FilmFelKeltés

The last kiss (2006)

inmfc - 2009.06.23. - Szólj hozzá!

Sokszor hangzott már el, az oldal hasábjain, az, hogy az életünk olykor-olykor már egy forgatókönyvre hasonlít. Egy forgatókönyvre, amiben nincs semmi meglepetés, ami szépen lepereg, lejátszódik velünk és előttünk, - igazi váratlanok, nagy húzások, és 180 fokos fordulatok nélkül. Ijesztő, nem? Egyszerűen minden úgy történik, ahogy azt még jó fiatalon elterveztük, megálmodtuk magunkban, s magunknak. Elképzeltük, hogy lesz egy jó állásunk, egy szép, kedves feleségünk, és tényleg minden be happy lesz. Majd az esküvő, a házasság, és a közös gyerek egészítik ki, teszik teljessé, kompletté ezt az amúgy se sötét és szomorú (élet)képet. Mint a mesében, ugye! De valakinek ez mind semmi, ez mind nem elég. Fojtogatja ez a tudat, ami elől nem tud elmenekülni. Frusztrálja, nyugtalanítja, nem tud szabadulni tőle. A harmadik ikszet taposva pedig elérkezik egy fordulóponthoz. Úgy érzi, levegőre és térre van szüksége…

Másnak mindez már megadatott. Van felesége, van gyermeke, munkája, azaz minden ami kell. Azonban van, mikor, mindez nem garancia sem a boldogságra, sem az örömre. Na ilyenkor, ezekben a nehéz pillanatokban kell jól döntést hozni, nem feladni a harcot. Tovább kell menni, az élet nehézségeit, és kihívásaival szembenézni, s azt, gyerekestül meg mindenestül elviselni. Ám vannak akik összerogynak a felelősségtudattól, magától az élet farkastörvényeitől, és inkább a könnyebbik, az egyszerűbb utat választják: elmenekülnek.

Akad köztünk a világban, vagyunk sokan, akit hagytak már el. Néha miattunk, néha más miatt, de a dolgokon ez sokat nem szoroz és oszt, általában. Mert ez egy veszteség mindenkor, minden esetben, a szívünk törik össze darabjaira, mert nem tudjuk elfelejteni, kitörölni azt az arcképet, vagy az érzéseket (iránta), soha de soha. Ez is egy jelentős fordulat, változás az életünkben, amikor nem szabad megremegnie a lábaknak, hanem előre kell nézni, nem a múltban élni, és azon keseregni.

Eddig volt itt már a házasság előtt, házasság után, és a szakítás sebeit nyalogató ember a nagybetűs életből. Már csak egy valaki van hátra, aki habzsolja az életét. Falja a nőket, nem nagyon látja az élet rossz oldalát. Az pont úgy jó, ahogy van, és neki tetszik. Az csinálja amihez kedve van, és így a nagy a döntések elkerülik a házának ajtaját. Teszi a dolgát, nem sír semmiért, nem sírja vissza az álmokat, a jelenben él, a nőknek. Persze ez is mint minden, megszakad egyszer, ugye.

Négy barát, négy kapcsolat, négy fordulópont. Röviden valahogy így lehetne összegezni a filmet. Mindannyian egy olyan nyitott, kérdésekkel teli ajtóhoz értek a harmadik iksz után, ami előtt hosszasan megállnak, eltekintenek jobbra és balra, eljátszadoznak a menekülés gondolatával, vagy éppen meg is teszik azt. Ez az ajtó pedig a jövőt nyitja. A jövő van a "túloldalán", csak ez megrémiszt mindenkit, s elbizonytalanodik egy pillanatra, ami aztán végzetes hiba is lehet.

A történet egy esküvővel indul, ami talán egyet jelent a fordulóponttal, vagy inkább a kezdő lökéssel. A házassága előtt álló megismerkedik egy új lánnyal, a házasságában már rég hitét vesztett döntésre jut, a szakítást kiheverő egy új ötlettel áll elő, míg a negyedik laza életet élő egy új szépségét pillant meg, és újra nem bír magával. Innen kezdődik a sok-sok kérdőjellel, és határozatlansággal teli sztori, ami aztán fenekestül fel is fordul. A képlet egyszerű: egytől egyig mást akar, mint ami addig neki adatott. De ezzel a lépéssel, lépésekkel sikerül mindent jól összekuszálniuk....

… úgy ahogy a legalább 20 év óta (boldog) házasságban élő megöregedő anyukának, feleségnek is. Ő egy apró, de annál nagyobb szála a történetnek, az életnek. Ilyenkor van az, hogy megállunk egy pillanatra, s látjuk azt, hogy mivé lettünk, miről álmodtunk még korábban. S mivel a két kép nem egyezik, megijedünk, elfutunk a múltba, menekülni. A baj csak az, hogy fiatal már nem lesz ő se, s hiába is szeretne valami keményebb férfit találnia magának az addigi puha után, az nem megy csak úgy.

