Forever Strong (2008)

inmfc - 2009.06.29. - 1 komment

Konklúzió: nem kell ezen mit ragozni. Az van, hogy az igaz történeten alapuló rögbis és amerikai focis filmekkel tele van már a padlás, s csapból is ők folynak. Minden évben napvilágot lát, több is, egy példaértékű, felülmúlhatatlan rekorddal, rekorderrel az élen, a középpontban. Természeten szép dolog, s vallom én is, hogy a hihetetlen, elképesztő nagybetűs múltról nem szabad csak úgy elfeledkezni, akár a sportból kiindulva, de egy idő után már nagyon nehéz ugyanazt megetetni a nézővel, amit előtte az, már jó párszor elfogyasztott, akár jobb tálalásban és eszközökkel. A Forever strong pedig lehet, hogy megpróbál kitörni a középszerből, de túlságosan is komolyan veszi magát, és a pünkösdi királysága ott, akkor, véget is ér.  

Persze én se ma jöttem a falvédőről, szóval tudom, hogy ezek többsége mind egy kaptafára készül, azonban akad közöttük egy pár, amelynek sikerül mégis átlagon felül teljesítenie. S a többi? A többi pedig mehet a levesbe, mert egyszerűen nem csinál mást, mint szépen leköveti a jól bevált sémát, formulát. Azzal is tisztában vagyok, hogy ezek, elsősorban a műfaj, a sportág szerelmeseinek szólnak, amivel semmi probléma nincs. Csak ha éppen az utóbbi idők felhozatalát veszem górcső alá, akkor lehet bárki bármennyire fanatikus, alig ha tud egy igazán jót, profit, kiválót megemlíteni a tucatból. Szó sincs arról, hogy rosszak, buták lennének, egyszerűen csak kevesek, mind forgatókönyvben, mind hangulatban, mind színészi felhozatalban.
 
Ugyanez a helyzet a Forever Strong esetében is fennáll. Hiába nincs benne hiba, akkor sem tudok csupa szépet és jót a neve mellé biggyeszteni. Egyszerűen nem tud többet adni az átlagnál. Az igazság az, hogy a két órás játékidőt sem tudja maximálisan kitölti, azaz üresjáratok akadnak benne, unalom faktor van bőven. Értem én, hogy az élet megírta a forgatókönyvet, de akkor meg illene picit jobban összeszedni, összeszorítani a nadrágszíjat. Mert itt elengedték, s tessék, a két óra túl hosszú, mert nincs annyi esemény, történés benne, hogy az érdekeljen ez idő alatt. A kliséket furcsa megemlíteni, viszont akkor is letagadhatatlan, hogy minden képkocka úgy történik, ahogy azt te elképzelted pár másodperccel, perccel korábban.
 
Történet: az edző fia piásan balesetet szenved - nem csak ő egyedül -, majd a bíróság dönt: ilyen hozzá hasonló fiatalokkal teli börtönbe kerül, hogy ott majd megtanulja az életet. Azonban mielőtt teljesen elunná magát, és újabb bajba kerülne, egy váratlan, soha nem visszatérő ajánlatot dobnak le elé, amit nem utasíthat vissza. Miről is van szó? A börtön csapatának kapóra jön a bekerülése „a dutyiba”, mert vele együtt, az ő leigazolásával, már odaérhetnek a nagyok közé a bajnokságba. Ám nem minden olyan egyszerű, mint ahogy az kinéz és tűnik. Mindennek ára van.
 
