Klass (2007)

inmfc - 2009.06.04. - 2 komment

Tudod te, vannak olyan órák, vannak olyan előadások, melyeken tanulunk az életről. Csak tanulunk róla, hogy milyen értékek, értékrendek, a követendő példák, hogy igen is becsüljük azokat, akiket kell, nézzünk fel rájuk, például a tanárokra, és éljünk együtt, egymással, közösen, békében, mindenféle küzdelem, harc nélkül. Tanulunk róla, aztán egyszer csak megszólal a csengő, s minden egy csapásra megváltozik, mindent elfelejtünk, amit addig csak hallottunk. Ekkor már, a korábban „elsősorban nevelő célzattal” elhangzott szavaknak nyoma sincs az emberi fejben, azok egyszerűen súlyukat, jelentőségüket vesztik pár perc után és alatt. Mint ha semmi sem történt volna, minden borzalom és kegyetlenség folytatódik tovább, ahogy az „lenni” szokott. De nem kérem, ez így nem helyes, ennek nem így kéne lennie, ilyennek meg sem szabadna történnie. Bár tudom, nincs visszaút, meg menekülés, azonban ez a hat nap talán segít majd újra a földön járni és észhez térni

 
Ez pedig csak hat nap volt. Kevesebb, mint egy hét, ami annyira tiszta, és egyben szomorú, hogy azt kívánja a néző, bárcsak ilyesmi ne létezne, a világon, sehol, de sehol, soha de soha. Kívánjuk, meg reménykedjünk benne, hogy egyszer majd eljön az a nap is, mikor nem ilyen esetekről kell filmet néznünk, de sajnos arra, a mai viszonyokat, vagy csak ezt a filmet látva, még jó sokáig várnunk kell, úgy bizony. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint az utóbbi időben sorra történt iskolai harcok, atrocitások és áldozatok száma. Persze nem mindig a Klass esetéből kell kiindulni. Ez csak egy ilyen iskolai problémát mutat meg, a sok közül. Azonban, erre is mint mindenre, az átlagos, egyszerű embernek csak egy kérdése lehet: Miért? Igen, tudom, hogy könnyű feltenni ezt a kérdést, és válaszolni rá sokkal nehezebb. Lehet nincs is rá ésszerű magyarázat, lehet, hogy van. Nálam okosabb emberek, a szakértők mondtak csődöt ez ügyben, e kérdésben, ami azért elég sötét képet fest a jövőre nézve…
 
Nem mi döntünk. A kulcs nem a mi kezükben van. Olyan ez, mint a vonatra szállás. A helyjeggyel a kezükben soha nem tudhatjuk, hogy ki fog majd mellénk ülni, vagy ki mellé fogunk mi leülni. Ugyanez a helyzet az iskolával is. A nebuló, a kamasznak nincs lehetősége megmondania hova menjen, választania az osztályok között. Oda kell mennie, és járnia, ahol többiek vannak (tudom kivételek). Egyszerűen kapcsolatot kell kiépítenie másokkal, alkalmazkodnia kell. Természetesen nem mindig működik ennyire egyszerűen, erről mindenki tudna hosszasan mesélni, mert vannak olyanok, akik, ezt semmibe veszik, és maguknak akarják a hatalmat, a dicsőséget. Ezért a gyengébbeket szó szerint megalázzák, és kihasználják.
 
 
Na igen, ők azok, akik játsszák a nagyfiút, akik talán még a nevüket se tudnák leírni. Keménynek hiszik magukat, és hogy ezt bebizonyítsák az osztály előtt nekimennek annak, az egynek, aki tényleg nem érdemli meg. Nem érdemli meg, mert sokkal többre képes annál, mint amit mutat magából. Ő is ember, habár lehet, hogy különc, lett. Lett, mert senki sem tudja, biztos benne, nem emlékszik rá, hogy az is volt, vagy csak ezek a valakik, a kemény, sötét arcok tették, változtatták olyanná, amilyennek mi, ők, mindenki látja. Azonban ez már senkit nem érdekel, meg lett bélyegezve, mindenki nevet rajta. Az egész osztály, fiú vagy lány, egy mindegy, mind csak nézi a fiú szenvedését. Egyáltalán nem izgatja, nem érdekli őket, mi történik vele, azt szeretnék, ha elmenne onnan, bár akkor meg a „játszótárs” szerep üresen maradna, s nem lehetne kivel foglalkozni szünetenként. 
 
A mai világban pedig tényleg sikk lett követni a hülyéket, kvázi nekik áll a világ, már elnézést. Ez a menő meg minden, az egész osztály mind egy levegőt fúj a királlyal. Ha baj van, akkor nem szólnak semmit, nem egymásra mutogatnak, hanem keresnek egy bűnbakot. Nem maguk közül, hanem valaki olyat, aki éppen nem bírja már tovább nézni a megaláztatásokat és hasonlókat. Pedig ő is, olyan volt, mint a többi. Azonban ráeszmélt, hogy amit csinál, az egyáltalán nem helyes, hogy a világnak nem így kéne működnie. Hogy egy semmi rosszat el nem követő embernek, fiúnak, miért kell állandóan a céltábla kellős közepén szerepelnie. Hogy ennek semmi értelme. S ez a határozatlanság, ez a lépés abban a pillanatban, attól a pillanattól kezdve megbosszulta magát. Visszaállhatott térhetett volna a másik oldalra, de akkor már volt szíve, és esze, amire hallgatott a fő pillanatokban. Tudta, hogy ezzel felhívta magára a figyelmét, és hogy az élete már nem lesz annyira egyszerű, mint előtte, de nem habozott, belevágott, odaállt a jó oldalra. Mert akárhogy is nézem, a filmben egy háború zajlott le, ahol annak az egy valakinek semmi esélye nem volt az osztállyal szemben. Akkor se, ha valaki észhez tért, és már ketten voltak… Háború gyerekfejjel, „kamaszok” között
 