Ez az a film, ami sok mindent akart megmutatni, és sikerült is neki. Habár mindaz, amit pedzegettem ott fentebb az életről, - ezekről a párkapcsolatokról, s fordulópontokról - nem jelentenek nagy újdonságot, mégis valahogy sikerült a stáblista után gondolkodásra késztetni. Ez pedig, mi ha nem eredmény, a cél elérése. Azaz, hogy utat talált felém, bennem, és kérdéseket hozott ki belőlem. Az üzenet, kvázi mondanivaló nem tűnik csöpögősnek, túldrámainak, de sajnos nagyon élettelinek sem. Egyszerűen csak az egyik karakterrel, az egyik figurával azonosulunk, és vele együtt vészeljük át a gyengébb perceit a filmnek. Az egésznek van egy hangulata tehát, olyan, inkább, nyomasztó, depresszívfajta, ami igazán csak akkor tud megkapni, ha te is így, ilyen légkörben ülsz le elé, neki. Persze ezt sem kell borítékolni, mert mindenkinek erősen ajánlott.

Akkor is, ha a film, végére, veszít a „lendületéből”, és már egy picit erőltetett szagúra sikeredik, sajnos. Vannak benne ilyen gyenge pillanatok, ahogy írtam, de hát ezzel a zenével, zenei alapanyaggal megspékelt hangulatot nem tudja lerombolni csak úgy. A Zach Braff-féle válogatás nálam nem kérdezett, annyi szent. Egyből ott találta magát az ipodon. A régi környék után, itt is egy különös számokkal teli ostet hozott össze, amivel engem lekenyerezett a lábáról. S ilyenkor megbocsátom neki, hogy az ördög képében nem tudott ellenállni Rachel Bilsonnak. Na jó van, ez azért így nem igaz, mert ki lett volna képes…ugye.

Apropó színészek. Sok-sok ismerős arc. Köztük a már említett Zach Braff, aki nagyon jó srác, színész, nem is véletlen, hogy már saját útját egyengeti producerként, rendezőként, íróként stb… Mellette még ott van két ilyen nő, mint Jacinda Barrett meg Rachel Bilson, nem irigyeltem kicsit se, nézés közben. Végül is a színészi játékokkal nem volt bajom, pacsi mindenkinek, mert hozták a kötelezőt, sőt…

A hét pontot kapja, mert voltak hullámvölgyek, s a végére is kicsit ellaposodott, sajnos. Sajnos, mert a jó játékok, a hangulat, a zene, meg a párbeszédek talán többet is megérdemeltek volna még. Bár ez egyszer akkor is jól esett, és az újranézés pedig nincs kizárva, éppen majd akkor, ha a harmadik ikszen túl leszek. Ezek utána, már csak mi tehetjük fel magunkban a kérdést: hogy vajon mi is azon a vonaton utazunk, ahol Zach volt meg a többiek, és mi sem tudunk velük együtt megállni? Vagy igen - képesek vagyunk dönteni, és nem hibázni akkor, amikor arra a leginkább fogékonyak, s gyengék vagyunk. Az biztos, hogy a változás szele egyszer mindenkit megérint, csak az irány nem lesz mindegy, hogy mit lépünk majd, s merre megyünk tovább… Ezt nem árt nem elfelejteni. Valamint azt se, hogy ez volt az utolsó csók, a végső, az utolsó csepp a pohárban. Még egy, több, már, nem fordulhat elő…

Facebook Tumblr Tweet Pinterest Tetszik

0

Címkék: 8 the last kiss

The Proposal (2009)

inmfc - 2009.06.22. - 5 komment

Az ember élete nem csak móka és kacagás. Van benne még sírás, menekülés, meg utálat, utálkozás is felsőfokon. Ez utóbbi például, mindenkiben megszületik egyszer, vagy jobban mondva feltör, s utána pedig kitörölhetetlen lesz. Ezt érzi, valahányszor, amikor megpillantja azt a filmet, a polcon, amikor meghallja azt a muzsikát, vagy amikor… és folytathatnám még a sort tovább és tovább. Emberfüggő ez is, mint annyi minden más az életben. Azonban egy valakit, egy személyt, mindannyian, szerte a nagyvilágban képesek lennénk puszta kézzel megfojtani. Ez pedig nem más, mint: a főnökünk. Igen, a főnök, aki nem érez, nem lát, s nem hall, csak parancsol, parancsol, és nem utolsó sorban parancsol. Az alkalmazottak pedig nem bírnak a kedvében járni, egyenesen állni, egy rossz szót se szólni, ne hogy valami hibát is elkövessenek. Inkább összehúzzák magukat, s csinálják azt amit kell… de néha még ez sem elég.

Ahogy az a mai világban menő, egy ilyen főnöknek egy asszisztens is dukál. Tudjátok, az asszisztens, aki egymaga végzi el a boss összes dolgát, helyette. Telefonál, egyeztet, „kommunikációzik”, és a kedvenc kávét hordja, szállítja reggelente. Persze ezt nem csak így vagy úgy, ímmel-ámmal, hanem percre pontosan, korrekten, és hiba nélkül, na meg minden elismerő dicsérő szó nélkül is egyben. De hát az ember mindent megtesz, nem csak azért, hogy pénzt kapjon, hanem, hogy álmait kergesse állandóan. Példának okáért, egy ilyen robotnak, az előléptetés, az maga a főnyeremény lenne. Viszont a pár év, a megbízhatóság, a pontosság, s a lelkiismeretesség (sem)mit sem számít.