Húztam a szám szélét sokszor, azonban voltak részek, amik igazán tetszettek. A melódráma az mínusz egy pont, túl sok volt már. A színészek közül a csaj szerepe azért piros pont, mert végre nem úgy festett le, nézett, mint aki a gondolkodással órákat venne igénybe. Olyan egyszerű volt, meg szép is egyben. A fő figura: Sean Faris, igen a nők bálványa, hallom. Itt is megállta a helyét a srác, de valahogy messze van még az igazitól, ennél azért több kell, majd. A Never Back Down után, azért ez is egy jó lépcsőfok volt, előre…
 

Mindent összevetve egy erős közepes, egyszer elmegy szódával, de nem kihagyhatatlan, vagy emlékezetes alkotás ez a Forever Strong. Szépen beáll a sorba, a tucat mellé. Lesz ennél talán jobb is, azt mondom és legyen igazam. Az ötöst azonban megérdemli, mert akkora hibát nem követett el.

Címkék: 5 forever strong

Walled In (2009)

inmfc - 2009.06.29. - Szólj hozzá!

Bizonyára mindannyian elképzeltük, elgondolkoztunk azon, hogy majd milyen lesz a first job? Mennyire nehéz lesz az, mert már nem ülünk tovább a padban, és mert egy új élet veszi kezdetét. Ahol fel kell venni a tempót, és csinálni kell tényleg, nem ímmel-ámmal azt a bizonyos dolgot, életünk végéig. Szóval, az első pofon a legnagyobb, a többit majd már megszokod, viszont mi van akkor, ha ez az állás az életeddel „játszik”. Na egy biztos, és borítékolható, hogy nem ilyenről álmodtál, semmi esetre sem…

Akkor sem, ha főhősünk, Sam, nő létére, egy igen, különös, hivatást választott magának. Építészmérnökként végzett, de ő az a „fajta”, aki a robbantásokat készíti elő. Arról van szó, hogy van egy épületünk, amit már biztosan a földdel egyenlővé tesznek hamarosan, de mielőtt ez még megtörténik, jön ő a képbe. Azzal, hogy a tervrajzokat tanulmányozza, megvizsgálja a szerkezetet, azaz, hogy megtervezze a robbanóanyagok pontos helyét, a robbantás elvégzéséhez… Szóval az első fecske, miután megkaparintja a kék borítékot útnak ered a semmi közepébe, hogy ott véghez vigye az első, talán nem utolsó melóját. Könnyűnek hangzik?
Nem az. Nem az, mert az épület, amit Malestrazza tervezett, szörnyű múlttal rendelkezik, amit ő persze nem tud, s nem is sejt. A kívülről hideg, ronda, unszimpatikus épület belül egy ötcsillagos szállodára hasonlít. De hát ez senkit sem érdekel, mert úgy is felrobbantják. Az épületben azonban még vannak négyen, lakók, akik nem mentek el, költöztek el, hanem az utolsó pillanatig ott akarnak lenni, abban a különös hangulatot árasztó építményben. Miért vannak még mindig ott? Hogy élhetnek még mindig ott, tudva a borzasztó múlt eseményeit? Mit tudnak még, amit mi nem?
 
A lány persze neki is lát a munkájának, amiért odaérkezett arra térerő nélküli helyre, viszont nem kell sok idő, és már is menekülne el onnan. Kiderül számára az épület sötét titka, története, ami nem más, mint - kicsit groteszken - Kőmíves Kelemen balladája élőben. Aki ismeri azt, vagy csak a címből olvas, az már régen rájöhetett, de a történet a következő:  jó pár évvel ezelőtt (élő) embereket zártak be a falakba. Senki sem tudja ki tette? Vagyis a bűnös megvan, csak őt nem találták meg, mert eltűnt. Kvázi az sem lehet tudni, hogy miért tette, milyen célból, oknál fogva, megfontolásból?
 
