Megszületett. Életre kelt. A kilences számot magán hordozó rongybaba egyszer csak kinyitotta a szemeit. Kinyitotta akkor, amikor már mestere nem láthatta, s akkor, amikor már körülötte minden s mindenki elpusztult. Csupán a gépek maradtak meg, csupán egy idegen, sötét, veszélyekkel teli világ, ahol az első lépések az igazán nehezek. Mert kint, az ablak túloldalán már senki sem védi meg őt, s nem lesz biztonságban egy percre sem. Egyedül maradt ő, a darabjaira hullott világban, ahol minden egyes lépés után egy újabb képkocka tanúskodik arról, hogy nincs élet, hogy a sötétség mindent beborít. Egyszerűen az üresség, s a nagy csend fojtja meg, amikor hirtelen valami zajra figyel fel. Tévedtem, nem vagy egyedül, vannak még más rongybabák is rajtad kívül, de nem csak ők, hanem valami más is figyel rád…
 |
A történet szerint röviden a gépek fellázadtak az emberek ellen. Háború kezdődött, amiben egyre több robot vett részt, s egyre kevesebb ember maradt talpon, már minden remény veszni látszott, de akkor 9 megszületett, nem hiába. Ő volt az utolsó darab, oka volt annak, hogy megszületett. Megtalálta a robotok elől rejtőzködő társait, majd fittyet hányva minden szabályra utánament az elrabolt 2-nek. Nem bújt el, hanem összeszedve minden bátorságát elment kiszabadítani, miközben a többiek már lemondtak róla. 9 tehát más volt, nem akart úgy élni, mint a többiek, hanem az igazságot akarta megtudni, a robotokról, a jelekről, a nála levő ismeretlen tárgyról. Azonban azt ő sem sejthette, hogy minden egyes döntésének, lépésének súlya lesz, elsősorban nem is számára, hanem a többi rongybaba számára is egyúttal, kvázi az ő kezében van a kulcs.
A 9 az a film, tudod, amit Tim Burton pénzelt hátulról Timur Bekmanbetovval karöltve és amit Shane Acker rendezett. Aki a korábbi rövidfilmjéből varázsolt nem kis „produceri” nevekkel a háttérben egy egész estés, lásd másfélórás mozit, ahol a rongybabák újra életre kelnek. Az elképzelés, az idea csillagos ötös, ezt mondani se kell, de mégis itt a példa, a bizonyíték arra, hogy egy sokak által várt filmet, hogy lehet elszúrni, szó szerint semmilyené tenni. S akkor igen, elárultam magam, csalódtam benne, az év legnagyobb csalódásai között a helye, pedig ez tényleg nem nagyon volt benne a pakliban. Annyira jó projektnek tűnt ez első hallásra, hogy a kész produktum annak tükrében tényleg el lett szúrva.
Pedig a poszt-apokaliptikus animációs mese, amiben a sötétség, s a világvége hangulat uralkodik az nagyon jó kiindulópont volt, amire szépen lehetett volna, volna építeni gazdagon. A szép és bájos, aranyos meséket magunk mögött hagyva, itt igen az üzenet sokkal súlyosabb, mélyebbnek nézett ki, s lehetett volna lelke az egésznek, ami aztán mégsem jön ki annyira. Nem körvonalazódik az, a hibák, a rossz forgatókönyv miatt. Komolyan olyan érzése van az embernek végig, hogy egyik képkockáról a másikra szedték össze random a történetet, aminek így aztán jóformán se eleje se vége koncepció lett, amiből úgy kell kihámozni valami storyline-t. Körülbelül azért persze valamennyire érezhető mit akartak kihozni ebből a kilencből, de ezt valahogy nem igen tolják az arcunkba, s így olyan lesz, mintha nem is igen akarna szólni semmiről.
Mert az egy dolog, hogy a vizuálorgia nekem tetsző, ha közben a film nem igen akaródzik előre haladni, az úgy semmit sem ér. Miközben azért jelezném: van tempó, nincs megállás egy percre sem, megy az akció ezerrel, a rongybábúk jók, habár a karakterek itt is eléggé felszínesre sikeredetek, úgy ahogy, alapjában véve az egész mozi. Szólt volna valamiről, de nem, akart volna működni, de nem. Sok mindent nem tudunk meg, ami ez esetben kissé zavaró is, mindezek fejében. Sok a kérdőjel, több utalás kellett volna, jobban megírt dialógusokkal, mert így csak egy egyszerű, átlagos sci-fi történet rajzolódott ki a szemünk láttára, ahol azért néha megérezik egy-egy pillanat erejéig a nagybetűs hangulat, de ezek összperce sok vizet nem zavar a végelszámolásban.
A 9 teljesen fejet falba verős lett, mind a készítők, mind a nézők számára. Már-már hihetetlen, hogy egy ebből nem sikerült többet kihozni. A kedves Shane Acker azt hiszem nem így képzelte el ezt, amikor a rövidfilmjét hosszabbra vágta. Csalódás, mert ez így olyan semmilyen lett, amiből évek múlva legfeljebb csak a rongybábúkra fogunk emlékezni, míg a sztorira aligha. Egy olyan öt pontot azonban a sok oltás után is megérdemel, picit az a fajta, amit szerettem volna szeretni, s ez megbosszulta magát. Tessék visszavenni az elvárásokból, s akkor talán egyszer fogyasztható is lesz ez a gyerekek(?)- felnőttek(?) számára készült poszt-apokaliptikus animációs mese. Szerinted?