Ennek a hosszú bevezetésnek, és gondolatmenetnek mond ellent a néha-néha, olykor-olykor kialakuló szoros kötelék, kapcsolat a beosztott és a főnök között. Nesze neked tévhit. Ilyenkor van az, hogy egymásra találnak, leomlanak falak, és minden korábbi kimondott, vagy nem mondott szó értelmét veszti egy pillanat alatt. Na igen, előfordulnak ilyen dolgok is a világban, mert ahogy az a filmünkben is elhangzik: nem akarták ezt, de/ mégis megtörtént, kvázi az érzéseket nem lehet irányítani, és magunkba tartani, ugye. Ilyen a szerelem sokadik látásra vagy mifene. A bökkenő csak az, ebben az esetben, hogy nincs itt szó semmilyen kapcsolatról (van hidegről), nem hogy esküvőről, és házasságról.

Az igazság az, hogy a hivatásának maximálisan élő boss nem hajlandó beletörődni abba, hogy egyszer, őt bizony kitoloncolják az usából, hogy kétszer, ennek következményeképp állásának is búcsút inthet - ez utóbbi, természetesen, jobban fájna neki. Ezért, hirtelen ötlettől vezérelve, spontán dobja fel a nagy labdát a vezetőségnek, hogy nincs semmi probléma, s nincs ok az izgalomra, mert eltalálta őt a nyíl, megtalálta az igazit az asszisztense személyében. Ez persze csúsztatás a javából. Egy hazugság, ami további hazugságokat szül, s amiknek sosincs jó vége, még a filmekben se mindig. Na de a lényeg, hogy itt is érvényesül a valamit valamiért elv, mégpedig egy ajánlat képében. Miképp is?

Ott a nő, a főnök, aki nem szeretné az állását elveszteni, ezért mindenre hajlandó, valamint a másik oldalon, ott a beosztott, akinek ez egy páratlan lehetőség álmainak megvalósításához, a ranglétrán való feljebb lépéshez. Az egyiknek férj kell, a másiknak meg előléptetés. Kész is az ajánlat, amely mind elvileg, mind gyakorlatilag „hasznot hoz” mindkét ember, fél számára. S ez a lényege, nem? Azonban ez nem olyan könnyű és egyszerű feladat, mint azt gondolták volna előzetesen, mert a hivatal (a bevándorlási) komolyan veszi a munkáját, és ezért szűri a hamis érdekházasságokat. Márpedig az övék nem olyan, csak ezt alá is kell támasztani, miután visszajöttek az alaszkai útról, ahova együtt mennek, a férfi szüleihez, mint barát és barátnő, kézen fogva…

A romantikus vígjátékokat nem kell bemutatni senkinek. Születnek és jönnek azok tonnaszámra, hol nagyobb nevekkel, hol kisebb halakkal. Azonban a helyzet az, ami egyben nagyon szomorú is, hogy a sok között, valami értékeset, valami igazán szórakoztatót, nagyon nehéz találni. Ebből adódóan, talán, túlságosan is szkeptikus már az ember, ami a műfajhoz való viszonyulását illeti. Érthető is, meg elkeserítő is egyben. Fura nézni a raklapnyi egy kaptafára készülő alkotásokat, melyek mindig ugyanazon a banánhéjon csúsznak el. Azaz nem tudják a két műfaj közötti határokat egészségesen megtartani, de meghúzni is csak alig-alig sikerül. A jelenlegi The Proposal is beleesik ebbe a tipikus hibába. Kibontsam?

Hiába virít ott a plakáton és a színen a két nagy név, az még nem jelent semmit. Lehet, sőt biztos, hogy minden hiba nélkül megoldják kisujjból ezt a feladatot, azonban arról ők sem tehetnek, hogy a forgatókönyv olyan lett, amilyen. S most nem elsősorban a klisékre, a marha nagy kiszámíthatóságra gondolok itt, pedig ezekbe is lenne mit belekötni, jócskán, hanem az egész romantikára, ami úgy ahogy van drámába, melódrámába megy át. Annyi, de annyi film csúszott el ezen a ponton, és most ez is. Kicsit sajnálom a mozit, mert több volt benne, tényleg.

Hiszen a gyakori szájhúzás mellett, és ellenére a humorfaktor nagyon szuperál. Bár az is igaz, hogy ebből a sablonos alapszituból lehetett volna még inkább bankot robbantani, de mindegy. Persze, oké, tisztában vagyunk vele mindannyian, hogy nagyon meleg a pite, és nehéz már valami újat is kifacsarni a témából, de ez is már a csapból folyik esete… Egy szó mint száz, a poénok működnek, amikor kell, igazán jó pillanatokat varázsolnak a moziba secperc alatt, s azon veszem észre magam, hogy nevetek, mosolygok, a két ellen összecsapásán. Nem hazudok, ezért, ezekért a pillanatokért éri meg igazán bepillantást nyerni a moziba.

A hiba a szirup, amivel le lett öntve a mozi, jó gazdagon. Becsületükre legyen mondva, próbáltak poénokat dobálni közénk, akkor is, mikor nagyon rosszul állt a széna, és a giccs elárasztott mindent, de hiába, mert így is unalomba fulladt és picit nevetségessé vált egy idő után. Persze nem vagyok kőszívű meg minden, viszont a nagy páli fordulatot nem ártott volna alaposabban, még több romantikus snittel megvágni, mert így kevés volt, s hirtelen jött, minden szó nélkül. Különösen zavaró volt még ez az alone szál, már aki látta érti mire gondolok, ami meg hab volt a tortán, nem jó értelemben vett persze.

