Öt perc. A mennyországban. Öt perc. Amire már ki tudja mióta vártál. Öt perc. Neked annyi is elég. Se több, se kevesebb nem kell neked. Pont annyi, hogy elérd azt, amit szeretnél. Te nem akarsz válaszokat kapni, vagy bocsánatkéréseket fogadni. Ahhoz már réges-régen túl késő. Hisz már 30 év is elmúlt, azóta. De most mégis ott az alkalom, hogy szemtől szemben álljál azzal, aki miatt nem lehetett és nem tudtál „egy családban”, egy családként felnőni. Mindig téged hibáztatattak. Miért nem tettél semmit? Miért? Mindig és mindig ugyanezt a kérdést vágták a fejedhez. Mikor éppen nem, akkor pedig magadat hibáztattad, és önmagadnak tetted fel ezt újra és újra. Most azonban tényleg eljött az idő, hogy elégtételt vegyél mindenért, a hibákért, a szenvedésért, a megaláztatásért, de legfőképp egyvalakiért, a testvéredért.
 |
Többek között ezen gondolkozol, agyalsz, midőn ülsz az autóban, a hátsó ülésen, és egyre csak fogynak a kilométerek, egyre inkább közeledik a nagy találkozás pillanata. Magadban is újra/végiggondolod mit szeretnél mondani neki, mit szeretnél vele tenni, valamint a sofőr kérdéseire is válaszolsz. Nem hosszan, röviden. Egy idő után már egyre feszültebbé, nyugtalanabbá válsz, vissza kell fordulnod, meg kell állnod, viszont nem tudod megtenni, nem vagy rá képes. Ám ahányszor ez eszedbe jut, mindig csak arra tudsz gondolni, amit a szüleid mondtak, s állítottak, rólad, hogy te vagy a felelőse mindennek. De nem, ez nem igaz, ezt te is jól tudod, csak tiszta vizet kell önteni a pohárba. Ennyi. Az már megint más kérdés, hogy az a víz mennyire lesz tiszta. Leginkább tőled függ ez, tudod jól, azonban a másik félen is sok múlik.
A másik fél. A gyilkos. Aki egy csoporthoz tartozva, még gyerek fejjel felnőttként tapsról, meg hírnévről álmodozva lőtte le a testvért. Több mint tíz éven keresztül volt börtönben, most azonban nem habozott egy percre sem, amikor megkérdezték a szereplésről, a találkáról, hogy mit szólna hozzá. Nagyvonalúan azt válaszolta, hogy ráér, ennél mi sem természetesebb, azonban sokkal több érzelem szakadt fel benne, mikor igent mondott. Nap mint nap, ugyanazzal a tekintettel ébred, és fekszik le. Nem tudja kitörölni azt az arcot, aki a szemébe nézett a gyilkos lövés után. Őt nem lőtte le, egy golyó hiányzott. Elfutott, senki nem tapsolt neki, nem zengtek róla harsonákat. Minden másképp sült el, mint ahogy azt tervezte.
Most azonban, már tényleg felnőtt fejjel, tisztábban látja a dolgokat. Bár mindannyiszor hangsúlyozza, hogy az a világ, a környezet tette őt ilyenné, de persze ő volt az, aki erre kapós, meg hajlamos volt. Csatlakozott a szervezethez, a csoporthoz (gyilkos, terroristaként), ami az akkori viszonyok közepette nem jelentett semmit. Majd mindenki lövöldözött az utcákon. Így nézett ki röviden, tömören É-Írország a nyolcvanas években. Katolikusok és protestánsok. A felvétel, vagy az interjú pedig egy remek lehetőség a szembesítés mellett arra, hogy a fiatalokat - akik körében manapság a csoportosulás, valamihez való tartozás nagy divatnak számít - figyelmeztesse, meg lebeszélje erről, mert hatalmas veszélyt jelent, nem csak önmagára, hanem másokra is tekintettel, nézve.
Beültél a bőrfoteledbe, elmondtad amit el szerettél volna, már csak a találkozás, a szembesítés van hátra. A meggyilkolt fiú testvére kamerák kereszttűzében határozott (?) lépésekkel halad lefelé a lépcsőn, amikor is valami történik. Odafutnál, kinyitnád az ajtód, de nem teszed. Vajon mi történt, történhetett?