A Walled In bizony okozott egy kis meglepetést. Egyszerűen letörölte az arcomról a bájvigyort, és a szkeptikus tekintetet. Mindenképp meglepett a film, mert egy elég rossz "valamire" számítottam. Ehelyett kaptam egy néhol elég jó hangulattal megspékelt történetet, amiben ugyancsak, viszonyítva a pár nappal ezelőttihez képest, nem a vér dominált legfőképp, hanem a feszült légkör, és állandó kérdések pásztáznak a fejedben, amiket fentebb is felsoroltam. Az épület maga hihetetlen jó választás lett, mert végre-valahára nincs itt nagy, hatalmas erdő közepette házikó, hanem egy alapból utálatos építmény, ami annyira sötét, és szürke nemcsak kívülről, hanem belülről, hogy az a hangulatra, meg a színekre is simán rányomja a bélyegét. Hazudnék oké, ha azt mondanám, hogy végig lekötött, meg izgalomban tartott, mert a második fele a történetnek kevésbé volt telitalálat. Pár klisével (no térerő, messze mindentől, csomó lépcső, titokzatos múlt) dolgozik annak rendje és módja szerint, azonban a soron következő képkockát nem lehet csak úgy tudni, fejből, mert azért más is történik.
 
Ahogy írtam a film második fele visszaesés volt. Itt, a színészi játék az, ami megmenti az egészet, az addig felépített forgatókönyvet. S most nem a gyönyörű Mischa Bartonra gondolok, hanem Pascal Greggoryra. Nem is tudom, valahogy az már nem illet a képbe, lehet másra számította, mást akartam, így meg, ami jött, az kicsit váratlan, és még inkább megmagyarázhatatlan dolog volt. Biztos van ennél értelmesebb magyarázat is minden spoiler köpködés nélkül. A lényeg az volt, hogy a hangulat nem nagyon esett vissza, továbbra is átjött az, még ha ilyen beteg formában is. Bár a befejezés nem nagy szám, de azért szépen lezárja a sztorit, aminek egy hatalmas nevetéssel kezdtem, fogtam neki. Plusz öröm, hogy a drámázás nem volt jelen, persze a kis együttlét itt is elengedhetetlen volt.
 

Az öt pontot kapja tőlem, ami azért nem akármi. Voltak unalmas percek benne, amikor nem talált el a hangulatbomba, de zusammen azért elment, és jó volt. Így lett ez tehát egy átlagos darabka, aminek az előzetesét, ha jól sejtem, akkor most is tanácsos elkerülni, több izgalom végett. A horror dolog pedig itt sincs nagyon előtérbe, hogy annak lehessen nevezni, szóval ne erre tessék készülni, mert akkor biztosan sírás lesz a vége.

Címkék: 5 2009 walled in

The Haunting In Connecticut (2009)

inmfc - 2009.06.28. - 2 komment

Mit meg nem képes tenni egy szülő a gyermekéért, ha az nagy bajban van?

Ha éppen egy betegséget kell legyőznie, s az ellen harcolnia minden egyes nap? Először is minden pénzét odaadja, beleteszi a közösbe, ha pedig már nem tud többet, akkor megtalálja a nyitott ajtókat, felvesz kölcsönöket, és így tovább, csak azért, hogy segítsen a rákban szenvedő fiának tovább és tovább élni. Másodszor pedig nem adja, nem szabad feladnia a harcot, mert minden erejére szüksége lesz, ha már a keresztbe tett kezek, az állandó imádságok egyszerűen nem tudnak senkit és semmit meggyógyítani. Mindent megtesz, tényleg, de nem csak ő, hanem az egész család, a legkisebbtől a legnagyobbikig ott áll a beteg fiú mögött és mellett, egy percre sem hagyják egyedül. Ez nem csak egy történet, hanem egy igaz történet, ami egy olyan családról szól, akik soha semmi rosszat nem tettek, vétettek az életben, s mégse a jó dolgok történtek meg velük, hanem csak a rosszak. Ez itt a The Haunting In Connecticut.