 
A Klass a mai világ egyik legégetőbb problémájára hívja fel a figyelmet. Talán érdemes is lenne, a célközönségnek levetíteni egy-egy óra alkalmával. Nem csak az észteknek, hanem tényleg bárkinek a világon. Persze az is lehet, s több mint valószínű ettől sem fog megváltozni a helyzet egyes iskolákban, de azért valamit akkor is tenni kell. Tenni kéne, mert látszik, jól látszódott ebben a másfélórában, hogy milyen az, amikor már nem marad más hátra, amikor már nincs mit tenni, amikor már csak egy út járható, és egy ajtó maradt nyitva. A befejezés pedig nem tesz pontot az ügy végére, egyedül nem tudja megváltoztatni a világot. Ahhoz, mások, ők is kellenek, az osztály, a osztálytársak.
 
A Klass pedig erről szól. Kirekesztésről, klikkesedésről, megaláztatásról, kirekesztettségről, küzdelmekről, félelmekről, igazságokról és egyben hazugságokról is. Amikor mindenki tehetetlen, senki sem mer, és nem is akar lépni ez ügyben. Szomorú ez, nagyon szomorú kérem szépen. Természetesen elég sok darab született már ebben a témában, viszont eddig északról nekem ez volt az első. Legutóbb a Ben-X volt hasonló, de azért az észtek az egyszerű stílussal, a mérhetetlen már-már túlzó és fojtogató életízzel annál többet tudtak tenni, mutatni.
 
Igaz történet, egy osztályról. Hat részre, ha napra bontva. Csak az életet, az iskolai létet helyezi a középpontba, nincs nagy sztár, meg nincs cgi. Puritán az egész, életszag árad mindenegyes képkockából. Persze én is tisztában vagyok a true story kérdőjeleivel, azaz hitelességi mutatóival, azonban ahogy arra már céloztam, az utóbbi idők eseményei ez esetben még jobban rányomják a bélyegét az eseményekre.
 
A fényképezés néhol kicsit kilóg, nem volt az igazi, de ez is csak azt mutatja, hogy nem egy nagy költségvetésű filmről beszélek, most. Mindvégig a sötétebb, a szürkébb tónusú színek a jellemzőek, ahogy annak egy északi film esetében lennie kell. A zene néhol megtalál, néha nem, de a napok, az egyes részek, fejezetek introi nagyon eltaláltak. Mondani se kell: nincs ebben semmi szirup, just a life. Kőkemény, kegyetlen.
 

Mit lehetett volna tenni, ilyenkor másként, másképp cselekedni? Egyetértünk-e a fiúkkal, az ő döntésükkel? Hol voltak a tanárok, a szülők? Egyáltalán milyen szülők azok, akik ilyen gyerekeket nevelnek fel? Jobb lett volna megfutamodni, és hagyni az egészet? De vajon lett e volna másik út, másik irány? Ez csak pár volt, a nézést követő, stáblista alatt bennem elsőként felvetődő kérdésekből. Kérdések, melyek megfogalmazódtak bennem. Csak bennem, és ki tudja még ki mindenkiben a világon. Nem vagyok egyedül, biztos, aki nem érti, és nem is tudja, az egyszerű választ, válaszokat megadni. Kötelező. Nyolc pont.

Címkék: 8 klass

Paul Blart: Mall Cop (2009)

inmfc - 2009.06.03. - Szólj hozzá!

Miről is van szó? Az van, tehát, hogy Paul Blart testesíti meg a modern kor izomtrikós John McClane-jét. Annyi pici, aprócska különbséggel, hogy az izomtrikót felváltotta a xxl-s egyenruha, overál, míg a népszerű és halhatatlan elődhöz képest csak egy kétkerekű jármű áll a rendelkezésre, semmi több, és semmi más. Ezen kívül ő nem géniusz, lángelme, és nem is hord magánál fegyvert, csak úgy tesz, mintha lenne nála. Sőt nem is rendőr. Azonban a két úriemberben egy közös "vonás" biztosan felfedezhető: általában nem keresik, és mégis megtalálja őket a baj. De nem adják fel, semmi esetre sem. PB is erőt vesz magán, nem hagyja a cserben a plázát, a plázabelieket. Megalkotja a tervet, csúszik, mászik, gurul, de nem adja fel, küzd a végsőkig, avagy küzd az elemekkel.

 
S igen, minden erejére szüksége is lesz, ha a bajba jutott plázát, és ott rekedt embereket, kvázi foglyokat, túszokat meg akarja menteni. Mert egyedül van, nem számíthat senkire. Ezt, most, cukor nélkül kell végigcsinálnia, nem szabad feladnia az utolsó pillanatban, a célvonal előtt egy centivel. Habár az esélyei igencsak rosszak, gondolva itt arra elsősorban, hogy egy könnyű célpont, és még fegyvere sincs, de feltalálja magát, és a pláza eszközeit, portékáit veszi igénybe, az ellenség kiiktatására. Akik mindent előre megterveztek, csak egy dologgal, egy valakivel nem számoltak, mégpedig Paul Blart-tal.
 
