Mindenkinek megvan Julio Medem. Nincs? Akkor segítek emlékezni ezzel. Rémlik már… a rendező-író már egyszer megmutatta, hogyan kell túlfűtött szenvedélyekkel, bravúros történetvezetéssel, és "némi" erotikával drámai, romantikus filmet készíteni és most tessék, pár év múlva újra megtette ezt. Jobban mondva, megtehette volna. De, nem tette, csak akarta, szerette volna. Az igazat megvallva többre és jobbra számítottam. Vagy egyszerűen csak csalódtam. Most nem sikerült, másodjára (van kinek harmadjára) egy Sex és Luciát hozni, teljesíteni. Nem sikerült, pedig a Lucia erotikus/romantikus mesélése után, láttán, joggal várhattam, várhattunk volna még egy olyan jó alkotást a Caótica Ana személyében. Ám mindhiába, mert most a több sokkal kevesebb lett, sajnos. Miért is írom ezt?
 |
Egy olyan érzésem volt egész idő alatt, mintha túl sok mindent akarna megmutatni a Caótica Ana. Erre mi sem jobb bizonyíték, hogy néhány apró utalás, pár tisztább képkocka csak az újranézés után nyert értelmet. Nem egy egyszeri darabról van szó, korántsem, ezt nem árt leszögezni gyorsan. A baj leginkább abból ered, hogy az egész, a 10 fejezet, nem áll össze a legvégén. Vagyis tudom, tudjuk, mit akar vele érzékeltetni, sugallni a direktor úr, de ez kevés. Kevés, mert akkor, mert még így is nagyon sok a kérdőjel, s a sötétebb paca, folt a történetben. Julio Medem egyszerre foglalkozik mindennel, a világ összes bajával, és mégis semmivel: a nők s férfi szerepeitől kezdve a háborún keresztül a lélekvándorlásig mindennel.
Még itt a legelején azt se árt feljegyezni, leírni, kisbetűkkel, ceruzával a margóra, hogy a rendező 2001-ben vesztette el testvérét, Ana-t, aki fiatal festőnő volt. Párhuzam, na igen, majd meglátod. Hét év kellett tehát ahhoz, hogy beérjen a munka gyümölcse és a film elkészüljön neki, miatta, és érte. Bárhogyan is húzom a szájam szélét sokszor, majd tovább, akkor is mindig eszembe jut, hogy mennyire szép dolog volt ez, az elhunyt testvérnek emléket állítani, persze idézőjelbe.
A történetről: szó van egy lányról, aki barlangban nőtt fel, s akit apja tanított kábé felnőtt koráig. Jól, ügyesen tud festeni, ami is fel is kelti egy mecénás figyelmét. Nem kell sok idő és Ana már messze a barlangtól, az idegen nagyvárosban találja magát, rengeteg fiatallal, és művészemberrel egyetemben, körülvéve. Gyorsan beilleszkedik, barátra talál, és a szerelem is megtalálja. Ám egy nap rohamot kap…
… amit jó pár követ még. Abban a hipnózis-szerű állapotban fura emlékek, inkább múltképek jelennek meg előtte, amelyekről maga sem tudja, hogy pontosan mikor, hol történtek, s miért. Ebben az állapotban, a visszaszámlálás után Ana több percen keresztül meséli el, éli át a látottakat, így próbálnak választ találni a miértre. Közben elveszti kedvesét, vagy elhagyja az, ami még inkább súlyosbítja a helyzetet, s állapotát.
Ezt a filmet is lehet szidni, lehet nem érteni (azért lehet), akkor is egy élmény-szerű dolog, amivel nem mindennap találkozhat a nagyérdemű. Hipnózisok, lélekvándorlások, tudattalan, minden ami a különböző emlékeket, személyiségeket egy emberré varázsolja, varázsolhatja a film végére. Az egész egy nagy mesélés, egy nagy utazás. Ahogy Julio Medem Luciája is az emlékekkel harcolt nap mint nap, úgy Ana is emlékeket, a múlt képeit látja maga előtt valahányszor, amikor rohama lesz. S hát a baszk rendező ehhez a meséléshez nagyon is ért. Fejezetenként újabb és újabb dolgok derülnek ki, de sajnos az idő haladtával már a türelem fogy, és a tempó is visszaesik. Hiába „volt” Ana boszorkány, élt egy indiánrezervátumban, és született újjá újra és újra egy másik testben, akkor se lehet nagyon összerendezettnek, nagyon egésznek titulálni a filmet. Túl nagyot akart, de nem bírta.