A színészeket már felhoztam fentebb is, de akkor még egyszer: nem rajtuk csúszott el a The Proposal. Ryan Reynolds és Sandra Bullock megoldotta a feladatát, de ahogy az lenni szokott, a mézesmadzagot, az igazán nagy pillanatokat még se ők tették le, hanem a nagyi. Pedig Bullock kisasszony mindent megpróbált, majdnem meztelenül flangált, meg a popóját rázta a kamerába, de mindhiába, persze a szépségét senki nem vitatja, of course.

Mielőtt azonban még mindeni rosszra gondolna, a Nász-ajánlattal (nász?) kapcsolatban, azért jelezném, nem olyan vészes a helyzet, mint amennyire azt lefestettem, és lehúztam sorokon keresztül. Mert a film megérdemli a hat pontját, szó se róla, csak olyan átlagos, közép, tucat lett, - ami a filmet látva -, lehetett volna több is. Az elég gáz 27 idegent is jegyző Anne Fletcher-nek most sem sikerült, na igen. Ez is kicsit felesleges, erőltetett szagú lett, habár a vígjáték faktor itt már elég szép és magas színvonalat képviselt. Jótanács: tessék még a másik félre is gyúrni, és akkor már legközelebb tutira nem lesz semmi probléma. Van is egy ajánlatom számára, most jut eszembe!

Facebook Tumblr Tweet Pinterest Tetszik

0

Címkék: 6 2009 the proposal

The Hangover (2009)

inmfc - 2009.06.21. - 9 komment

Las Vegas vágyat kelt, örömöt szerez (vagy bánatot), és szórakozást nyújt. Mindenki tisztában van vele, még hőseink is, hogy aki oda beteszi a lábát, az nagy nehezen, egy nem akármilyen sablonos hosszú történet után tudja csak elhagyni. S nem, most tényleg nem a szerencsejátékról regélek itt, hanem egy hatalmas átmulatott buliról, amire a rezidensek, maguk a főszereplők sem emlékeznek. Az esetek többségében talán ez nem is baj, talán nem is szeretnénk vágni, tudni, hogy mit tettünk ~~tavaly nyáron~~ tegnap este egészen másnap reggelig bezárólag, csak hát előfordulnak olyan apró gikszerek, amikor kénytelenek vagyunk szembe nézni saját magunkkal, meg másokkal, hogy az elhagyottakat, az elesetteket visszaszerezzük, míg a nálunk rekedteket pedig visszajutassuk a jogos tulajdonosaiknak. S ez még csak a kezdet, kérem szépen, mert az igazi, már említett hosszú történet csak most indul be teljes fokon, amikor minden egyes percnyi infó új megvilágításba helyezi a tegnap estét, annak „lightos” mókázás kitörölt, (el)felejtett eseményeit.

Másnaposság? Na igen, akár a másnaposság is lehetett volna egy jó indítása alap itt, a Hangover esetében, de azt hiszem így is sikerült bőven rávezetnem az olvasót a lényegre, a kérdőjelekkel igencsak gazdag történet alapköveire. Mert a lényeg az, hogy nem emlékszünk semmire. Se a három arc, se mi, a néző. Együtt próbáljuk meg kideríteni a semmire a válaszokat, a sok-sok frissítő, és paradox helyzetek útja során. Bár az is igaz, hogy az idő véges, mert minél előbb vissza kell térni, ha úgy tetszik: be kell esni, az esküvőre, oly fitten, kijózanodva, minden kemény, súlyos pillanatot megemésztve. Azonban ez nem olyan egyszerű, mint az eddig olvasható volt. Miért is? Részletezném tovább, engedelmetekkel.

Arról van itt szó, hogy négy figura gondolt egyet és egy legénybúcsú alkalmával, ürügyén leugrott a közeli (?) LV-be, hogy ott majd jól megünnepeljék a haver fejének bekötését. Viszont egy dologgal a képekből, meg a lefestett helyzetből adódóan nem számoltak, hogy a buli kicsit keményebbre, súlyosabbra fog sikeredni, mint azt eltervezték. S most mit értek súlyos alatt? Azt, hogy a négy fő a korán kelésre már háromtagúra csökkent, de becsületükre legyen mondva, gyarapodott is egyben cicussal, tyúkkal, meg egy kisbabával. Ez még azonban mind semmi! A negyedik tag, már aki elveszett, eltűnt, az pont a "jövendőbeli" férj, akinek zárós határidőn belül otthon kell lennie, ugye. Ezen kívül vannak még apróbb, de nem elhanyagolhatatlan mellékes tényezők, mint hiányzó fogak, s egy esküvő létrejötte a pörgős, eseménydús éjszakában.

A valósággal szétbombázott luxuslakosztály díványáról vagy padlójáról való felkelés, pofavizit valamint észbe kapás után indulhat is a nyomozás, a krimi: meg kell találni a havert, a testvért, és egyben a pár - negatív buliból eredő – hátramaradt veszteségre is választ kell találni. Ezek szerint, akkor nem hülyeség az kijelenteni, hogy talán még a buli eseményeit is lekörözi a másnaposság másnapján történtek. Bár, azért majd az enyhén kompromittáló felvételek, bizonyítékok tesznek róla, hogy ne legyen igazam, igazunk. Azaz nekünk ezzel kell beérni a más nappal, de korántsem eseménytelen, unalmas más nappal, teszem hozzá.

