Bizonyára mindannyian elképzeltük, elgondolkoztunk azon, hogy majd milyen lesz a first job? Mennyire nehéz lesz az, mert már nem ülünk tovább a padban, és mert egy új élet veszi kezdetét. Ahol fel kell venni a tempót, és csinálni kell tényleg, nem ímmel-ámmal azt a bizonyos dolgot, életünk végéig. Szóval, az első pofon a legnagyobb, a többit majd már megszokod, viszont mi van akkor, ha ez az állás az életeddel „játszik”. Na egy biztos, és borítékolható, hogy nem ilyenről álmodtál, semmi esetre sem…
Akkor sem, ha főhősünk, Sam, nő létére, egy igen, különös, hivatást választott magának. Építészmérnökként végzett, de ő az a „fajta”, aki a robbantásokat készíti elő. Arról van szó, hogy van egy épületünk, amit már biztosan a földdel egyenlővé tesznek hamarosan, de mielőtt ez még megtörténik, jön ő a képbe. Azzal, hogy a tervrajzokat tanulmányozza, megvizsgálja a szerkezetet, azaz, hogy megtervezze a robbanóanyagok pontos helyét, a robbantás elvégzéséhez… Szóval az első fecske, miután megkaparintja a kék borítékot útnak ered a semmi közepébe, hogy ott véghez vigye az első, talán nem utolsó melóját. Könnyűnek hangzik?Nem az. Nem az, mert az épület, amit Malestrazza tervezett, szörnyű múlttal rendelkezik, amit ő persze nem tud, s nem is sejt. A kívülről hideg, ronda, unszimpatikus épület belül egy ötcsillagos szállodára hasonlít. De hát ez senkit sem érdekel, mert úgy is felrobbantják. Az épületben azonban még vannak négyen, lakók, akik nem mentek el, költöztek el, hanem az utolsó pillanatig ott akarnak lenni, abban a különös hangulatot árasztó építményben. Miért vannak még mindig ott? Hogy élhetnek még mindig ott, tudva a borzasztó múlt eseményeit? Mit tudnak még, amit mi nem?
A lány persze neki is lát a munkájának, amiért odaérkezett arra térerő nélküli helyre, viszont nem kell sok idő, és már is menekülne el onnan. Kiderül számára az épület sötét titka, története, ami nem más, mint - kicsit groteszken - Kőmíves Kelemen balladája élőben. Aki ismeri azt, vagy csak a címből olvas, az már régen rájöhetett, de a történet a következő: jó pár évvel ezelőtt (élő) embereket zártak be a falakba. Senki sem tudja ki tette? Vagyis a bűnös megvan, csak őt nem találták meg, mert eltűnt. Kvázi az sem lehet tudni, hogy miért tette, milyen célból, oknál fogva, megfontolásból?
A Walled In bizony okozott egy kis meglepetést. Egyszerűen letörölte az arcomról a bájvigyort, és a szkeptikus tekintetet. Mindenképp meglepett a film, mert egy elég rossz "valamire" számítottam. Ehelyett kaptam egy néhol elég jó hangulattal megspékelt történetet, amiben ugyancsak, viszonyítva a pár nappal ezelőttihez képest, nem a vér dominált legfőképp, hanem a feszült légkör, és állandó kérdések pásztáznak a fejedben, amiket fentebb is felsoroltam. Az épület maga hihetetlen jó választás lett, mert végre-valahára nincs itt nagy, hatalmas erdő közepette házikó, hanem egy alapból utálatos építmény, ami annyira sötét, és szürke nemcsak kívülről, hanem belülről, hogy az a hangulatra, meg a színekre is simán rányomja a bélyegét. Hazudnék oké, ha azt mondanám, hogy végig lekötött, meg izgalomban tartott, mert a második fele a történetnek kevésbé volt telitalálat. Pár klisével (no térerő, messze mindentől, csomó lépcső, titokzatos múlt) dolgozik annak rendje és módja szerint, azonban a soron következő képkockát nem lehet csak úgy tudni, fejből, mert azért más is történik.
Ahogy írtam a film második fele visszaesés volt. Itt, a színészi játék az, ami megmenti az egészet, az addig felépített forgatókönyvet. S most nem a gyönyörű Mischa Bartonra gondolok, hanem Pascal Greggoryra. Nem is tudom, valahogy az már nem illet a képbe, lehet másra számította, mást akartam, így meg, ami jött, az kicsit váratlan, és még inkább megmagyarázhatatlan dolog volt. Biztos van ennél értelmesebb magyarázat is minden spoiler köpködés nélkül. A lényeg az volt, hogy a hangulat nem nagyon esett vissza, továbbra is átjött az, még ha ilyen beteg formában is. Bár a befejezés nem nagy szám, de azért szépen lezárja a sztorit, aminek egy hatalmas nevetéssel kezdtem, fogtam neki. Plusz öröm, hogy a drámázás nem volt jelen, persze a kis együttlét itt is elengedhetetlen volt.
Az öt pontot kapja tőlem, ami azért nem akármi. Voltak unalmas percek benne, amikor nem talált el a hangulatbomba, de zusammen azért elment, és jó volt. Így lett ez tehát egy átlagos darabka, aminek az előzetesét, ha jól sejtem, akkor most is tanácsos elkerülni, több izgalom végett. A horror dolog pedig itt sincs nagyon előtérbe, hogy annak lehessen nevezni, szóval ne erre tessék készülni, mert akkor biztosan sírás lesz a vége.
