Az ember élete nem csak móka és kacagás. Van benne még sírás, menekülés, meg utálat, utálkozás is felsőfokon. Ez utóbbi például, mindenkiben megszületik egyszer, vagy jobban mondva feltör, s utána pedig kitörölhetetlen lesz. Ezt érzi, valahányszor, amikor megpillantja azt a filmet, a polcon, amikor meghallja azt a muzsikát, vagy amikor… és folytathatnám még a sort tovább és tovább. Emberfüggő ez is, mint annyi minden más az életben. Azonban egy valakit, egy személyt, mindannyian, szerte a nagyvilágban képesek lennénk puszta kézzel megfojtani. Ez pedig nem más, mint: a főnökünk. Igen, a főnök, aki nem érez, nem lát, s nem hall, csak parancsol, parancsol, és nem utolsó sorban parancsol. Az alkalmazottak pedig nem bírnak a kedvében járni, egyenesen állni, egy rossz szót se szólni, ne hogy valami hibát is elkövessenek. Inkább összehúzzák magukat, s csinálják azt amit kell… de néha még ez sem elég.
 |
Ahogy az a mai világban menő, egy ilyen főnöknek egy asszisztens is dukál. Tudjátok, az asszisztens, aki egymaga végzi el a boss összes dolgát, helyette. Telefonál, egyeztet, „kommunikációzik”, és a kedvenc kávét hordja, szállítja reggelente. Persze ezt nem csak így vagy úgy, ímmel-ámmal, hanem percre pontosan, korrekten, és hiba nélkül, na meg minden elismerő dicsérő szó nélkül is egyben. De hát az ember mindent megtesz, nem csak azért, hogy pénzt kapjon, hanem, hogy álmait kergesse állandóan. Példának okáért, egy ilyen robotnak, az előléptetés, az maga a főnyeremény lenne. Viszont a pár év, a megbízhatóság, a pontosság, s a lelkiismeretesség (sem)mit sem számít.
Ennek a hosszú bevezetésnek, és gondolatmenetnek mond ellent a néha-néha, olykor-olykor kialakuló szoros kötelék, kapcsolat a beosztott és a főnök között. Nesze neked tévhit. Ilyenkor van az, hogy egymásra találnak, leomlanak falak, és minden korábbi kimondott, vagy nem mondott szó értelmét veszti egy pillanat alatt. Na igen, előfordulnak ilyen dolgok is a világban, mert ahogy az a filmünkben is elhangzik: nem akarták ezt, de/ mégis megtörtént, kvázi az érzéseket nem lehet irányítani, és magunkba tartani, ugye. Ilyen a szerelem sokadik látásra vagy mifene. A bökkenő csak az, ebben az esetben, hogy nincs itt szó semmilyen kapcsolatról (van hidegről), nem hogy esküvőről, és házasságról.
Az igazság az, hogy a hivatásának maximálisan élő boss nem hajlandó beletörődni abba, hogy egyszer, őt bizony kitoloncolják az usából, hogy kétszer, ennek következményeképp állásának is búcsút inthet - ez utóbbi, természetesen, jobban fájna neki. Ezért, hirtelen ötlettől vezérelve, spontán dobja fel a nagy labdát a vezetőségnek, hogy nincs semmi probléma, s nincs ok az izgalomra, mert eltalálta őt a nyíl, megtalálta az igazit az asszisztense személyében. Ez persze csúsztatás a javából. Egy hazugság, ami további hazugságokat szül, s amiknek sosincs jó vége, még a filmekben se mindig. Na de a lényeg, hogy itt is érvényesül a valamit valamiért elv, mégpedig egy ajánlat képében. Miképp is?