Ő pedig nem teszi meg azt a szívességet, hogy elmenekül. De nem is futamodik meg, mikor lenne rá lehetősége, és nem is bújik el, hanem igenis megmutatja az igazi arcát. A kilókkal mit sem törődve száll szembe a rablópandúrokkal, akik ugranak, kerékpárral üldözik őt, netovább még többen is vannak, és kamerákkal is figyelik. Valamint még egy ász is van a kezükben, akit úgy hívnak, hogy Amy. Ki? Egy eladólány a plázából, aki igencsak nagy hatással volt biztonsági őrünkre…
 
Minden jel szerint tehát ez a film felfogható egy die hard paródiának, komédiának. A baj csak az, hogy mindezt ilyen b kat szinten teszik elénk másfélórában. Persze nem is kell készpénznek venni, ezt a párhuzamot, de azért elég sok egyezés mutatkozik meg a két film között. Valahogy a nézés alatt, de talán már az előzetest is látva (amit tessék csak kihagyni) van egy ilyen érzése az embernek, hogy ezt már biztosan látta, valahol, valamikor. Ami oké, nem annyira probléma, elfelejtem, mert vígjátékot, mert humort csempésznek az egész szkriptbe, azonban ez is csak csúsztatás a javából, és nem igaz. Kibontom, mindjárt, tessék csak továbblapozni…
 
Elég kiindulni a storyból, ami úgy ahogy van, egy zsebkendőre elfért. A középpontban ott van a szürke egér, aki álmain lovagol, akit elhagyott felesége, és aki még mindig keresi az igazit, bár egy jó sütire mindig kapható. Majd megjelenik valaki, és a plázát is elfoglalják, ami miatt az addig egy helyben toporgó hősünk, kénytelen változtatni a helyzetén, és felfogásán. Ismerős ez, a magánügyi meg munkahelyi gondok, problémák az életben címmel. Nem találja a helyét a világban, az életben, egyedül van, és hiába keresi (neten) nem találja a nagy ő-t.
 
Röviden tényleg ennyire egyszerű a történet. Semmi nagy meglepetés, és csattanó. Klisék mindenütt, kiszámíthatóság ezerrel, és semmi extra. Bár a szirup azért itt is megvan, de annyira azért nem vészes. Ahogy mondtam egyszerű, nagyon. Igazi b kat próbálkozás, ami csak néha tud igazán élvezetes pillanatokat szolgáltatni. A hangulat is csak egy helyben toporog, soha sem tud kitörni. Talán ez a gyenge humornak köszönhető, elsősorban. A humornak, ami hol jelen van, hol nincs. Ezek is inkább ilyen duciságból eredő, levezethető, bájos (? nem mindig), kedves poénok, amikre már sok beszólást, és képsort láthattunk az évek alatt. Kvázi újat nagyon nem is tudtak mutatni. Olyan kevés volt ez, ami csak néha bír téged echte mosolygásra, vagy akár csak nevetésre késztetni. Olykor érezzük, hogy most igen, nevetni kéne, de akkor sem sikerül az. Sok az ilyen felsülés, ami nagyon megbosszulja magát. S ez az, ami aztán rányomja bélyegét az egész darabra, és a hangulatra.
 
Ami/aki dicsérhető a filmben, az Kevin James. Azt nem tudom, s nem is akarom megérteni, hogy mikor csúszott le ennyire, már ami a filmes karriert illeti, de az az igazság, hogy ez se valami hűde produkció volt tőle. Ám mégis minden szájhúzás ellenére, KJ akkor is hozta a bajuszos, életunt, álmodozó szerepét, amennyire az elvárható volt. Jó lenne már, valami nagyobb volumenű vígjátékban is látni, mert simán megállná a helyét ott is.
 
Egy pozitívum mindenképpen akad a Paul Blart kapcsán, ez pedig nem más, mint a zene. Mit is lehetne akkor szólni, amikor ilyenekkel van tele mozi, és a soundtrack is. Cool. Ezek a régi muzsikák, amiket az idő vasfoga sem kezd ki.
 

Nem egy kihagyhatatlan alkotás, de azt hiszem erre már csomó utalást és megjegyzést tettem. Ennek ellenére mondom mégis azt, hogy van, kinek bejöhet, mert lényegében nem váltja meg a világot, és semmi újat nem hordoz magában, se sztori, se humor szinten, de azért mégis szerethető. Kár a kicsit már idétlen poénokért, meg az alap humortalan részekért. Akár jobb is kisülhetett volna belőle, de nem így történt, a négyest kapja. Ami annyit jelent az én olvasatomban legalább is, hogy nem sokáig fogok, fogunk rá emlékezni. Egyszer, egynek elment. Ha több olyan hangulatos képkockát tettek volna be, mint amilyen a kétkerekű száguldás volt a tömegen keresztül, akkor erről most csak szuperlatívuszokba írtam volna. De nem.

Címkék: 4 2009 paul blart mall cop

17 Again (2009)

inmfc - 2009.06.01. - 1 komment

Nagyon úgy fest, hogy amíg az ember fiatal, addig kell élveznie az élet minden egyes percét. Mert ha már melózik, és bekötik a fejét, valamint még kicsik is kerülnek a képbe, akkor már nem tudja annyira elengedni magát, mint azt "tizenvalahányévesen" tette. A harmadik iksz után már bizony komolyan kell venni az élet törvényeit, és kihívásait. Nem is szabad a múltban élni, s ott ragadni, mert akkor minden, egy perc alatt összedől, és azt kívánod, bárcsak lenne egy második esélyed az életre, egy új életre. Mert igen, milyen jó is lenne, kérem szépen, ha újra 17 lehetnék, és rendbe hozhatnám az elszúrt, elfuserált életemet, ugye… Ha a rossz döntéseimet felülírhatnám, és megváltoztathatnám a jövőt, ezzel a második eséllyel, ami egyszerűen csak az ölembe hullott valami őrangyal által. Világos ez, mint a nap, nem?

 
A kiszemeltre pedig a fentebb leírtak nagyon is érvényesek, és igazak. Tiniként még nagy sztár volt, a kosárcsapat legjobbja, egy gyönyörű barátnővel az oldalán. Hát ki nem sírná vissza ezt a múltat? Ám mégis hozott egy rossz döntést, ami miatt a további életével fizetett. Egyszerűen az történt, hogy a csaj után futott és nem a labda után, mikor éppen életbevágó meccsről volt szó. Hagyta a kosárlabdát és inkább a nő meg a gyerek mellett döntött. Mint az kiderült már, rosszul, és hibásan.
 