Az történt, hogy nem öt percig, hanem majd "másfélóra" erejéig tényleg a mennyben éreztem magam, miközben a filmet bámultam tátott szájjal. Persze ebben van némi túlzás, részemről, de azért hidd el, hogy ez olyat szólt, amire tényleg nem nagyon számítottam, számíthattam. Nincs ezen mit tagadni, ismeretlenül nagyot szólt, és kész. Az alapsztori igen erős, meg masszív, amire a feszültséget, meg a pszichodrámát sikerült nagyon jól, hiba nélkül rápakolni. S akkor a színészekről nem is beszéltem…
Na de vissza az elejére… A kezdés, még kicsit meglepő, szokni kell az ír nyolcvanas éveket, azaz megtudhatjuk a múltat, a beszélgetést kiváltó fő okát, eseményét. Ahhoz, hogy megértsük, tudnunk kell, mi volt akkor, s mi zajlott le éppen, nem csak a fejekben, hanem az utcákon. Ez körülbelül 20 percet vesz el a játékidőből. Pont annyit kap, hogy ne érezzük túlságosan erőltetettnek ezt a múltban való mesélést. Mert arra még úgyis lesz idő a jelenben. Sokszor fog még felemlítődni. Szóval, miután megismertük a fájó eseményeket, azonnal két autóba huppanunk, ami talán az egész film egyik legötletesebb jelenetsoraival ajándékozott meg. Nagyon egyszerűen arról volt itt szó, hogy a két ember, két autóban, két sofőrrel beszélget, meg közben saját magában, magával, a másikkal. S ezekből az infokból is egyre többet és többet tudhatunk meg az eseményről, magáról a főhősökről, az emberekről. Mert lehet ez két ember harca, ami pontot tehet - mindkettejüknek - az évek óta lezáratlan ügy végére.
Az egész interjú előkészítést, meg lebonyolítást körbelengi egy izgalomfaktor. Senki se tudja, mire készüljön. Hogyan készüljön rá. A nagy találkozásra. Mi fog történni. Csak hatalmas fújtatások, és „órakattogások” jelzik a feszültséget. Ami aztán a nézőben is előjön. Erősen gondolkodik vajon mit fog tenni Joe, kinek bátyját megölték.
Majd a befejezés is elég jóra sikeredett. Kicsit egyszerűre, de nem is kellett ide több. A Five Minutes of Heaven pont az a film volt, ami már nagyon kellett. Elejétől a végéig izgalomban tartott, mindvégig a földön volt, semmi nagy melódármával, csak két emberrel. Közös bennük, hogy mindketten szeretnének továbblépni, hogy szeretnének egymással találkozni. Az egyik csak arra vágyik, hogy felnézhessenek rá, a hosszú-hússzú mellőztetésből, a másik pedig az emlékektől szabadulna a találkozás által.
A két színészre pedig nem lehet szavakat találni. Liam Nesson itt se kérdezett, bár már a Taken-be is odatette magát . Valamint társa James Nesbitt, akit láttam már valahol, biztosan tudom, de csak nem jut eszembe, bár ez most nem lényeg, hisz hihetetlen jót alakított. Ez az igazán fontos, ebben az esetben. A két színész koronázza meg a filmet. Kiváló játékok, és akkor a nőt, akinek neve most nem ugrik be, sorry, nem is említettem, aki abban a pár percben is szépet nyújtott, nagyon szépet.
Nyolcas. Kezdetben még hetest gondoltam rá, de amikor újra és újra eszembe jut a óraketyegés, meg az a sípoló hang vagy milyen a tea készítésekor, na akkor tényleg valami hideg ráz ki. S ha tudnád még mennyi mindenről nem beszéltem? Nem azt mondom, ez a világ legjobb alkotása, de van valami abban, hogy ott vannak a jelölések, meg a díjak a neve mellett. Van hangulata, jól megvan írva, rendezve, kiváló színészekkel. Ez pedig nem fikció. Nagyon nem. Örülök neki, hogy egy ilyen filmben volt részem, komolyan. Legutoljára még a Real Time esetében éreztem hasonlót. Érik a hónap meglepetése, vagy esetleg a durranása. Se zene, se poszter, se előzetes. Ez ám a hidegzuhany.
