feledés homályába merült, eltűnt, és egy idő után már Dorothy is színtelenné vált. Hiába nézett ki picit ijesztően, valahogy az egész varázsát vesztette. Megpróbáltak ezen a ponton is közbelépni a készítők, de az egyes személyiségek közti huzavona, vagy csak a hangok, kiabálások nem tudták a várt hatást elérni. Ez is kevés volt meg sablonos, amit tényleg csak a hangulat tudott volna megmenteni. De nem.
A zárt és vallásos közösség, a több személyiség, én kialakulása is csak a szokásos csapból folyás esete, ami már unalmassá teszi a mozit. Üresjáratok akadnak bőven, és Dorothy játéka, képe, személyiségei is kevesek ahhoz, hogy fenntartsák az érdeklődés apró szikráját. A befejezés még az, ami korrekt volt, a kezdéshez viszonyítva, bár valamennyire az is kiszámítható volt már, tényleg sorry.
Még a rideg, hideg képek nyújtottak valami pluszt, meg persze Carice van Houten kisasszony. Carice van Houten (Black Book, Valkyrie), aki Dorothyval egyetemben mindent megtett, színészi téren, de ez is kevés volt a megváltáshoz, ahhoz, hogy a forgatókönyv gyengeségeit, sutaságát helyrehozzák. A szépség és a szörnyeteg ellentéte itt is jól érzékelhető volt, kellett egy ilyen szép nő a moziba, aki olykor-olykor elvonja a figyelmünket a hibáktól, a hibákról.
Az igazság az, hogy ez a film is thrillernek született, aztán tessék-lássék mi lett belőle. Semmi? Kevés, színtelen-szagtalan, sablonokkal teli darabka, amiben benne lett volna valami más, valami több lehetősége, ám mindhiába. Ez is csak egy lett, a tucat közül, amit bedobunk a többi közé a dobozba, mert a polcra aligha fog felférni ilyen eredménnyel. Nagyon középszer, semmi meglepetés. Olyan négy pont ez a Dorothy Mills, ami egyszer azért elment, szódával. (az persze rejtély, hogy nálunk a cím miért csak „Dorothy” lett? ) A kakaó az nagyon hiányzott belőle, pedig a kezdés-befejezés nagyon perfekt volt, tényleg. Kár érte…