Hisz a jelenben minden kicsúszott a kezei közül. Már nem sikeres, és magabiztos, hanem egy múltban rekedt ember, aki aztán e miatt mindent és mindenkit elveszít, eltaszít magától. Válni készül, a felesége már megunta a sajnálkozást, s a gyerekei se nagyon rajonganak érte. De ha még ez se lenne elég katasztrofális, akkor a munká(já)val is meggyűlik baja. A helyzet az, hogy már jó pár éve ugyanabban a cégben, a székben ülve, dolgozik, miközben várja az előléptetését, sikertelenül. Ezek szerint, ő a tipikus lúzer, szerencsétlen alkat, aki nem tudja maga mögött hagyni a múltját
 
Továbbá ő az, aki vissza-visszatér a régi suliba, és ott a fotókat nézve azt kérdezi magától, hogy mit rontott, és hol rontotta el az egész életét? Habár tudja erre a kérdésre a választ jól, azonban nem akarja elfogadni és elhinni, hogy abból az ígéretes Kánaánból, most semmi, és semmi sem maradt. Talán csak egy SW fan barát, akire azért mindig számíthat. De tényleg rajta kívül, minden úgy ahogy van tragédia.

A képeket nézegetve ebbe belegondolva, egyből az fut át az ember agyán, hogy  bárcsak újrakezdhetné előröl, mert akkor már minden sokkal egyszerűbben lenne, és flottul menne. Bárcsak. Mert ahogy a mondás is tartja, kétszer nem léphetünk bele ugyanabba a pocsolyába. Azaz kétszer nem tudja elrontani ő, az életét. Vagy mégis? Az már a jövő zenéje, hisz az esélyt megkapta, már csak élni kell vele, de csak ügyesen, ne hogy again elszúrd…
 
Mit is mondhatnék? Az ilyen filmekből van tele a padlás, és tényleg nagyon nehéz már új ideát ebbe a köntösbe mutatni, de azért csak-csak megpróbálják a készítők majd minden évben. Persze hol több, hol kevesebb sikerrel. Itt is a középpontba ott van az életunt, minden lehetőséget kihagyó ember, hős, aki aztán újra nekiláthat a harcnak, hogy mindent rendbe tegyen, és tisztárra mosson. Annyi lehet talán csak a különbség, hogy a 17 again-be, az emberünkkel nem utazunk vissza az időbe, hanem maradunk a jelenben.
 
Ennek pedig nagy jelentősége lenne a humorfaktor esetében. A bökkenő csak az, hogy a forgatókönyv erre semennyire, vagy csak csekély mértékben tudott építeni. A szülő és gyerek ugyanabba a suliba jár kezdetű klisé már régen ódivatú, ezen lett volna még mit finomítani, éppenséggel. Valamint a beszédek, a biológia órán, vagy csak a suli cool arcának kiosztása is mind-mind kevés már ebben a műfajban. Ennél azért több kell, jóval.
 
No persze azért annyira nem vészes a helyzet, mert vannak itt jó poénok, amit a hősünk barátja szolgátat random egészen a mozi végéig, de sajnos ez a nevelés, megváltozás, és lelkizős cucc nagyon rossz irányba vitte el a filmet. Sokkal több vicces snittet ki lehetett volna erőszakolni az alapötletből, csak hát mint mindig, most is a dráma rovására ment minden.
 
A kiszámíthatóság ebben az esetben nem annyira meglepő, úgy ahogy a klisék száma és gyakorisága se. Jóformán ezt a mozit, pár év múlva, vagy talán már hamarosan tuti, hogy a kocka alakú készülékben csodálhatjuk majd tv premier címszó alatt, vasárnap esti habkönnyű szórakozás ígéretével. Mert igen, bármennyire is szomorú ezt leírni, olvasni, ez pont ilyen lett, aminek így sok értelme nem volt, talán csak annyi, hogy a tiniket jobban a moziba csábítsák ilyen Zac dolgokkal. S ha már ők kerültek a képbe, akkor kicsit vicces, hogy miket akarnak itt nekik bemesélni, lásd a biológiai órát, és Zac felszólalást, amit azért maga se gondolt komolyan.
 
Apropó Zac Efron. Tudom, hogy legalább annyian szeretik, mint amennyien nem, kvázi gyűlölik, de azért biztató, hogy a gyerek végre kimozdult a HSM szivárványszínű olcsó történetéből, és meséjéből. Biztató, mert ha akar valamit kezdeni magával a srác, akkor ideje lenne már továbblépnie, és ez a 17 again, így vagy úgy, az első lépcsőfok a színésszé váláshoz. Mert valljuk be attól azért még messze áll a fiú, habár itt is normálisan hozta a figurát, minden hiba nélkül. Perry abban a kevéske időben nem nagyon nyűgözött le, izé… eléggé háttérbe szorult az új srác mellett.
Akit azonban a legnagyobb dicséret illet, az a haver, a barát, Thomas Lennon, aki végig szállította a jó pillanatokat. Gratula, nagyon bejött.
 

Az van, hogy a 17 again is beleesett a tipikus hibába. Mégpedig azzal, hogy tök komolyra vette a figurát, amivel abszolút komolytalanná vált az ember szemében. Komolytalanná vált ilyen klisékkel, meg hatalmas nagy szövegekkel. Végül is az igazság, hogy rosszabbra számítottam, sokkal rosszabbra, de aztán a zenék, meg a bari mindent megment és így lesz ez egy négyes pontszám a javából. Újranézés kicsit esélytelen, hisz minden nap látsz ilyet a tévében, de legalább az ostre kerültek fel jó muzsikák. Bár ahogy lenni szokott a legjobbat most is sikerült lehagyni, szánalom és szívás egyben. Konklúzió: lesz még más, és jobb is ennél. A következőt!