Úgy vagyok vele, hogy nem akarok minden poént lelőni, ezért csak óvatosan szemezgetek a humorbonbonok között, inkább. A cicust, a kisbabát már felhoztam, de rajtuk kívül még képbe kerül a Tyson (?), a ferdeszemű alakulat – már elnézést, s a zsernyákok is többek között. Van itt történés bőven, nincs idő unatkozni. A sablonok is elmaradtak valahol, elfelejtődtek, és a humort is adják, szórják közénk percenként. Világmegváltás akkor elérkezett. Tényleg? Mingyá’ dobok egy szmájlit!

Nem tudnék nagyon belekötni a moziba, mert amiért megszületett, mert aminek eleget kell tennie, az teljesíti, majd öt csillagban, minden kérdés nélkül. Az első kockától az utolsóig az a szmájli költözik az arcodra, és le sem száll onnan, de soha. Csak néha voltak gyengébb eresztésű, nem annyira célt találó poénok, jelenetek, inkább több volt a nevetős fajta, számomra legalább is. Azonban abban mindannyian egyetérthetünk, hogy a Hangover mindent megtett a kikapcsolódás, szórakoztatás, és nevetés fogalmainak, szándéákának kipipálásáért, végrehajtásáért. Az a friss, kellemes, és jó érzés, ami a stáblista után tölti el az embert, arra azért jó régen vártunk már, szavamra mondom. Nem akarok itt túlzásokba esni, de igen, bizony, lehet, hogy az év vígjátékát csodálhattuk ebben a majd két órában. Azon se kell csodálkozni, hogy a folytatás már alá van írva, pöcsételve, szóval gyorsan befutott, mint Bolt a száz méteren. Nem kérdezett, na.

Igényes poénokkal (nem mindig azért) vesz le a lábamól elsősorban, de azért a forgatókönyv is megér egy pacsit, a hihetetlenül jól megírt dialógusaival, meg beszólásaival. Jó jelenetek, kiváló zenék, és még jobb színészi játékok a parketten. A nagy hármas, négyes mindent megtett a rekeszizmok megdolgozása végett. Pedig-pedig nincsenek nagy nevek, színészek, nem ám, ez is simán benne van, benne lehet az arany tojást, sok zsét, meg népszerűséget tojó mozi fegyverarzenáljában. A nevek, csak hogy a jövőben azért erre is emlékezzünk, kvázi honnan indultak címszó gyanánt: Zach Galifianakis, Bradley Cooper, Kitchen Confidential, és Ed Helms. A standuppos ürge Zach néha kicsit már sok volt, de azt hiszem ő volt a legnagyobb ász a filmben, de persze senkinek se kell elbújnia mögötte, nem azért mondtam.

Ennél többet nem vagyok kénytelen írni a moziról, a The Hangover-ről, ami Todd Phillips rendezésében készült el így ebben a formában. Látni kell. Tudod a pali, aki a Road Trip-et és Old Schoolt is jegyzi, magáénak tudja. Nem mintha a semmiből lépett volna elő, de azért tényleg régen hallottunk már felőle. Ám ez nem akkora hírérték, hogy itt erről kéne sorokat töltenem, mert a film az, ami elviszi a bulit, a színészek, a poénok, a hangulat, meg úgy minden. Nem egyszer, nem kétszer nézős ez, az sicher. Szóval tessék nem elfelejteni ezt a mozit, mert a tőlem kapott kilenc pontja is azt mutatja, hogy van valami LV-ban, amiről senki se tud semmit, és mégis valamit, sokkal többet, mint az előre borítékolható lett volna. Remélem emlékezni fogtok rá!

Facebook Tumblr Tweet Pinterest Tetszik

0

Címkék: 2009 9 the hangover

Caótica Ana (2007)

inmfc - 2009.06.20. - Szólj hozzá!

Mindenkinek megvan Julio Medem. Nincs? Akkor segítek emlékezni ezzel. Rémlik már… a rendező-író már egyszer megmutatta, hogyan kell túlfűtött szenvedélyekkel, bravúros történetvezetéssel, és "némi" erotikával drámai, romantikus filmet készíteni és most tessék, pár év múlva újra megtette ezt. Jobban mondva, megtehette volna. De, nem tette, csak akarta, szerette volna. Az igazat megvallva többre és jobbra számítottam. Vagy egyszerűen csak csalódtam. Most nem sikerült, másodjára (van kinek harmadjára) egy Sex és Luciát hozni, teljesíteni. Nem sikerült, pedig a Lucia erotikus/romantikus mesélése után, láttán, joggal várhattam, várhattunk volna még egy olyan jó alkotást a Caótica Ana személyében. Ám mindhiába, mert most a több sokkal kevesebb lett, sajnos. Miért is írom ezt?

Egy olyan érzésem volt egész idő alatt, mintha túl sok mindent akarna megmutatni a Caótica Ana. Erre mi sem jobb bizonyíték, hogy néhány apró utalás, pár tisztább képkocka csak az újranézés után nyert értelmet. Nem egy egyszeri darabról van szó, korántsem, ezt nem árt leszögezni gyorsan. A baj leginkább abból ered, hogy az egész, a 10 fejezet, nem áll össze a legvégén. Vagyis tudom, tudjuk, mit akar vele érzékeltetni, sugallni a direktor úr, de ez kevés. Kevés, mert akkor, mert még így is nagyon sok a kérdőjel, s a sötétebb paca, folt a történetben. Julio Medem egyszerre foglalkozik mindennel, a világ összes bajával, és mégis semmivel: a nők s férfi szerepeitől kezdve a háborún keresztül a lélekvándorlásig mindennel.