 
Az említett család Connecticut-be költözik, hogy a beteg fiú kezelését, a hosszú utazások elkerülését megoldják, közel a kórházhoz. Habár az anya tudja, ismeri a ház históriáját, de egy percre sem habozik, mikor látja a hatalmas fájdalmakkal küzdő fiát, és megveszi azt. Elfoglalják, benépesítik, megszeretik, de kis idő múlva már fény derül az igazságra. Az igazságra, ami nem más, mint hogy a viktoriánus ház, ahol ők élnek, az korábban egy halottas/ravatalóház volt, ami azonban nem minden… nem minden, hisz a beteg fiú lát/hall még valamit, valakit, valakiket, kvázi dolgokat, de csak ő egyedül. Vajon mi történhetett a házban? Mit rejt a sötét múlt? S mi köze ennek a fiúhoz?
Többet, tényleg nem érdemes elárulni róla, hiba is lenne. Csak az a kár, hogy éppenséggel, minden ajánlóban leírják a komplett sztorit, ami azért jócskán rombolja, szerintem, az élményt. Tessék elkerülni, az előzetessel együtt.
 
Meglepetés, igen, a kellemes fajta. Mindig is szerettem én, például, az olyan thrillereket meg horrorokat, melyekben nem csak a vér számít, és folyik literszámra, hanem valami történettel is bírnak, tudom másodsorban. Ez azonban, ma már, nagy unikumnak tekinthető, ma, amikor állandóan csak a baltás gyilkosok, a nagy házak, vagy éppen a fehérre lemeszelt kisfiúk/kislányok ijesztgetnek harmatgyengén, már ha ijesztgetnek, ugye. Ezek nagyon tucat ízűek, melyeketlegtöbbször azon nyomban visszadobjuk a feladóhoz. Miért? Mert mindig ugyanaz és ugyanaz kerül a terítékre. Ezért jó néha valami mást is megtekinteni, valami új ideát.
 
Ez a The Haunting In Connecticut pedig a tökéletes választás lett, úgy érzem. Ajánlanám
azoknak, tehát, akik megunták már a fentebb sorolt egy kaptafára készült, és csapból folyó sablontermékeket. Persze azért, itt is a képbe jön például a megidézés dolog, a nyomozás házügyben, meg a pap is, de ezek valahogy egy cseppet sem zavarnak. Minden egybeolvad, ahogy az látszik, összerakták a mozit, rendesen: nincs nagy mellékszál, nincsenek nagy egetverő dialógusok, és csöpögős, giccses melódrámák sem zavarnak be minden egyes újabb feszült pillanat után és előtt. Inkább thriller ez, mint horror. S az igazság az, hogy nem is nagyon értem ez utóbbit, mert annyira azért nem volt véres. Tényleg a hangulatra, a feszült atmoszférára gyúrt rá jobban, és jól tette. Azért is furcsa látni ezt a horror dolgot, mert kint például - kicsit meglepő, hogy 13 éven felül már nézni lehetett a mozit, már aki elég nagyfiúnak/lánynak érezte, gondolta magát. Ebből azt is le lehet szűrni, hogy az igazán kemény snitteket tutira kihagyták, kivágták, ami azért nem jó előjel.
 
Annyit nem árt tisztázni, hogy aki még mindig azt hiszi: a történet a műfaj rovására megy, az téved. Téved, mert bizony, miután, egyre több megmagyarázhatatlan jelenség történik a házban, és a fiú is egyre több dolgot lát, vél felfedezni, akkor azért feljebb kapcsol a mozi, ahogy azt kell. Jobban pörög, az izgalom is előbújik a bokorból, ami aztán az utolsó fél órára fog csak igazán beindulni, és működni. Oké, nem kell nagyon nagy körömlerágós, meg ökölbe szorított izgalmakat átélni, de azért kapunk pár leégett fejet, még több teleírt "hallott hullát", meg állandó ajtócsapkodásokat. Bár igen, azért van egy pont, amikor érezhető a végkifejlet, de mégis kicsit másképp történik minden, ami miatt újabb piros pont még, kerül a sok mellé. Persze lehet vitázni ilyen dolgokon: hogy ez tényleg így történt-e, meg ilyesmi, de azért jó volt látni végre egy összeszedett szkriptet, amiben nem csak a tálalás jeleskedett, hanem már az alap is jó ajánlólevél, ami nem okoz csalódást. Aki megteheti, azért kerülje az előzetest, azt mondom. A fényképezéssel nincs gond, a zene is ahogy azt kell, ontja magából ezeket az erősen hajat tépő traktusokat, és a vég lezárása, meg a plusz photok is jó húzásnak bizonyultak még. Na és a színészek?
 