 

Címkék: 4 2009 17 again

Május | 09

inmfc - 2009.05.31. - komment

Ez a hónap is gyorsan elszaladt. Nem is tudtam annyi írást kitenni és megosztani veletek, mint azt szerettem volna. Bár becsületemre legyen mondva mindent megpróbáltam, és ami igazán tetszett, vagy nem tetszett arról mindenképp tettem említést. Mert a legjobbról, vagy a legrosszabbról is olvashattál, és mindegyikről itt a legek között. Természetesen a napló most is ott van, és árulkodik, hogy mi mindent hagytam ki írás ügyileg, de legalább sikerült olyanoknak posztot szentelni, amelyek tényleg megihlettek. Most sincs nagy változás, mindenkinek megvan a helye.  A címre kattintva pedig újra elolvasható az írás, már aki eddig se tudott betelni vele. Akit meg csak röviden érdekel, annak meg pár sorban itt is összefoglaltam a lényegét az általában hosszú lére eresztett írásaimnak. Na de tessék itt vannak május legjei, miközben azon agyalok, hogy eddig 09-ben 09-es film nem is volt akkora durranás…. ez szörnyű.


Május legjobbja. Ghajini
 
Nem véletlenül lett ez a hónap legjobbja és legnépszerűbb irománya is egyben. Egyszerűen úgy jó, ahogy van. Bollywood pedig most először a csúcsra ért, legalább is nálam, és az én szememben. Egy tökéletes film, drámával, romantikával, humorral, könnyekkel, izgalommal, tánccal, vagány színekkel. Ennyi.
 

Május legnagyobb durranása. Henry Poole is Here
 
A hónap végén érkezett meg, és járt nálam ez a bizonyos Henry Poole, akinek története, kálváriája az élettel, a szomszédokkal, Istennel, elég volt ahhoz, hogy most itt legyen, és szerepeljen. Kiváló színészi játék, sötét képek, gyönyörű zenék, és jó mondanivaló, ez minden. Mi kell még?
 

Május meglepetése. Five Minutes of Heaven
 
Két ember, két autóban, két sofőrrel beszélget meg közben saját magában, magával, és a másikkal. A központi téma egy gyilkosság, a két ember pedig a gyilkos, s az elhunyt testvére. Ők ketten találkoznak egy interjú alkalmával, már felnőttként. Jó alapsztori, pszichodráma, izgalom. Ez nem fikció!
 

Május filmzenéje. Ghajini
 
Nincs mit tenni, ha Bollywood egyszer beindul, akkor mindenki elbújhat, akár zenei fronton is. Hiába a 17 Again, vagy Henry Poole is Here jó muzsikái, a Ghajini zenék mellett még ők is kevesek voltak. S lehet, hogy csak öt darab, de azok annyira gyönyörűek, hogy hallgatni kell őket, nem írni róluk.
 

 Május csalódása. Night at the Museum 2.
 
Bevallom kicsit többet vártam a filmtől. Az első nekem tetszett és bejött, erre a másodikat úgy ahogy van szájhúzás követte végig. A viccek nagyon nem működnek sok esetben, és az alapsztori is olyan semmilyen folytatásos ízű lett. Nekem nem nagyon ízlett, talán csak a mini Einsteinek. Ennyi.
 

 Május gyengepontja. My Bloody Valentine
 
Hiába Harry feltámadása újra és újra, meg a szív alakú bonbonos dobozba rejtett kivett szívek, ez nagyon kevés lett, még feldolgozás szinten is. Vérre azért nem panaszkodhatunk, de a sztorira, a hangulatra, már annál inkább. Simán kihagyható, tele van ilyenekkel a padlás, csak nem 3D-ben, persze.
 

 Május legrosszabbja. Push
 
Már a hősmozik se a régiek. Hiába a sok képregény, meg minden, valakik ezt is semmibe veszik. A Push pedig ennek ékes bizonyítéka. Összegyúrtak egy sorozatot, meg egy béna filmet, és az eredmény egy üres, nulla saját ideával megáldott, hangulat nélküli mozi, amit inkább elkerülni érdemes.
 

 

Henry Poole is Here (2008)

inmfc - 2009.05.30. - 2 komment

Ismerős az, hogy minden okkal történik? Hogy, valahol ott fent, van valaki, aki folyton néz le ránk és kíséri el utunkat, a születésünktől egészen a halálunkig. Hogy mindig rajtunk tartja a szemét, és látja minden lépésünket, a rossztól elkezdve a jóig, tényleg mindegyiket. Hogy segít és jelt ad akkor, amikor a leginkább szükségünk van rá. Hogy csodák nagyon is vannak, léteznek, amiket nem lehet csak úgy egyszerű véletleneknek aposztrofálni. Hogy mindenre van magyarázat, és mindennek van értelme, célja, akkor is, ha éppen nem csak - az említett - jót kaptuk meg, hanem éppen ellenkezőleg a rosszat…

 
…ismerős ez, ugye, mindenkinek. Azonban emberek vagyunk. Csak azért mondom ezt, mert emberek, különbözőek. Ahogy a mondás is jól tartja, ahány ház, annyi szokás. Tehát ahány ember, annyi ember. Van, aki azt szereti csinálni, van aki pont az ellenkezőjét. Van aki töretlenül hisz Istenben, hogy kicsit rátérjek a mostani darabunkra is, van aki, pedig már régen elvesztette hitét. Elvesztette, a sok kurdarc, a sok szenvedés miatt. Vagyunk is egy páran, akik az élettől inkább a rosszat kapjuk, mint sem a jót. Sokszor fel is tesszük magunkban a kérdést: miért pontom engem, miért pont őt, miért pont minket? Miért, amikor semmi rosszat nem teszünk, vagy ha igen is, akkor az meg eltörpül a mások, esetleg bűnözök, (politikusok) húzásai és ügyei mellett, mögött.
 
