Ismerős az, hogy minden okkal történik? Hogy, valahol ott fent, van valaki, aki folyton néz le ránk és kíséri el utunkat, a születésünktől egészen a halálunkig. Hogy mindig rajtunk tartja a szemét, és látja minden lépésünket, a rossztól elkezdve a jóig, tényleg mindegyiket. Hogy segít és jelt ad akkor, amikor a leginkább szükségünk van rá. Hogy csodák nagyon is vannak, léteznek, amiket nem lehet csak úgy egyszerű véletleneknek aposztrofálni. Hogy mindenre van magyarázat, és mindennek van értelme, célja, akkor is, ha éppen nem csak - az említett - jót kaptuk meg, hanem éppen ellenkezőleg a rosszat…
 |
…ismerős ez, ugye, mindenkinek. Azonban emberek vagyunk. Csak azért mondom ezt, mert emberek, különbözőek. Ahogy a mondás is jól tartja, ahány ház, annyi szokás. Tehát ahány ember, annyi ember. Van, aki azt szereti csinálni, van aki pont az ellenkezőjét. Van aki töretlenül hisz Istenben, hogy kicsit rátérjek a mostani darabunkra is, van aki, pedig már régen elvesztette hitét. Elvesztette, a sok kurdarc, a sok szenvedés miatt. Vagyunk is egy páran, akik az élettől inkább a rosszat kapjuk, mint sem a jót. Sokszor fel is tesszük magunkban a kérdést: miért pontom engem, miért pont őt, miért pont minket? Miért, amikor semmi rosszat nem teszünk, vagy ha igen is, akkor az meg eltörpül a mások, esetleg bűnözök, (politikusok) húzásai és ügyei mellett, mögött.
Henry Poole pedig azok táborát népesíti, akik nem hisznek. Nem hisznek, abban, hogy vannak még csodák. Nem hisznek abban, hogy valaki tényleg figyel minket ott fentről. S segít azoknak, akik megérdemlik, valamint megbünteti azokat, akik meg rossz fát tettek a tűzre. Ha lehet ilyet mondani, sokszor nincs igazság, sőt minden másképp is történik olykor-olykor, mint kellene. S ilyenkor törnek fel az emberben a kételyek. A kételyek, amik egyre csak erősödnek, a sorozatos sikertelenségeket látva, és a rossz híreket kapva. Azonban, ahogy arra már céloztam, minden ember más. Van, aki a sok könnycsepp után is hisz, hiszi azt, hogy mindennek van jelentése, jelentősége; van, aki pedig már egyszerűen csak a végét várja, nem lát semmiféle fényt az alagút a végén. Ezt, azonban, mindenkinek saját magának, magában kell eldöntenie, s erről dűlőre jutnia. Mármint, hogy kinek hisz, és mit hisz, van-e értelme ennek egyáltalán?
Henry például, egyszerűen már "belefáradt" ebbe az egészbe, az életbe. Jóformán alig várja, hogy véget érjen. Miután elfoglalja az új otthont, ő ki is zárja a világot az ajtón kívülre. Lehúzza a rolókat, összehúzza a függönyöket, s inkább a sötétben, italozva vár valamire vagy valakire. De az is lehet nem vár semmire, mert ő már menne tovább, menne el onnan. Mert nem marad ő ott sokáig, egy helyen. Bár az is lehet, hogy csak egy jelre vár…
A kép a következő: a szomorú és dühös ember csak néha hagyja ott a házát, és a falakat, akkor is csak a boltig jut el vagy a nem túl rendezett és barátságos udvarra, teraszra ül ki. Egyedül él, s nem is nagyon akar ezen változtatni. Teszem azt, a szomszédokat is kerüli nagy ívben, ha teheti, akkor marad a falak között, bezárva, a sötétben. Aztán egyszer minden megváltozik, a feje tetejére fordul. Ugyanis a vallásos szomszéd néni, a falon, egy arcot vél felfedezni. Még világosabban, Henry házának falán egy Isteni arcot lát. A túlbuzgó megrögzött vallásos néninek ennél nem is kell több, azonnal papért kiált, telefonál. Az se érdekli, hogy Henry szerint, az csak egy folt, egy paca, amit valaki trehány, csapnivaló munkával hagyott ott az ő falán. S innen veszi kezdetét a történet.
