Sokszor hangzott már el, az oldal hasábjain, az, hogy az életünk olykor-olykor már egy forgatókönyvre hasonlít. Egy forgatókönyvre, amiben nincs semmi meglepetés, ami szépen lepereg, lejátszódik velünk és előttünk, - igazi váratlanok, nagy húzások, és 180 fokos fordulatok nélkül. Ijesztő, nem? Egyszerűen minden úgy történik, ahogy azt még jó fiatalon elterveztük, megálmodtuk magunkban, s magunknak. Elképzeltük, hogy lesz egy jó állásunk, egy szép, kedves feleségünk, és tényleg minden be happy lesz. Majd az esküvő, a házasság, és a közös gyerek egészítik ki, teszik teljessé, kompletté ezt az amúgy se sötét és szomorú (élet)képet. Mint a mesében, ugye! De valakinek ez mind semmi, ez mind nem elég. Fojtogatja ez a tudat, ami elől nem tud elmenekülni. Frusztrálja, nyugtalanítja, nem tud szabadulni tőle. A harmadik ikszet taposva pedig elérkezik egy fordulóponthoz. Úgy érzi, levegőre és térre van szüksége…
 |
Másnak mindez már megadatott. Van felesége, van gyermeke, munkája, azaz minden ami kell. Azonban van, mikor, mindez nem garancia sem a boldogságra, sem az örömre. Na ilyenkor, ezekben a nehéz pillanatokban kell jól döntést hozni, nem feladni a harcot. Tovább kell menni, az élet nehézségeit, és kihívásaival szembenézni, s azt, gyerekestül meg mindenestül elviselni. Ám vannak akik összerogynak a felelősségtudattól, magától az élet farkastörvényeitől, és inkább a könnyebbik, az egyszerűbb utat választják: elmenekülnek.
Akad köztünk a világban, vagyunk sokan, akit hagytak már el. Néha miattunk, néha más miatt, de a dolgokon ez sokat nem szoroz és oszt, általában. Mert ez egy veszteség mindenkor, minden esetben, a szívünk törik össze darabjaira, mert nem tudjuk elfelejteni, kitörölni azt az arcképet, vagy az érzéseket (iránta), soha de soha. Ez is egy jelentős fordulat, változás az életünkben, amikor nem szabad megremegnie a lábaknak, hanem előre kell nézni, nem a múltban élni, és azon keseregni.
Eddig volt itt már a házasság előtt, házasság után, és a szakítás sebeit nyalogató ember a nagybetűs életből. Már csak egy valaki van hátra, aki habzsolja az életét. Falja a nőket, nem nagyon látja az élet rossz oldalát. Az pont úgy jó, ahogy van, és neki tetszik. Az csinálja amihez kedve van, és így a nagy a döntések elkerülik a házának ajtaját. Teszi a dolgát, nem sír semmiért, nem sírja vissza az álmokat, a jelenben él, a nőknek. Persze ez is mint minden, megszakad egyszer, ugye.
Négy barát, négy kapcsolat, négy fordulópont. Röviden valahogy így lehetne összegezni a filmet. Mindannyian egy olyan nyitott, kérdésekkel teli ajtóhoz értek a harmadik iksz után, ami előtt hosszasan megállnak, eltekintenek jobbra és balra, eljátszadoznak a menekülés gondolatával, vagy éppen meg is teszik azt. Ez az ajtó pedig a jövőt nyitja. A jövő van a "túloldalán", csak ez megrémiszt mindenkit, s elbizonytalanodik egy pillanatra, ami aztán végzetes hiba is lehet.
A történet egy esküvővel indul, ami talán egyet jelent a fordulóponttal, vagy inkább a kezdő lökéssel. A házassága előtt álló megismerkedik egy új lánnyal, a házasságában már rég hitét vesztett döntésre jut, a szakítást kiheverő egy új ötlettel áll elő, míg a negyedik laza életet élő egy új szépségét pillant meg, és újra nem bír magával. Innen kezdődik a sok-sok kérdőjellel, és határozatlansággal teli sztori, ami aztán fenekestül fel is fordul. A képlet egyszerű: egytől egyig mást akar, mint ami addig neki adatott. De ezzel a lépéssel, lépésekkel sikerül mindent jól összekuszálniuk....