Ott van Kyle Gallner, a beteg fiú szerepében, aki sorozatozik, és akit legutoljára még a Red-ben láthattunk. Itt is szépen teszi a dolgát, sőt, nagyon jól/jót alakít, Kyle, van egy olyan érzésem, hogy hallunk majd még felőle. Virginia Madsen, az anyukát, míg Elias Koteas a papot alakítja még rajta kívül. Ők sem hibáznak, valamint Amanda Crew is feltűnik eyecandy-nek persze, de nem csak annak.
 

Mindent összevetve nem lett ez olyan jó alkotás, hogy a címét úton-útfélen hangoztatni kéne, de becsületesen helytáll, ami manapság nagy szó, sőt még valami pluszt is ad a történet képében. Talán több izgibb jelenet elfért még volna, azonban így se lehet panaszkodni, mármint látva zusammen, a kész produktumot. Több mint átlagos alkotás lett ez a The Haunting In Connecticut, ami megkapja a megérdemelt hét pontját, tőlem. Egyszer mindenképp érdemes, s kell is belenézni, de hogy utána még egyszer az ember nem fogja elővenni, az is biztos. Talán emlékezni fog rá, hogy volt egy ilyen is, bár ki tudja. Nekem tetszett, bejött, szóval tessék csak kipróbálni…Some things cannot be explained.

 

Címkék: 2009 7 the haunting in connecticut

The Secret of Moonacre (2008)

inmfc - 2009.06.27. - 1 komment

 
Van egy rossz, meg egy jó hírem. A rossz az, hogy ez a film nyomába sem ért az előző Csupó névvel fémjelzett alkotásnak, sajnos. Egyszerűen nem tudta azt hozni, amit előtte, példának okáért, a Híd Terabithia Földjével sikerrel, minden hiba nélkül megoldott, teljesített. Azaz, a világmegváltás másodszorra már elmaradt. Erre, tessék figyelni. A jó azonban az, hogy még így is adott kifejezetten élvezetes pillanatokat, azaz Csupó nem felejtett el csak úgy filmet készíteni, vagyis az a Híd Terabithia földje sem volt egy véletlen - kiugrás az életében, hanem egy ékes bizonyíték. Ékes bizonyíték arra, hogy ő bizony „konyít” valamit ezekhez családi fantasykhez, még ha nem is tud egyelőre megküzdeni a klasszikusokkal, ugyebár.
 
A következő történt akkor: miután letette a névjegyét az asztalra, a Terabithia mesés-szomorú- félelmekkel teli világával, útnak indult, s meg se állt a hazáig, hazánkig. Számba vette az eshetőségeket (pénz), a helyszíneket (Opera, Cseszneki vár), a szereplőket (híreseket), majd kezdetét vette a hosszú, sokszor a nagy bizonytalannal megkérdőjelezett út, amelynek végén az angolokkal kézen fogva készülhetett el egy újabb mesés történet - egy bizonyos holdhercegnőről. Az alapot pedig nem mást, mint The Little White Horse c. mesekönyv szolgáltatta, amit még 1946-ban írt meg Elizabeth Goudge.
 