Vérmintát vesznek (?), egyre több szemüveges nagyi fordul meg az udvarban a fal előtt, a pletykás asszonynak köszönhetően, és még a szomszéd kislány története is felrázza a dolgokat, ha ez az arc nem lett volna még elég. Azonban Henry-nek ez még nem elég, továbbra sem hisz senkinek és semmiben. Meg is próbálja bebizonyítani az igazát, de a sok szer nem használ, és akkor még erre rátesznek a lapátra olyan tényezők, mint képtelen és megmagyarázhatatlan jelenségek sorozata az arcot megérintők esetében…
De vajon mi az igazság? Tényleg megtörténhet ez? S ha igen, akkor mi jöhet és történhet még ezek után? Vajon a vizsgálat eredménye mit fog kimutatni? Sok-sok dráma következik még, a sok-sok elfeledett, eltitkolt információkról nem is beszélve.
Egy film a hitről, s a reményről. Tudom, ez sem hangzik valami túl fényesen. S tudom, hogy ez a vallásos téma is sokakat elűz, de azért a darab becsületére legyen mondja, hogy nem akar nagyon semelyik oldalra se állni. Bár azért ez túlzás így kijelenteni, mert a nézés alatt és azt követően is tudjuk, érezzük, hogy merre húz a film szíve. Viszont a készítők azért megpróbálnak a határon egyensúlyozni. Vannak is pillanatok, amikor már átesnek a ló túloldalára, és picit többet akarnak a szánkba rágni, a kelleténél, viszont annyira nem válik erőltetetté, hogy az a rovására menjen, a filmnek, az „élménynek”.
Persze aki nem annyira hű az egyház tanaihoz, és nem tudta lázba hozni eme történet, valamint az Isteni lét, létezés kérdés, kérdésköre, annak azt hiszem, az a legegyszerűbb, ha inkább kihagyja ezt a darabot. Mondom ezt úgy, hogy közbe magam sem hiszem el, miket is írok. Azért, mert ennek a filmnek helye van a lejátszóban, - legyen szó bárkiről, bármilyen vallásos emberről. Miért is?
Mert a sztori valami újat hordoz. Végre valami más a dráma műfajában, amit csak néha zavarnak meg lassú és sablon tényezők. Egy igazi dráma ez, aminek nem tudhatod mi lesz a vége. Egész végig körbelengi az a sok kérdés, amit már pár sorral ezelőtt is feltettem. Valamint egész végig ott vannak a levegőben a baljós múlt és a még sötétebb jövő képei. Csak a jelennek élünk Henry-vel egyetemben. A film pedig a mi kezünkbe adja a döntést, hogy Henry mellett állunk, vagy igen is hiszünk az arcnak, annak a jelenségnek, a csodának.
Egy idő után már pedig arra leszünk figyelmesek, hogy nagyon is érdekel minket a történet, várjuk azt, hogy mi fog még kiderülni. Állandóan jönnek az új szereplők, az eladólány, a szomszéd néma kislány, a pap, és még sokan mások. Az egész környék megmozdul, az addig csendes utca egy csapásra felébred, és együtt kezdenek el hinni valamiben, ami lehet, hogy csak egy folt, ahogy azt Henry állítja.
A Henry Poole-t alakító Luke Wilson játéka is hibátlan volt. Nem is tudom, hogy mikor mondtam utoljára róla ilyeneket, talán soha, de végre egy drámában tudott olyat nyújtani, mutatni, a kritikusnak, a nézőnek, mindenkinek, amitől, ami miatt, annak egy percre sem jutott eszébe, hogy HP nem HP, és nem színész. Hanem egy ember, akinek életét rengeteg kérdőjel tarkítja. Szép, nagyon szép játék, amire nem is voltam felkészülve, amire nem is számítottam, hatalmas piros pont ez.
Összefoglalva: Egy kiváló másfélóra, rengeteg drámával, kiváló zenékkel, gyönyörű képekkel, és egy igazán kellemes, jó színészi játékkal. Ez mind a Henry Poole is Here egyben. A film két dologra biztosan jól rávilágított. Egyrészt arra, hogy az emberek miként is viszonyulnak a vallásukhoz, hogy mennyire hisznek is bármiben. Hogy mennyire is különbözőek vagyunk. Másrészt arra, hogy egy arcnak tűnő folt, mennyire képes megmozgatni az embereket, azokat is, akik talán addig „hitetetlen” voltak. Egy jel, ami képes változást hozni, nem csak egy, hanem több ember számára is. De, ahogy arra már céloztam, csodák nincsenek, és egy arcba vetett hit, remény nem tud senkit megmenteni, és jobbá tenni. Vagy mégis? Bár ezen lehet vitatkozni, mert a film is nyitott kapukat hagy maga után, csak azért, hogy a néző egy ideig még maga is elgondolkozzon, a látottakon. Nyolcas. Zárszó: Inmfc was here. Inmfc is here.