Henry Poole pedig azok táborát népesíti, akik nem hisznek. Nem hisznek, abban, hogy vannak még csodák. Nem hisznek abban, hogy valaki tényleg figyel minket ott fentről. S segít azoknak, akik megérdemlik, valamint megbünteti azokat, akik meg rossz fát tettek a tűzre. Ha lehet ilyet mondani, sokszor nincs igazság, sőt minden másképp is történik olykor-olykor, mint kellene. S ilyenkor törnek fel az emberben a kételyek. A kételyek, amik egyre csak erősödnek, a sorozatos sikertelenségeket látva, és a rossz híreket kapva. Azonban, ahogy arra már céloztam, minden ember más. Van, aki a sok könnycsepp után is hisz, hiszi azt, hogy mindennek van jelentése, jelentősége; van, aki pedig már egyszerűen csak a végét várja, nem lát semmiféle fényt az alagút a végén. Ezt, azonban, mindenkinek saját magának, magában kell eldöntenie, s erről dűlőre jutnia. Mármint, hogy kinek hisz, és mit hisz, van-e értelme ennek egyáltalán?
 
Henry például, egyszerűen már "belefáradt" ebbe az egészbe, az életbe. Jóformán alig várja, hogy véget érjen. Miután elfoglalja az új otthont, ő ki is zárja a világot az ajtón kívülre. Lehúzza a rolókat, összehúzza a függönyöket, s inkább a sötétben, italozva vár valamire vagy valakire. De az is lehet nem vár semmire, mert ő már menne tovább, menne el onnan. Mert nem marad ő ott sokáig, egy helyen. Bár az is lehet, hogy csak egy jelre vár…
 
A kép a következő: a szomorú és dühös ember csak néha hagyja ott a házát, és a falakat, akkor is csak a boltig jut el vagy a nem túl rendezett és barátságos udvarra, teraszra ül ki. Egyedül él, s nem is nagyon akar ezen változtatni. Teszem azt, a szomszédokat is kerüli nagy ívben, ha teheti, akkor marad a falak között, bezárva, a sötétben. Aztán egyszer minden megváltozik, a feje tetejére fordul. Ugyanis a vallásos szomszéd néni, a falon, egy arcot vél felfedezni. Még világosabban, Henry házának falán egy Isteni arcot lát. A túlbuzgó megrögzött vallásos néninek ennél nem is kell több, azonnal papért kiált, telefonál. Az se érdekli, hogy Henry szerint, az csak egy folt, egy paca, amit valaki trehány, csapnivaló munkával hagyott ott az ő falán. S innen veszi kezdetét a történet.
 
Vérmintát vesznek (?), egyre több szemüveges nagyi fordul meg az udvarban a fal előtt, a pletykás asszonynak köszönhetően, és még a szomszéd kislány története is felrázza a dolgokat, ha ez az arc nem lett volna még elég. Azonban Henry-nek ez még nem elég, továbbra sem hisz senkinek és semmiben. Meg is próbálja bebizonyítani az igazát, de a sok szer nem használ, és akkor még erre rátesznek a lapátra olyan tényezők, mint képtelen és megmagyarázhatatlan jelenségek sorozata az arcot megérintők esetében…
 
De vajon mi az igazság? Tényleg megtörténhet ez? S ha igen, akkor mi jöhet és történhet még ezek után? Vajon a vizsgálat eredménye mit fog kimutatni? Sok-sok dráma következik még, a sok-sok elfeledett, eltitkolt információkról nem is beszélve.
 
Egy film a hitről, s a reményről. Tudom, ez sem hangzik valami túl fényesen. S tudom, hogy ez a vallásos téma is sokakat elűz, de azért a darab becsületére legyen mondja, hogy nem akar nagyon semelyik oldalra se állni. Bár azért ez túlzás így kijelenteni, mert a nézés alatt és azt követően is tudjuk, érezzük, hogy merre húz a film szíve. Viszont a készítők azért megpróbálnak a határon egyensúlyozni. Vannak is pillanatok, amikor már átesnek a ló túloldalára, és picit többet akarnak a szánkba rágni, a kelleténél, viszont annyira nem válik erőltetetté, hogy az a rovására menjen, a filmnek, az „élménynek”.
 
Persze aki nem annyira hű az egyház tanaihoz, és nem tudta lázba hozni eme történet, valamint az Isteni lét, létezés kérdés, kérdésköre, annak azt hiszem, az a legegyszerűbb, ha inkább kihagyja ezt a darabot. Mondom ezt úgy, hogy közbe magam sem hiszem el, miket is írok. Azért, mert ennek a filmnek helye van a lejátszóban, - legyen szó bárkiről, bármilyen vallásos emberről. Miért is?
 
Mert a sztori valami újat hordoz. Végre valami más a dráma műfajában, amit csak néha zavarnak meg lassú és sablon tényezők. Egy igazi dráma ez, aminek nem tudhatod mi lesz a vége. Egész végig körbelengi az a sok kérdés, amit már pár sorral ezelőtt is feltettem. Valamint egész végig ott vannak a levegőben a baljós múlt és a még sötétebb jövő képei. Csak a jelennek élünk Henry-vel egyetemben. A film pedig a mi kezünkbe adja a döntést, hogy Henry mellett állunk, vagy igen is hiszünk az arcnak, annak a jelenségnek, a csodának.
Egy idő után már pedig arra leszünk figyelmesek, hogy nagyon is érdekel minket a történet, várjuk azt, hogy mi fog még kiderülni. Állandóan jönnek az új szereplők, az eladólány, a szomszéd néma kislány, a pap, és még sokan mások. Az egész környék megmozdul, az addig csendes utca egy csapásra felébred, és együtt kezdenek el hinni valamiben, ami lehet, hogy csak egy folt, ahogy azt Henry állítja.
 
