A dj, vagy más néven lemezlovas is egy művész. Egy művész, aki úgy tud bánni a zenével, mint senki más. Ő neki ez az élete, a munkája, s a hivatása. Minden e körül forog, a turnék, az esti partyk, az egész világ. Úgy képzeld el, hogy amikor másnak kialszanak a városban a fények, ő akkor ébred fel csak álmából. Akkor kezdi el igazán az életet élni, s azzal foglalkozni, amivel a legjobban szeret, ami a szívéből árad. Amolyan éjjeli bagoly, aki a sötétben, a csillagok megjelenése után kel életre, és lép fel az őt megillető helyre, pódiumra. Az ott az ő munkahelye, annak ellenére, hogy az változik állandóan. Változik, mert, máshol, más országban, más emberek előtt keveri és játssza a zenét. Azonban bárhol is van, és táncoltatja a népet, a szeme előtt csak egy cél lebeg, hogy a zene szeretetét, ízét, szagát közvetítse az ott megjelent nagyérdeműnek. S ha ez sikerül, neki, akkor már semmi és senki sem állhat az útjába. Gondolja ő, a hírnév birtokában, meg a cuccal a kezében. Viszont az a bizonyos banánhéj mindig megtréfálhatja az embert, lehet szó akár egy dj-ről.

 

 

Lehet, hogy valaki, éjjel, a diszkófények árnyékában, kereszttűzében sikeres tud lenni, de az koránt sem jelenti azt, egyenlő azzal, hogy a magánéletében is minden a legnagyobb rendben van. Amíg este mulatatja a népet, addig nappal ugyanúgy, csak egy egyszerű ember. "Húsvér" ember, akinek vannak problémái, gondjai az életben. A helyzet az, hogy a zene nem tud mindent megoldani helyette, begyógyítani a sebeket, de mégis van mikor ez a legjobb segítség, egy támaszték, a nehéz időkben. Főhősünknek, Dj. Icarusnak tehát meggyűlik a baja az élettel, rendesen. Olyannyira, hogy az irányítás már kicsúszik a kezei közül. Ezért legfőképp, leginkább ő a felelős, de amondó vagyok ne törjünk felette a pálcát, hanem lássuk csak, hogy miről van szó egészen pontosan.

 

Ma már a drog, a cucc, mint fogalom egybeforrt a discoval, a disco királyokkal, alkotókkal. Nem feltételezünk mi senkiről semmi rosszat, de igen, az igazság az, hogy ebben van valami. Kvázi sokkal több ez, mint holmi feltételezés. Ez a puszta tény, amire az itt látható majd két óra is rámutat, s amiről képkockákat is szolgáltat, bőven. Mi több, főhősünk, Icarus is ennek rabjává válik, s ez az, ami igazán nagy bajba sodorja. A bűne ez esetben csak annyi, hogy néha már a nem bírta a nagy pörgést, az állandó stresszt (amire mindjárt kitérek) és ezért valami könnyű, egyszerű megoldást választott, helyette. Ami aztán egy idő után már az élete részévé vált, mint a zene.

 

A mentsége, hogy néha már csak egy kis nyugalomra, pihenésre vágyott. Azonban az a napnál is világosabb, hogy mikor egyre több csúnya felhő kezd gyülekezni az ember felett, akkor kell igazán talpon maradni, ami persze kemény és harcos meló. Icarus azonban megtorpan, a cucc után nyúl, s még alkotói válságba is kerül. Hiszen a kiadó(ja), aki általa lett híres, és népszerű, nem találja ütősnek, jónak az új cédére készült anyagokat, ezért többet akarnak és várnak el tőle. E mellett ott van még a barátnő, aki bár mindig ott áll mögötte, jóban meg rosszban, de a drogot már ő se nézi jó szemmel - amolyan rossz vége lesz felkiáltással, és nézéssel. S ez így is történik, mert egy szokásos adag helyett beszedett mérgező izé miatt a rehabon köt ki, ami számára egyenlő a halállal. Miért is? Most soroljam?

 

Ott bezárva a falak közé, csupa olyan emberrel élve, akikről te azt hiszed, hogy furák, miközben te is az vagy, és közbe még erős gyógyszereket is kénytelen vagy bevenni. Na ezért. De persze a bulik kizárva, s a drog is tilos. Egyedül csak a zene marad meg, hogy az új cédét össze tudja hozni. Röviden, ez a Berlin Calling, kérem szépen.