Még itt a legelején azt se árt feljegyezni, leírni, kisbetűkkel, ceruzával a margóra, hogy a rendező 2001-ben vesztette el testvérét, Ana-t, aki fiatal festőnő volt. Párhuzam, na igen, majd meglátod. Hét év kellett tehát ahhoz, hogy beérjen a munka gyümölcse és a film elkészüljön neki, miatta, és érte. Bárhogyan is húzom a szájam szélét sokszor, majd tovább, akkor is mindig eszembe jut, hogy mennyire szép dolog volt ez, az elhunyt testvérnek emléket állítani, persze idézőjelbe.

A történetről: szó van egy lányról, aki barlangban nőtt fel, s akit apja tanított kábé felnőtt koráig. Jól, ügyesen tud festeni, ami is fel is kelti egy mecénás figyelmét. Nem kell sok idő és Ana már messze a barlangtól, az idegen nagyvárosban találja magát, rengeteg fiatallal, és művészemberrel egyetemben, körülvéve. Gyorsan beilleszkedik, barátra talál, és a szerelem is megtalálja. Ám egy nap rohamot kap…

… amit jó pár követ még. Abban a hipnózis-szerű állapotban fura emlékek, inkább múltképek jelennek meg előtte, amelyekről maga sem tudja, hogy pontosan mikor, hol történtek, s miért. Ebben az állapotban, a visszaszámlálás után Ana több percen keresztül meséli el, éli át a látottakat, így próbálnak választ találni a miértre. Közben elveszti kedvesét, vagy elhagyja az, ami még inkább súlyosbítja a helyzetet, s állapotát.

Ezt a filmet is lehet szidni, lehet nem érteni (azért lehet), akkor is egy élmény-szerű dolog, amivel nem mindennap találkozhat a nagyérdemű. Hipnózisok, lélekvándorlások, tudattalan, minden ami a különböző emlékeket, személyiségeket egy emberré varázsolja, varázsolhatja a film végére. Az egész egy nagy mesélés, egy nagy utazás. Ahogy Julio Medem Luciája is az emlékekkel harcolt nap mint nap, úgy Ana is emlékeket, a múlt képeit látja maga előtt valahányszor, amikor rohama lesz. S hát a baszk rendező ehhez a meséléshez nagyon is ért. Fejezetenként újabb és újabb dolgok derülnek ki, de sajnos az idő haladtával már a türelem fogy, és a tempó is visszaesik. Hiába „volt” Ana boszorkány, élt egy indiánrezervátumban, és született újjá újra és újra egy másik testben, akkor se lehet nagyon összerendezettnek, nagyon egésznek titulálni a filmet. Túl nagyot akart, de nem bírta.

Ezek mellett, tudatában, mégis azt kell mondanom az előbbi élményhez visszacsatolva, hogy nagyon is szerethető film lett belőle. A túlzottan is képünkbe nyomott, erőltetett mesélésből eredő képkockákat elfelejtve, vagy magunk mögött hagyva egy igen is izgalmas, kellemetlen két óra telik el, igaz picikét lassan, a szemünk láttára. A kezdés és a befejezés az profin van megoldva, csak a középső fejezetek adják fel a harcot, egyszer, kétszer, többször. Nem azt mondom, hogy üresjáratok lennének benne, vagy unalmas lett volna, egyszerűen ezek a részek, fejezetek kevesek, a stílusos, szemkápráztató jelenetekhez képest, viszonyítva, amelyek ugyanebben a moziban forogtak.

Mert igen, kérem, a képi világ az valami gyönyörű. Néha annyira letisztult, néha pedig éppen ellenkezőleg olyan sötét színekkel játszik, hogy azt öröm nézni. Ana korábbi, múltbéli emlékeit felidézve vagyunk mi itt sivatagban, a festői szépségű barlangnál, fent az égen, NY-ban, és még sok máshol ezen kívül. Baromi sok szín jelenik meg a palettán. De a zenét is csak dicsérni lehet. Ahol kell latinos, spanyolos, ahol kell ott pedig visszavesz ebből. Ebben a két esetben biztos nincs hiba….

… de még az Ana-t alakító Manuela Vellés játékban se. JM már a S&L-val is egy Paz Vega-t adott a filmvilágnak, most pedig készpénzként vehetjük, hogy ennek az új leányzónak is lesz helye minden bizonnyal a közeljövőben. Manuela annyira egyszerűen, és nagyszerűen hozza Ana-t, hogy arra nehéz szavakat találni. Szép alakítás.

Aki látta a filmet, annak nem lehet, lehetett nagy meglepetés, hogy direkte kerültem az egész írás során a magyar címet. Az Anna bekattanva cím egy elég hatalmas baklövés, félrefordítás, ezt nem kell ragozni. Szó sincs itt bekattanásról. Nyilvánvalóan csak arra tudok gondolni, s következtetni ebből a címből, hogy aki ezt adta, az száz százalék, hogy nem látta a filmet. Vagy ha mégis, akkor meg nem tudom mit nézett… Ilyenektől bosszús az ember, mert képzeljük csak el, hogy e cím alapján fogja majd valaki a polcokról levenni a darabot, etc, érthetetlen… Hiba. Nagy hiba.