Ezek mellett, tudatában, mégis azt kell mondanom az előbbi élményhez visszacsatolva, hogy nagyon is szerethető film lett belőle. A túlzottan is képünkbe nyomott, erőltetett mesélésből eredő képkockákat elfelejtve, vagy magunk mögött hagyva egy igen is izgalmas, kellemetlen két óra telik el, igaz picikét lassan, a szemünk láttára. A kezdés és a befejezés az profin van megoldva, csak a középső fejezetek adják fel a harcot, egyszer, kétszer, többször. Nem azt mondom, hogy üresjáratok lennének benne, vagy unalmas lett volna, egyszerűen ezek a részek, fejezetek kevesek, a stílusos, szemkápráztató jelenetekhez képest, viszonyítva, amelyek ugyanebben a moziban forogtak.
Mert igen, kérem, a képi világ az valami gyönyörű. Néha annyira letisztult, néha pedig éppen ellenkezőleg olyan sötét színekkel játszik, hogy azt öröm nézni. Ana korábbi, múltbéli emlékeit felidézve vagyunk mi itt sivatagban, a festői szépségű barlangnál, fent az égen, NY-ban, és még sok máshol ezen kívül. Baromi sok szín jelenik meg a palettán. De a zenét is csak dicsérni lehet. Ahol kell latinos, spanyolos, ahol kell ott pedig visszavesz ebből. Ebben a két esetben biztos nincs hiba….
… de még az Ana-t alakító Manuela Vellés játékban se. JM már a S&L-val is egy Paz Vega-t adott a filmvilágnak, most pedig készpénzként vehetjük, hogy ennek az új leányzónak is lesz helye minden bizonnyal a közeljövőben. Manuela annyira egyszerűen, és nagyszerűen hozza Ana-t, hogy arra nehéz szavakat találni. Szép alakítás.
Aki látta a filmet, annak nem lehet, lehetett nagy meglepetés, hogy direkte kerültem az egész írás során a magyar címet. Az Anna bekattanva cím egy elég hatalmas baklövés, félrefordítás, ezt nem kell ragozni. Szó sincs itt bekattanásról. Nyilvánvalóan csak arra tudok gondolni, s következtetni ebből a címből, hogy aki ezt adta, az száz százalék, hogy nem látta a filmet. Vagy ha mégis, akkor meg nem tudom mit nézett… Ilyenektől bosszús az ember, mert képzeljük csak el, hogy e cím alapján fogja majd valaki a polcokról levenni a darabot, etc, érthetetlen… Hiba. Nagy hiba.
Falra festett ajtók, érintkező kezek a tömegben, és a visszaszámlálás. Ez mind a Caótica Ana. Persze jóval több, és mélyebb ennél, habár igazuk van azoknak, s egyet is értek velük abban, hogy a film - szereplőjével egyetemben - kaotikussá vált egy idő után. Kicsit hatásvadász lett, de jó időutazás végül is. Valahol írták róla még korábban, hogy „nem megérteni kell, hanem érezni”, ha jól emlékszem. S ez rendkívül szépen összefoglalja az eddig leírtakat. Viszont hat és fél pontnál egyszerűen nem tudok többet adni rá, de kevesebbet se. Túl sok volt már freudi meg hipnotikus dolgokból, a gyenge percekből, s némileg kevés forgatókönyvből, ezt nem tudom neki elnézni. Bár az is lehet, hogy JM előbbi munkája után túl magasra tettem fel a lécet, nem tudom. Csalódás ez, ami egyszer kisebb élményszámba ment, de mégse tudtam miatta leesni a székről. Várom a következőt!