A Henry Poole-t alakító Luke Wilson játéka is hibátlan volt. Nem is tudom, hogy mikor mondtam utoljára róla ilyeneket, talán soha, de végre egy drámában tudott olyat nyújtani, mutatni, a kritikusnak, a nézőnek, mindenkinek, amitől, ami miatt, annak egy percre sem jutott eszébe, hogy HP nem HP, és nem színész. Hanem egy ember, akinek életét rengeteg kérdőjel tarkítja. Szép, nagyon szép játék, amire nem is voltam felkészülve, amire nem is számítottam, hatalmas piros pont ez.
 

Összefoglalva: Egy kiváló másfélóra, rengeteg drámával, kiváló zenékkel, gyönyörű képekkel, és egy igazán kellemes, jó színészi játékkal. Ez mind a Henry Poole is Here egyben. A film két dologra biztosan jól rávilágított. Egyrészt arra, hogy az emberek miként is viszonyulnak a vallásukhoz, hogy mennyire hisznek is bármiben. Hogy mennyire is különbözőek vagyunk. Másrészt arra, hogy egy arcnak tűnő folt, mennyire képes megmozgatni az embereket, azokat is, akik talán addig „hitetetlen” voltak. Egy jel, ami képes változást hozni, nem csak egy, hanem több ember számára is. De, ahogy arra már céloztam, csodák nincsenek, és egy arcba vetett hit, remény nem tud senkit megmenteni, és jobbá tenni. Vagy mégis? Bár ezen lehet vitatkozni, mert a film is nyitott kapukat hagy maga után, csak azért, hogy a néző egy ideig még maga is elgondolkozzon, a látottakon. Nyolcas. Zárszó: Inmfc was here. Inmfc is here.

Címkék: 8 henry poole is here

Last Chance Harvey (2008)

inmfc - 2009.05.28. - 5 komment

Lehetőségek? Kilátások? Sanszok? Vagyis egyszerűen csak esélyek. Esélyek, melyekből egy sosem elég. Esélyek, melyek sokszor semmit sem jelentenek. Esélyek, melyek igazán csak akkor érnek valamit, ha tudunk velük élni. Ha megragadjuk, ha nem engedjük el és nem hagyjuk veszni futni ezeket, kvázi képesek vagyunk a változásra. Azonban, valakinek ez is olyan, mint a cukorka. Mindig kér, vesz belőle, de csak nem akarja megtalálni a számára oly régóta keresett ízt. Harvey pedig „az élet ízét” szeretné újra megízlelni. Mert, ami eddig történt vele, az inkább volt keserű, mint édes. Ez pedig nem sok jót jelent a jövőre nézve, mert eljön az a pillanat, amikor betelik a pohár, és már nem marad semmilyen kártya a kezében. S akkor fogják face to face azt mondani neki, hogy van még egy, egy darab utolsó esélyed. Nem hangzik valami fényesen, ugye Harvey?

 
Mert ez az igazság, nincs több lehetőséged, dobásod, Harvey. Valamit kezdened kell végre az életeddel, ami romokban hever. Romokban hever, mert a munkádban sem leled örömöd, és a sikerek is elmaradnak, nem támogatnak többé. Romokban hever, mert egyedül vagy, magányos, nincs melletted, mögötted senki. Romokban hever, mert mindenki körülötted egyre messzebb és messzebb eveznek el, ők, időben hagyják el a süllyedő hajót. Bár vannak álmaid, vannak terveid, de inkább csak ülsz a babérjaidon s nézed ahogy a víz alá kerülsz. Nem mersz semmit se tenni, határozatlan vagy, döntésképtelen. Inkább nem szólsz, és nem is tiltakozol az életed ellen, hanem forogsz a mókuskerékben, miközben a szürke hétköznapok egyre jobban eluralkodnak feletted. 
 
Jóllehet megfordul a fejedben, hogy lépni kéne egyet előre, és nem hátra, viszont te nem hiszel a változásban. Aztán a fejedhez vágják, hogy nincs több lehetőség. Ennyi volt. A játéknak vége. Ez pedig, mondani se kell, egy ilyen megcsömörlött, padlót fogott fazonnak a végítéletet jelenti. Egyetlen kiút a menekülés, a friss levegő, ami talán kiszellőzteti a fejet, és segít  a normális kerékvágásba visszatérni. Az igazság azonban az, hogy lánya esküvőjére hivatalos. Azaz, szó sincs itt menekülésről, megfutamodásról…. Egyszerűen látnia kell egyetlen szem lányát. Látnia kell, ahogy az férjhez megy. Beszélnie s találkoznia kell vele. Sok mindent kéne tisztázni: a múltat, a jelent vagy akár jövőt illetően. Irány tehát London!
 
Azonban hiába egy más város, egy más helyszín, attól az emlékek emlékek maradnak és az ember se tud egy csapásra megváltozni. Nem tud a rossz apából jó apává változni, és nem tud annyi örömet szerezni, valamint annyit foglalkozni lányával, mint amennyit szeretett volna. A képek, az arcok mindent elárulnak: a kiégett Harvey a sok mosolygó, ismeretlen ismerős között feszeng, és nem találja a helyét. Menne már el, menne már haza, a munka miatt. Azonban azt üzenem, ne olyan sürgősen Harvey! Maradj még!
 