Falra festett ajtók, érintkező kezek a tömegben, és a visszaszámlálás. Ez mind a Caótica Ana. Persze jóval több, és mélyebb ennél, habár igazuk van azoknak, s egyet is értek velük abban, hogy a film - szereplőjével egyetemben - kaotikussá vált egy idő után. Kicsit hatásvadász lett, de jó időutazás végül is. Valahol írták róla még korábban, hogy „nem megérteni kell, hanem érezni”, ha jól emlékszem. S ez rendkívül szépen összefoglalja az eddig leírtakat. Viszont hat és fél pontnál egyszerűen nem tudok többet adni rá, de kevesebbet se. Túl sok volt már freudi meg hipnotikus dolgokból, a gyenge percekből, s némileg kevés forgatókönyvből, ezt nem tudom neki elnézni. Bár az is lehet, hogy JM előbbi munkája után túl magasra tettem fel a lécet, nem tudom. Csalódás ez, ami egyszer kisebb élményszámba ment, de mégse tudtam miatta leesni a székről. Várom a következőt!

Facebook Tumblr Tweet Pinterest Tetszik

0

Címkék: 6.5 caotica ana

The last house on the left (2009)

inmfc - 2009.06.20. - 11 komment

A nagy és megállíthatatlannak tűnő remake gyártásnak ebben az évben a The last house on the left esett áldozatul, biztosan, többek között. Mondom és hangsúlyozom ezt azért, így lehangolóan, mert annyian vannak már, hogy ember legyen talpán, aki tudja követni, számolni ezeket, állandóan. Egy közös van bennük minden kétséget kizáróan: hogy a képlet, ha úgy tetszik a recept, az mindenhol ugyanaz, s azonos. Most akkor fessem le? Szóval, van itt egy hetvenes eredeti nekünk, amit a szerencsésebbje a nagy tömegből már láthatott, s amit most (miért pont most?) elővettek a doboz mélyéről és újra leforgattak. A miértekre már nem keresem a választ egy jó ideje, tehát arról tessék mindenkinek magában dűlőre jutnia. Az biztos, hogy ezt is kicsit kipofozták, modernizálták, itt-ott vettek el belőle, vagy adtak hozzá és nem is kellett több ennél, kész is lett a tiszta, hamisítatlan feldolgozás. De ez már gondolom az olvasót mind hidegen hagyja, és kívülről fújja, őt csak az érdekli már itt a legelején, hogy megérte? Válaszolok: megérte.

Megérte, s ez nem akármi. Nem akármi, mert tényleg, gondoljunk csak bele, hogy a remake dolgokból eddig nem sok jó sült ki. Dunát lehetne belőlük ereszteni, meg minden, viszont ha egy átlagon felülit kéne megemlíteni az utóbbi időkből, akkor az nehezemre esne, nem tudnék a padból vehemensen jelentkezni, hogy igen, tanár úr kérem, én láttam egyet. Ritka (eset) lenne ez, mint a fehér holló. Persze voltak és születtek átlagos darabok, de legtöbbször csak vakartam a fejem, és nem hittem a szememnek, miközben azt kérdeztem magamtól: ezt most miért kellett? Nem tudom, ki hogy van vele, de ez a The last house on the left nagyon is kellett már. Annyira hiányzott egy ilyen az idei felhozatalból, a sok rosszat látva, hogy csak na. Azonban azt se állítanám, hogy minden ujjamat megnyaltam utána s miatta, vagy hogy annyira lerágtam volna a körmömet az idegességtől. Egyszerűen maradjunk annyiban, hogy azért nem sok hiányzott ezen tevékenységek végrehajtásához egy-egy képkockát látva.

Nem sok hiányzott, pedig ez a film is csak olyan mint a többi. Olyan tucatféleség - sztori szempontból nyilvánvalóan. Nincs nagy meglepetés itt se. Persze ezt a műfajt nem ezért szeretjük, tudom én is. Részletek később, olvass tovább.

Talán nem ártott volna vallomással kezdeni a soraimat, de akkor itt írnám, hogy nem volt szerencsém látni az eredetit, sajnos, vagy nem sajnos, így tessék továbblapozni, és megemészteni majd a soraimat.

Az előbb, fentebb, megfogalmazott tucat jelzőhöz még annyit tennék hozzá, érdemben, hogy azért itt se bánnak kesztyűs kézzel a klisékkel. Igen, ezt is megszokhattam már végre, és nem is várhattam volna mást egy hetvenes feldolgozástól, de azért mégis, mindig jó valami újat látni olykor-olykor. De nem. Nincs már tüske bennem ezt illetően, mert a jelenetek, a hangulat az kárpótol mindenért, szerencsére.

Itt is vannak a bűnözök, a rosszarcok, meg egy család, akik nyaralni mennek abba a házba, ott balra, messze az úttól. Fájó emlékek, sötét jövő képek, és a „kétségbeesett jelen”. A történetről sokat nem érdemes elárulni, hiba lenne, ezért csak annyit említenék meg róla sejtelmesen, hogy a nagy családi nyaralás közepette a régi barátnővel való összefutás mindent megváltoztat, örökre. A többit pedig tessék majd megnézni. Bár akik már a régivel találkoztak, azoknak úgy se lehet újdonságot mondani, viszont azért voltak apróbb változtatások, komolyan, amikből egy más kép, egy más szitu alakul ki, azaz valami új születik meg egyszer csak.