A sztori a 19. század közepén játszódik, Angliában. A középpontban ott van egy tizenhárom éves árva kislány, aki miután egyedül marad, elkerül a nagybátyhoz, a Moonacre birtokra. Egyetlen társasága egy könyv, amit apja hagyott rá, nem véletlenül. A sorokat bújva jön rá, hogy amit olvas az nem csak (tündér)mese. Van valami titok a háttérben, és a birtok is tele van ilyen furcsa, megmagyarázhatatlan jelenségekkel, amikre persze az ifjú kíváncsi természet szeretne válaszokat kapni. Azonban itt sokkal többről van szó, mint egy meséről, hisz a birtok van veszélyben, amit csak egy ember, a holdhercegnő, igen, tud megmenteni. De ki ő és hol van most? Vajon mindez igaz, vagy csak mese tejszínhabbal? Kitől kell félni? Mi az igazság? Hol vannak és mit jelentenek azok a gyöngyök?
 
Csupó most is mindent megpróbált, de ez most kevés lett. Pediglen hozza a jól bevált, szokásos formulát, ami egy ilyen fantasy esetében kell: a jó és rossz családdal, egy bájos, ártatlan kislánnyal, néhány fura, mágikus teremtménnyel, állattal, szóval nem kéne itt unatkozni. Ám mégis előfordul az, hogy néha megadja magát a mozit. Nem tud annyira elragadni, magával ragadni egyszerűen. Ez pedig, egy ilyen műfajú film esetében, csak rosszat jelent. A forgatókönyv nem lenne rossz végül is, de valahogy azt érzem, hogy a megvalósítás, s a tálalás környékén kell keresni a hiba okát, és igazi forrását, ami miatt egyáltalán felüthette a fejét, a pici unalom faktor. Nehezen indul be az egész, és utána is leül párszor. Nem lehet belerázódni úgy igazán, hiába vannak benne valóban kellemes, jó pillanatok, amikor működik, ez kevés. Kevés a sokkal jobban meghatározott lassú, üres pillanatok mellett és után.
 
Nincs is igazi, nagy izgalom, együttélés a sztorival, ami meg elengedhetetlen a sztori esetében. Persze van benne némi üzenet (szeretet, hit, remény), ahogy azt kell, de becsületére legyen mondva, tényleg, hogy nem megy át giccsbe. Ezt az akadályt most is ügyesen hárítja a direktor úr, de sajnos be kell látni, hogy ez még nem minden, kell valami plusz, ami megmozgatja az embert legalább egy órán keresztül. Azt azért nem árt elfelejteni, hogy ügyes húzás volt az állandó színekkel való keverés, s játszadozás, a fekete és fehér színnel, ahogy az állatok, vagy a családok közötti ellentétekből kiindulva, egyfajta szimbólumként is leírhatók, felfoghatók.
 
A szívem azért megszakad, mert ha minden olyan csodásan, flottul ment volna, mint ahogy az az utolsó fél órában lezajlott, amikor megmozdult valami, akkor itt most semmi probléma nem lenne. S hiába nem volt bajom se a zenével, se a képekkel (a szoba gyönyörű volt, fenn a toronyban), akkor is, az igazság az, hogy a befejezés nagyon is kellett, mert addigi kicsit erőtlennek éreztem ezt a családi fantasy történetet. Ezen pedig a színészek se tudtak segíteni.
 
Csupó részben magyar, részben külföldi (ismertebb: Tim Curry) nevekkel dolgozhatott, akik azért nem mind tűntek jó választásnak. Valahogy a karakterekről se tudunk meg sokat. Az addig oké, hogy a lány van a középpontban jól kibontva, de például a gonosz figura nagyon élettelenre sikeredett, míg a nagybáty is „nagyon kevés” volt a színen. Ennél azért több kellett volna. A holdhercegnő legalább szépen mutatott például. Annyit érdemes megemlíteni, hogy a kislány a The Golden Compass-ból érkezett ide egyenesen, míg a darab legjobb produkcióját Juliet Stevenson szolgáltatja, mint a lány kísérője.
 