 

Vajon képes lesz-e Icarus felállni a padlóról? Képes lesz-e majd újra ellenállni a kísértésnek? Vajon hogy fogadja majd azt, hogy barátnője mással kavar? Képes lesz-e újra valami egyedit, valami újat megszólaltatni a hangfalakból? A Berlin Calling által tehát betekintést nyerhetünk a világ egy olyan különös szeletébe, amelyről nem mindennap kapunk képkockákat az arcunkba. Ha emlékeim nem csalnak, akkor már volt egy ilyen, hasonló, témában idevágó alkotásunk pár évvel ezelőtt, de ez most teljesen más, itt a szenvedélyek uralkodnak minden felett. Habár itt is a túlélés, a küzdés van a középpontban, de itt a a kérdés az, hogy a nagy esés után, hogy lehet, s tud-e egyáltalán a főhős talpra állni…

 

 

Egy ember története ez, akinek mélyről kell visszakapaszkodnia oda, ahova egyszer már eljutott, csak elbukott. Elbukott, s ezt most kell jóvá tennie, vagy ha úgy dönt, akkor inkább átugrania, mint ha mi sem történt volna. A végleges döntést neki kell meghoznia, bár amint említettem ez nem lesz egyszerű folyamat, és időszak.

Azt kell mondjam, hogy a film mindent megpróbált, s mindent meg is mutatott, amit lehetett. Egy apró hiányérzetem maradt úgy igazán a stáblista végén, hogy a zűrös, rehab időszak alatt úgy igazán nem volt semmi jele annak, hogy ő most tényleg ott van bent, és valaki könnyeket hullajtana érte, a csaján kívül például. Oké, ez manapság nem divat, a lényeg, hogy csúcson legyél, de mégis vannak ilyen „fanok”, akiket azért valamennyire érdekelhetne, hogy mi történik a favourite dj-vel. Bár lehet, hogy ez csak nekem tűnt fel kapásból…

 

Ennek ellenére, sok rosszat nem lehetne dobálni róla. Vannak benne számomra gyengébb snittek, és fejezetek, valamint a történet se valami nagy kuriózum, de tényleg ezeken felülemelkedve nincs nagy hiba a filmben. Erre csak egy választ tudok felhozni, mint hogy Németország. Azaz korrekten, összeszedetten, a rájuk jellemző pontossággal készítik el a darabokat, most éppen, Hannes Stöhr volt ez. Jól összerakott, felépített játékidő, amelyben persze a zene, és a fényképezés is kiváló. A zenéket nem is kell itt nagyon ragozni, mert ez alapkövetelmény, de a képek annál inkább megleptek és lenyűgöztek. Szép volt, komolyan.

 

De ami a legszebb volt az egészben: az Paul Kalkbrenner játéka volt. Tudjátok, már aki ismeri persze, ő dj, tényleg, a való életben is, szóval nem színész. S mégis milyen jól hozza a figurát. Persze nem olvadtam el tőle, mert mégis csak abból a világból rántottak be ide a darabba, ismerős érzés gyanánt, viszont akkor is nagyon jól szerepelt, egyszerűen több mint meglepetés volt, számomra. Mellette ott van még Rita Lengyel, a barátnő szerepében, aki a szép képekkel vív ádáz harcot, elsősorban, időnként.

 

Nem is tudom, hogyan kezdjek hozzá, itt a befejezéshez? Legfőképp, azért, mert dilemmába vagyok. Na de a lényeg, s ami biztos, hogy a műfaj, mármint az elektronikus zene közvetett és közvetlen képviselőinek ez kihagyhatatlan, annak ez nem is lehet kérdés, oké, aláírom. De aki azért nincs annyira kibékülve ezzel a tuc tuc zenével, azért az csínján bánjon vele, mert könnyen megéghet. Bár ha úgy vesszük, én se tartom magam nagy partyface-nek, és a tuc tuc zene nagy rajongójának, - sőt, és tessék, láss csodát, még így is simán kapja a hét pontot, akkor azért elgondolkodtató, hogy a film nem csak ebből áll, de szerintem ez már erre a sorra tuti hogy kiderült, világossá vált. Amit még a végére fontos megemlíteni, hogy nem cicik, techno & trombiták, hanem Berlin Calling a cím, ezt jól jegyezd meg. Hallgasd hát és lásd!