A műfaj megköveteli, az ökölbe szorított izgalmakat, a hajat tépő feszültségeket, és a már-már kibírhatatlan, idegesítő atmoszférát. Természetesen lehetne ezt folytatni, még sorokon keresztül, de az a lényeg, hogy a filmnek sikerül ebből valamit, néha többet, néha kevesebbet adni, nekünk, a nézőnek. Inkább többet, mert voltak feszült pillanatok, különösen igaz ez a film első felére, ami rendkívül jól nyit, és építi fel az egyre sötétebb képet festő hangulatot, vagy éppen képkockákat. Egyre inkább kezd kényelmetlenné válni a szék, a tehetetlenség, s a zéró menekülés pedig már elviselhetetlen egy idő után. A mozi végül is nem sokat teketóriázik, megpróbál abban a szűk kevesebb mint két órában sok-sok nyugtalan perccel megajándékozni, és ez sikerül neki. Nem mindig, mert a film egy pont után azért lassabb fokozatra kapcsol, a sok duma belassítja a történéseket, sajnos, viszont ebből is sikerül kiutat találni, egy igazán kellemetlen befejezéssel.

Igaz tehát, hogy nem mindig tud lázban tartani, de mégis néha annyira erős, és kemény szkénákat tálal, hogy újra feltámad, s van miért félni, izgulni. A középső fejezet, ahogy helyszínt váltunk, az ott nem volt okés, kevés volt, túl sok idő telt el a semmivel. Értem én, hogy strangers in my house van terítéken, de ebből is már minden kakaót „kipréseltek” a korábbi társak. Más. A szereplők is kitettek magukért. Hozták a kötelezőt, becsületükre legyen mondva. Itt nagyon nem volt probléma, de nem is tudnék úgy valakit nagyon kiemelni a többi közül.

Mindent összevetve: kellemes meglepetés lett ez. Amolyan pozitív csalódás. Nem kell azért itt nagy dolgokra gondolni, csak egyszerűen arra, hogy az eddigi kis, átlagos részeket, képkockákat megtöltötték a The last house on the left esetében valamiféle izgalommal, valamiféle feszültséggel. S ez adja meg a színét a szagát az egésznek. Persze ezek mellett azért előkerülnek a kések, meg egyéb más hasznos eszközök akár a konyhából, akár a zsebből. Kvázi a vér szerelmesei se fognak unatkozni, hol erőszakos, hol brutális, de azt is látni, érezni kell, hogy nem erre mentek rá a készítők, és jól tették. Hét és fél pont jár neki, minden kérdés nélkül. Legközelebb pedig, ha ezt látod kiírva valahol az út mellett: Lake ends in the road, akkor inkább fordulj vissza, mert később már késő lesz. S akkor mit fogsz tenni?

Facebook Tumblr Tweet Pinterest Tetszik

0

Címkék: 2009 7.5 the last house on the left

Fame (1980)

inmfc - 2009.06.19. - Szólj hozzá!

Kígyózó sorok, hatalmas tömeg, pattanásig feszült húrok - azaz mit meg nem tesz egy fiatal, hogy híres legyen?

Hírnév? Siker? Pénz? Csillogás? Elismertség? Na igen, ismerősen és jól csengő fogalmak ezek mindenki számára, szerte a nagyvilágban. A legtöbb embernek ez egy kiút, egy nyitott ajtó, a kiskapu, amin keresztül olyan „életet élhet”, amiről csak korábban, addig álmodni sem mert, vagy éppen ellenkezőleg, álmodott már róla sokat, eleget. Így nem is lehet kérdés, nem is lehet meglepő, hogy nem habozik akkor, amikor van rá lehetősége. Van rá lehetősége, a kérdés már csak az, hogy tud-e élni vele, meg tudja ragadni és ki tudja használni azt, vagy sem. Ezek, az első lépések, a legfontosabbak és a legnehezebbek a hírnévhez vezető hosszú, és rögökkel teli útján. Annyi biztos, hogy megéri a pénzét, ergó szenvedni kell érte, mert ez se jön csak ingyen. Nagyon sok múlik rajtunk, hogy a fő pillanatokban mit teszünk, hogyan döntünk, s miképpen is cselekszünk. Elég egy kis hiba, egy botlás, s egy csapásra minden megváltozik, a hírnévnek pedig búcsút mondhatunk. Bár igaz, hogy egyelőre még csak bontogatjuk a szárnyainkat, de a várakozás ideje letelt. Tessék, most kell megmutatni! Ön a következő!

Facebook Tumblr Tweet Pinterest Tetszik

0

tovább »

keresés}

friss}

megmondom}

top5}

pertíz}

bwoodi színes}

favourite}

linkek}

licenc}

The last kiss (2006)

inmfc - 2009.06.23. - Szólj hozzá!

Címkék: 8 the last kiss

The Proposal (2009)

inmfc - 2009.06.22. - 5 komment

Címkék: 6 2009 the proposal

The Hangover (2009)

inmfc - 2009.06.21. - 9 komment

Címkék: 2009 9 the hangover

Caótica Ana (2007)

inmfc - 2009.06.20. - Szólj hozzá!

Címkék: 6.5 caotica ana

The last house on the left (2009)

inmfc - 2009.06.20. - 11 komment

Címkék: 2009 7.5 the last house on the left

Fame (1980)

inmfc - 2009.06.19. - Szólj hozzá!

Címkék: 10 fame