Hosszasan tűnődtem azon, hogy a film mennyire is tud a családi fantasy műfaj képviselőinek és elvárásainak megfelelni, azoknak az igényeit kielégíteni. Majd arra jutottam, hogy nem nagyon. Szó se róla egy nézést mindenképp megér, annak főként, aki egy kicsit is szereti a képzeletét elengedni, meg ilyenek, azonban nem ez volt az utóbbi idők legjobbika ebben a műfajban. Az van, hogy hiányzott belőle a kakaó, mind a történetből, mind a hangulatból, meg kicsit a fantasys irányból, szálból is, szóval olyan hat és fél pont, de több nem nagyon. Mindenképp érdemes azért belehallgatni még Christian Henson által szerzett zenei anyagba, mert nem rajta múlott, nem ez volt a banánhéj, amin a mozi elcsúszott. Lezárásként csak remélni tudom, hogy Csupó fog még nekünk ilyen, de ennél persze jobb filmeket is készíteni, én biztosan drukkolok neki. See you later!

Címkék: 6.5 the secret of moonacre

Transformers: Revenge of the Fallen (2009)

inmfc - 2009.06.26. - 1 komment

Nononono… ezt nem hiszem el.

A Transformers - széles és hatalmas kiaknázatlan eszköztárával megáldott - univerzuma nagyon sok alternatívát hordoz magában. Egy kis odafigyeléssel akár, ez lehetne a tejjel, mézzel folyó Kánaán, meg az aranytojást tojó tyúk esete, mindkét fél számára - akár a készítők, akár a néző számára. Az, hogy mi ebből mégsem látunk semmit, egy fabatkát sem, az bizony a készítők lelkén szárad, és őket minősíti elsősorban. Azzal, hogy nagyvonalúan hagytak veszni futni egy ilyen gigászi projektet, ahonnan - némi túlzással – még a csapból is, robotok folynak. Mert igen, annyi de annyi képet lát maga előtt, vizionál az ember, amikor ezek a szerkezetek megjelennek a tök uncsi, csendes és szürke hétköznapokban, hogy nehezen tudja elhinni, felfogni „ép” ésszel: hogy ez csak ennyi volt, ennyire futotta, gondolva a csomó zsére, amit beleöltek minden apró kis képkockába. Mielőtt azonban még mindenki keresztet vetne a mozira, azért annyit érdemes a legelején mentéségül felhozni, hogy amikor kell, s annak az ideje van, akkor az akcióval, a bumbum dolgokkal nem spórol. A bökkenő csak annyi, hogy egész végig olyan érzésed van, mintha ezt is félbe hagyták volna valahol az asztalon, úgy mint az egész mozit. Nem valami jó kilátások, igaz!

Címkék: 6 2009 transformers revenge of the fallen

Berlin Calling (2008)

inmfc - 2009.06.24. - 1 komment

Egyszer fent, egyszer lent.

A dj, vagy más néven lemezlovas is egy művész. Egy művész, aki úgy tud bánni a zenével, mint senki más. Ő neki ez az élete, a munkája, s a hivatása. Minden e körül forog, a turnék, az esti partyk, az egész világ. Úgy képzeld el, hogy amikor másnak kialszanak a városban a fények, ő akkor ébred fel csak álmából. Akkor kezdi el igazán az életet élni, s azzal foglalkozni, amivel a legjobban szeret, ami a szívéből árad. Amolyan éjjeli bagoly, aki a sötétben, a csillagok megjelenése után kel életre, és lép fel az őt megillető helyre, pódiumra. Az ott az ő munkahelye, annak ellenére, hogy az változik állandóan. Változik, mert, máshol, más országban, más emberek előtt keveri és játssza a zenét. Azonban bárhol is van, és táncoltatja a népet, a szeme előtt csak egy cél lebeg, hogy a zene szeretetét, ízét, szagát közvetítse az ott megjelent nagyérdeműnek. S ha ez sikerül, neki, akkor már semmi és senki sem állhat az útjába. Gondolja ő, a hírnév birtokában, meg a cuccal a kezében. Viszont az a bizonyos banánhéj mindig megtréfálhatja az embert, lehet szó akár egy dj-ről.

Címkék: 7 berlin calling

süti beállítások módosítása