Maradj, akkor is, ha már teljesen a víz alá merültél, és fuldokolsz. Fuldokolsz, miközben a rosszabbnál a rosszabb hírek csak jönnek és jönnek, egyszerűen küzdesz az életedért. Egyrészt, mert Apaként nem álltál a helyzet magaslatán, így viselned kell ezen következményeket, ergó a hátsó sorból nézed végig az esküvőt, másrészt pedig a munkádnak is lőttek. Egy szó, mint száz, az utolsó esélyedet, lehetőségedet is sikerült jól elbaltázni.
 
De lehet, hogy mégse? Megismersz valakit, akit láttál már korábban, nagy futtában, viszont akkor még válaszra sem méltattad. Egy olyan nő kerül a képbe, s egy olyan nőről van szó, aki csak a csalódásoknak él. Ő sem akar nagy változást az életében, fél az újtól, nem is mer lépni, vagy csak újra dobni. Szívesebben marad meg és áll egy helyben, nem mozdul onnan, mert ott biztonságban van. Biztonságban van  a regényeivel, a pohár boraival, és a telefoncsörgésekkel. Mégis egy tiszta ember, aki nem habozik egy percre sem, mindig kimondja azt, amit gondol.  
 
Két ember, hasonló jellemek, és elszalasztott lehetőségek. Amikor pedig már azt gondolnák, hogy abból az életükből nincs menekvés, nincs tovább, akkor találkoznak össze, másodjára. Esélyt adva arra a másiknak, hogy megváltozzon. Azaz esélyt adtak egymásnak a változásra. Azzal, hogy megismerték egymást, új értelmet nyert az addigi szürke napok világa, és minden más lett, másképp ment végbe, mint ahogy az a mókuskerékben lezajlott, és leforgott. Nem mindenben értettek egymást, de megtalálták a közös hangot, ami által segítettek egymásnak, tovább és előrelépni, előrenézni, ne csak hátra. Azonban a félsz mindig ott van az emberekben, akik nem hiszik el, hogy meg tudják csinálni. Elbizonytalanodnak, és visszatérnek a korábbi életükhöz. Nem akarnak kockáztatni és abból a világból nagyon, még jobban kilépni.
 
Talán ez a pár sor mindent összefoglalt arról, hogy ez a Last Chance Harvey mit is hozott és mutatott meg abban a másfélórás játékidőben. Ahogy az olvasható volt, itt se fordult a feje tetejére a világ. Csak a szürke, érzelmekben szegény emberekről van szó itt is, akik nem látják az alagút végén a fényt, ezért lecsücsülnek középen, és nem mozdulnak onnan el. Hiába jönnek az autók folyamatosan, meg az emberek segíteni, hajthatatlanok, s egy idő után már nem is akarják megtapasztalni az igazi életet.
 
A film annak ellenére tetszett, hogy tényleg ebben a témában nem lehet nagy újdonságot mutatni, és kisajtolni. Ezek vagyunk mi, az emberek. Az emberek, akik nem mindig mosolyognak, vagy ha igen, akkor az meg játék a javából. Mindenkinek vannak gondjai, problémái. Van kinek kevesebb, van kinek viszont sokkal több jut. S ezen még rontanak is olyan tényezők, mint az állandó gubbasztás, a hibás döntések, lépések, és a sokadszorra is felemlített elszalasztott sanszok. Itt, két embert láthatunk a sok közül, akik nem is nagyon küzdenek ez ellen, csak félnek, ne hogy valami is megváltozzon körülöttük, bennük.
 
Igen, kérem szépen, ez nem egy vidám téma, és nem is egy könnyed limonádé. Habár kiszámítható, és már az alapsztoriból is kifolyólag klisés imitt-amott, a lezárásról nem is beszélve. Ám, mégis, mégsem, lehet nagy panaszom a lassúságra, mert ezzel a„jórossz” hangulattal engem lekenyerezett. A first love-t is sikerül olyan szépen tálalni, hogy arra egy rossz szava nem lehet a nézőnek. Volt benne valami, ami többet adott az átlagnál. Ez lehet, hogy a kiváló zenei anyagnak, lehet egyszerűen csak a szép Londonnak, a helyszínnek köszönheti, viszont ami letagadhatatlan, hogy pozitív csalódás volt. Nem a jóízű, ilyen mosolygásokkal teli, hanem inkább a rosszízű, de mégse annyira rosszan.
 
Dustin Hoffman itt is, nagyot alakít. Ez nem lehet kérdés. Nagyon bírom a palit, szóval elfogult vagyok, de egyszerűen alig tud hibázni. Nem hiába jelölték ezen alakítása miatt sok helyen a legjobb ffi főszereplő díjára, mert tényleg van benne valami. Nekem nagyon bejött. Emma Thompson is nagyon jó volt. Kitűnő párost alkottak. Két ilyen színész pedig nem hibázik akkor, amikor kell. Odateszi magát, nincs is több kérdésem.
 

Jó kis kellemes, néhol kellemetlen film lett ez. Olyan, ami hanyagolja az amerikai csöpögést, melódrámát. Ha véletlenül az embert egy rosszabb napon találja meg a mozi, akkor biztos, hogy nagyon betalál majd. Gyorsan elrepül a másfélóra, a kisebb kátyúk ellenére. Szomorúan, szépen, limonádésan tálalva, tessék. A hét pont kijár neki. Nem egy „nagy alkotás” lett ez, csak olyan, amit egyszer biztosan érdemes megnézni. Ha pedig ez még mind nem lett volna elég neked, olvasó, akkor ott van még a lengyel szomszéd, a jól megírt dialógusok, meg Harvey beszéde. Tőlem már kapott egy esélyt! S tőled?

 

Címkék: 7 last chance harvey

süti beállítások módosítása