Ott a nő, a főnök, aki nem szeretné az állását elveszteni, ezért mindenre hajlandó, valamint a másik oldalon, ott a beosztott, akinek ez egy páratlan lehetőség álmainak megvalósításához, a ranglétrán való feljebb lépéshez. Az egyiknek férj kell, a másiknak meg előléptetés. Kész is az ajánlat, amely mind elvileg, mind gyakorlatilag „hasznot hoz” mindkét ember, fél számára. S ez a lényege, nem? Azonban ez nem olyan könnyű és egyszerű feladat, mint azt gondolták volna előzetesen, mert a hivatal (a bevándorlási) komolyan veszi a munkáját, és ezért szűri a hamis érdekházasságokat. Márpedig az övék nem olyan, csak ezt alá is kell támasztani, miután visszajöttek az alaszkai útról, ahova együtt mennek, a férfi szüleihez, mint barát és barátnő, kézen fogva…
A romantikus vígjátékokat nem kell bemutatni senkinek. Születnek és jönnek azok tonnaszámra, hol nagyobb nevekkel, hol kisebb halakkal. Azonban a helyzet az, ami egyben nagyon szomorú is, hogy a sok között, valami értékeset, valami igazán szórakoztatót, nagyon nehéz találni. Ebből adódóan, talán, túlságosan is szkeptikus már az ember, ami a műfajhoz való viszonyulását illeti. Érthető is, meg elkeserítő is egyben. Fura nézni a raklapnyi egy kaptafára készülő alkotásokat, melyek mindig ugyanazon a banánhéjon csúsznak el. Azaz nem tudják a két műfaj közötti határokat egészségesen megtartani, de meghúzni is csak alig-alig sikerül. A jelenlegi The Proposal is beleesik ebbe a tipikus hibába. Kibontsam?
Hiába virít ott a plakáton és a színen a két nagy név, az még nem jelent semmit. Lehet, sőt biztos, hogy minden hiba nélkül megoldják kisujjból ezt a feladatot, azonban arról ők sem tehetnek, hogy a forgatókönyv olyan lett, amilyen. S most nem elsősorban a klisékre, a marha nagy kiszámíthatóságra gondolok itt, pedig ezekbe is lenne mit belekötni, jócskán, hanem az egész romantikára, ami úgy ahogy van drámába, melódrámába megy át. Annyi, de annyi film csúszott el ezen a ponton, és most ez is. Kicsit sajnálom a mozit, mert több volt benne, tényleg.
Hiszen a gyakori szájhúzás mellett, és ellenére a humorfaktor nagyon szuperál. Bár az is igaz, hogy ebből a sablonos alapszituból lehetett volna még inkább bankot robbantani, de mindegy. Persze, oké, tisztában vagyunk vele mindannyian, hogy nagyon meleg a pite, és nehéz már valami újat is kifacsarni a témából, de ez is már a csapból folyik esete… Egy szó mint száz, a poénok működnek, amikor kell, igazán jó pillanatokat varázsolnak a moziba secperc alatt, s azon veszem észre magam, hogy nevetek, mosolygok, a két ellen összecsapásán. Nem hazudok, ezért, ezekért a pillanatokért éri meg igazán bepillantást nyerni a moziba.
A hiba a szirup, amivel le lett öntve a mozi, jó gazdagon. Becsületükre legyen mondva, próbáltak poénokat dobálni közénk, akkor is, mikor nagyon rosszul állt a széna, és a giccs elárasztott mindent, de hiába, mert így is unalomba fulladt és picit nevetségessé vált egy idő után. Persze nem vagyok kőszívű meg minden, viszont a nagy páli fordulatot nem ártott volna alaposabban, még több romantikus snittel megvágni, mert így kevés volt, s hirtelen jött, minden szó nélkül. Különösen zavaró volt még ez az alone szál, már aki látta érti mire gondolok, ami meg hab volt a tortán, nem jó értelemben vett persze.
A színészeket már felhoztam fentebb is, de akkor még egyszer: nem rajtuk csúszott el a The Proposal. Ryan Reynolds és Sandra Bullock megoldotta a feladatát, de ahogy az lenni szokott, a mézesmadzagot, az igazán nagy pillanatokat még se ők tették le, hanem a nagyi. Pedig Bullock kisasszony mindent megpróbált, majdnem meztelenül flangált, meg a popóját rázta a kamerába, de mindhiába, persze a szépségét senki nem vitatja, of course.
Mielőtt azonban még mindeni rosszra gondolna, a Nász-ajánlattal (nász?) kapcsolatban, azért jelezném, nem olyan vészes a helyzet, mint amennyire azt lefestettem, és lehúztam sorokon keresztül. Mert a film megérdemli a hat pontját, szó se róla, csak olyan átlagos, közép, tucat lett, - ami a filmet látva -, lehetett volna több is. Az elég gáz 27 idegent is jegyző Anne Fletcher-nek most sem sikerült, na igen. Ez is kicsit felesleges, erőltetett szagú lett, habár a vígjáték faktor itt már elég szép és magas színvonalat képviselt. Jótanács: tessék még a másik félre is gyúrni, és akkor már legközelebb tutira nem lesz semmi probléma. Van is egy ajánlatom számára, most jut eszembe!
