Konklúzió: nem kell ezen mit ragozni. Az van, hogy az igaz történeten alapuló rögbis és amerikai focis filmekkel tele van már a padlás, s csapból is ők folynak. Minden évben napvilágot lát, több is, egy példaértékű, felülmúlhatatlan rekorddal, rekorderrel az élen, a középpontban. Természeten szép dolog, s vallom én is, hogy a hihetetlen, elképesztő nagybetűs múltról nem szabad csak úgy elfeledkezni, akár a sportból kiindulva, de egy idő után már nagyon nehéz ugyanazt megetetni a nézővel, amit előtte az, már jó párszor elfogyasztott, akár jobb tálalásban és eszközökkel. A Forever strong pedig lehet, hogy megpróbál kitörni a középszerből, de túlságosan is komolyan veszi magát, és a pünkösdi királysága ott, akkor, véget is ér.  

Ugyanez a helyzet a Forever Strong esetében is fennáll. Hiába nincs benne hiba, akkor sem tudok csupa szépet és jót a neve mellé biggyeszteni. Egyszerűen nem tud többet adni az átlagnál. Az igazság az, hogy a két órás játékidőt sem tudja maximálisan kitölti, azaz üresjáratok akadnak benne, unalom faktor van bőven. Értem én, hogy az élet megírta a forgatókönyvet, de akkor meg illene picit jobban összeszedni, összeszorítani a nadrágszíjat. Mert itt elengedték, s tessék, a két óra túl hosszú, mert nincs annyi esemény, történés benne, hogy az érdekeljen ez idő alatt. A kliséket furcsa megemlíteni, viszont akkor is letagadhatatlan, hogy minden képkocka úgy történik, ahogy azt te elképzelted pár másodperccel, perccel korábban.

Bizonyára mindannyian elképzeltük, elgondolkoztunk azon, hogy majd milyen lesz a first job? Mennyire nehéz lesz az, mert már nem ülünk tovább a padban, és mert egy új élet veszi kezdetét. Ahol fel kell venni a tempót, és csinálni kell tényleg, nem ímmel-ámmal azt a bizonyos dolgot, életünk végéig. Szóval, az első pofon a legnagyobb, a többit majd már megszokod, viszont mi van akkor, ha ez az állás az életeddel „játszik”. Na egy biztos, és borítékolható, hogy nem ilyenről álmodtál, semmi esetre sem…

Akkor sem, ha főhősünk, Sam, nő létére, egy igen, különös, hivatást választott magának. Építészmérnökként végzett, de ő az a „fajta”, aki a robbantásokat készíti elő. Arról van szó, hogy van egy épületünk, amit már biztosan a földdel egyenlővé tesznek hamarosan, de mielőtt ez még megtörténik, jön ő a képbe. Azzal, hogy a tervrajzokat tanulmányozza, megvizsgálja a szerkezetet, azaz, hogy megtervezze a robbanóanyagok pontos helyét, a robbantás elvégzéséhez… Szóval az első fecske, miután megkaparintja a kék borítékot útnak ered a semmi közepébe, hogy ott véghez vigye az első, talán nem utolsó melóját. Könnyűnek hangzik?

Mit meg nem képes tenni egy szülő a gyermekéért, ha az nagy bajban van?

Ha éppen egy betegséget kell legyőznie, s az ellen harcolnia minden egyes nap? Először is minden pénzét odaadja, beleteszi a közösbe, ha pedig már nem tud többet, akkor megtalálja a nyitott ajtókat, felvesz kölcsönöket, és így tovább, csak azért, hogy segítsen a rákban szenvedő fiának tovább és tovább élni. Másodszor pedig nem adja, nem szabad feladnia a harcot, mert minden erejére szüksége lesz, ha már a keresztbe tett kezek, az állandó imádságok egyszerűen nem tudnak senkit és semmit meggyógyítani. Mindent megtesz, tényleg, de nem csak ő, hanem az egész család, a legkisebbtől a legnagyobbikig ott áll a beteg fiú mögött és mellett, egy percre sem hagyják egyedül. Ez nem csak egy történet, hanem egy igaz történet, ami egy olyan családról szól, akik soha semmi rosszat nem tettek, vétettek az életben, s mégse a jó dolgok történtek meg velük, hanem csak a rosszak. Ez itt a The Haunting In Connecticut.

Ez a The Haunting In Connecticut pedig a tökéletes választás lett, úgy érzem. Ajánlanám azoknak, tehát, akik megunták már a fentebb sorolt egy kaptafára készült, és csapból folyó sablontermékeket. Persze azért, itt is a képbe jön például a megidézés dolog, a nyomozás házügyben, meg a pap is, de ezek valahogy egy cseppet sem zavarnak. Minden egybeolvad, ahogy az látszik, összerakták a mozit, rendesen: nincs nagy mellékszál, nincsenek nagy egetverő dialógusok, és csöpögős, giccses melódrámák sem zavarnak be minden egyes újabb feszült pillanat után és előtt. Inkább thriller ez, mint horror. S az igazság az, hogy nem is nagyon értem ez utóbbit, mert annyira azért nem volt véres. Tényleg a hangulatra, a feszült atmoszférára gyúrt rá jobban, és jól tette. Azért is furcsa látni ezt a horror dolgot, mert kint például - kicsit meglepő, hogy 13 éven felül már nézni lehetett a mozit, már aki elég nagyfiúnak/lánynak érezte, gondolta magát. Ebből azt is le lehet szűrni, hogy az igazán kemény snitteket tutira kihagyták, kivágták, ami azért nem jó előjel.

Nononono… ezt nem hiszem el.

Egyszer fent, egyszer lent.