… úgy ahogy a legalább 20 év óta (boldog) házasságban élő megöregedő anyukának, feleségnek is. Ő egy apró, de annál nagyobb szála a történetnek, az életnek. Ilyenkor van az, hogy megállunk egy pillanatra, s látjuk azt, hogy mivé lettünk, miről álmodtunk még korábban. S mivel a két kép nem egyezik, megijedünk, elfutunk a múltba, menekülni. A baj csak az, hogy fiatal már nem lesz ő se, s hiába is szeretne valami keményebb férfit találnia magának az addigi puha után, az nem megy csak úgy.
Ez az a film, ami sok mindent akart megmutatni, és sikerült is neki. Habár mindaz, amit pedzegettem ott fentebb az életről, - ezekről a párkapcsolatokról, s fordulópontokról - nem jelentenek nagy újdonságot, mégis valahogy sikerült a stáblista után gondolkodásra késztetni. Ez pedig, mi ha nem eredmény, a cél elérése. Azaz, hogy utat talált felém, bennem, és kérdéseket hozott ki belőlem. Az üzenet, kvázi mondanivaló nem tűnik csöpögősnek, túldrámainak, de sajnos nagyon élettelinek sem. Egyszerűen csak az egyik karakterrel, az egyik figurával azonosulunk, és vele együtt vészeljük át a gyengébb perceit a filmnek. Az egésznek van egy hangulata tehát, olyan, inkább, nyomasztó, depresszívfajta, ami igazán csak akkor tud megkapni, ha te is így, ilyen légkörben ülsz le elé, neki. Persze ezt sem kell borítékolni, mert mindenkinek erősen ajánlott.
Akkor is, ha a film, végére, veszít a „lendületéből”, és már egy picit erőltetett szagúra sikeredik, sajnos. Vannak benne ilyen gyenge pillanatok, ahogy írtam, de hát ezzel a zenével, zenei alapanyaggal megspékelt hangulatot nem tudja lerombolni csak úgy. A Zach Braff-féle válogatás nálam nem kérdezett, annyi szent. Egyből ott találta magát az ipodon. A régi környék után, itt is egy különös számokkal teli ostet hozott össze, amivel engem lekenyerezett a lábáról. S ilyenkor megbocsátom neki, hogy az ördög képében nem tudott ellenállni Rachel Bilsonnak. Na jó van, ez azért így nem igaz, mert ki lett volna képes…ugye.
Apropó színészek. Sok-sok ismerős arc. Köztük a már említett Zach Braff, aki nagyon jó srác, színész, nem is véletlen, hogy már saját útját egyengeti producerként, rendezőként, íróként stb… Mellette még ott van két ilyen nő, mint Jacinda Barrett meg Rachel Bilson, nem irigyeltem kicsit se, nézés közben. Végül is a színészi játékokkal nem volt bajom, pacsi mindenkinek, mert hozták a kötelezőt, sőt…
A hét pontot kapja, mert voltak hullámvölgyek, s a végére is kicsit ellaposodott, sajnos. Sajnos, mert a jó játékok, a hangulat, a zene, meg a párbeszédek talán többet is megérdemeltek volna még. Bár ez egyszer akkor is jól esett, és az újranézés pedig nincs kizárva, éppen majd akkor, ha a harmadik ikszen túl leszek. Ezek utána, már csak mi tehetjük fel magunkban a kérdést: hogy vajon mi is azon a vonaton utazunk, ahol Zach volt meg a többiek, és mi sem tudunk velük együtt megállni? Vagy igen - képesek vagyunk dönteni, és nem hibázni akkor, amikor arra a leginkább fogékonyak, s gyengék vagyunk. Az biztos, hogy a változás szele egyszer mindenkit megérint, csak az irány nem lesz mindegy, hogy mit lépünk majd, s merre megyünk tovább… Ezt nem árt nem elfelejteni. Valamint azt se, hogy ez volt az utolsó csók, a végső, az utolsó csepp a pohárban. Még egy, több, már, nem fordulhat elő…
