Lehetőségek? Kilátások? Sanszok? Vagyis egyszerűen csak esélyek. Esélyek, melyekből egy sosem elég. Esélyek, melyek sokszor semmit sem jelentenek. Esélyek, melyek igazán csak akkor érnek valamit, ha tudunk velük élni. Ha megragadjuk, ha nem engedjük el és nem hagyjuk veszni futni ezeket, kvázi képesek vagyunk a változásra. Azonban, valakinek ez is olyan, mint a cukorka. Mindig kér, vesz belőle, de csak nem akarja megtalálni a számára oly régóta keresett ízt. Harvey pedig „az élet ízét” szeretné újra megízlelni. Mert, ami eddig történt vele, az inkább volt keserű, mint édes. Ez pedig nem sok jót jelent a jövőre nézve, mert eljön az a pillanat, amikor betelik a pohár, és már nem marad semmilyen kártya a kezében. S akkor fogják face to face azt mondani neki, hogy van még egy, egy darab utolsó esélyed. Nem hangzik valami fényesen, ugye Harvey?
 |
Mert ez az igazság, nincs több lehetőséged, dobásod, Harvey. Valamit kezdened kell végre az életeddel, ami romokban hever. Romokban hever, mert a munkádban sem leled örömöd, és a sikerek is elmaradnak, nem támogatnak többé. Romokban hever, mert egyedül vagy, magányos, nincs melletted, mögötted senki. Romokban hever, mert mindenki körülötted egyre messzebb és messzebb eveznek el, ők, időben hagyják el a süllyedő hajót. Bár vannak álmaid, vannak terveid, de inkább csak ülsz a babérjaidon s nézed ahogy a víz alá kerülsz. Nem mersz semmit se tenni, határozatlan vagy, döntésképtelen. Inkább nem szólsz, és nem is tiltakozol az életed ellen, hanem forogsz a mókuskerékben, miközben a szürke hétköznapok egyre jobban eluralkodnak feletted.
Jóllehet megfordul a fejedben, hogy lépni kéne egyet előre, és nem hátra, viszont te nem hiszel a változásban. Aztán a fejedhez vágják, hogy nincs több lehetőség. Ennyi volt. A játéknak vége. Ez pedig, mondani se kell, egy ilyen megcsömörlött, padlót fogott fazonnak a végítéletet jelenti. Egyetlen kiút a menekülés, a friss levegő, ami talán kiszellőzteti a fejet, és segít a normális kerékvágásba visszatérni. Az igazság azonban az, hogy lánya esküvőjére hivatalos. Azaz, szó sincs itt menekülésről, megfutamodásról…. Egyszerűen látnia kell egyetlen szem lányát. Látnia kell, ahogy az férjhez megy. Beszélnie s találkoznia kell vele. Sok mindent kéne tisztázni: a múltat, a jelent vagy akár jövőt illetően. Irány tehát London!
Azonban hiába egy más város, egy más helyszín, attól az emlékek emlékek maradnak és az ember se tud egy csapásra megváltozni. Nem tud a rossz apából jó apává változni, és nem tud annyi örömet szerezni, valamint annyit foglalkozni lányával, mint amennyit szeretett volna. A képek, az arcok mindent elárulnak: a kiégett Harvey a sok mosolygó, ismeretlen ismerős között feszeng, és nem találja a helyét. Menne már el, menne már haza, a munka miatt. Azonban azt üzenem, ne olyan sürgősen Harvey! Maradj még!
Maradj, akkor is, ha már teljesen a víz alá merültél, és fuldokolsz. Fuldokolsz, miközben a rosszabbnál a rosszabb hírek csak jönnek és jönnek, egyszerűen küzdesz az életedért. Egyrészt, mert Apaként nem álltál a helyzet magaslatán, így viselned kell ezen következményeket, ergó a hátsó sorból nézed végig az esküvőt, másrészt pedig a munkádnak is lőttek. Egy szó, mint száz, az utolsó esélyedet, lehetőségedet is sikerült jól elbaltázni.
De lehet, hogy mégse? Megismersz valakit, akit láttál már korábban, nagy futtában, viszont akkor még válaszra sem méltattad. Egy olyan nő kerül a képbe, s egy olyan nőről van szó, aki csak a csalódásoknak él. Ő sem akar nagy változást az életében, fél az újtól, nem is mer lépni, vagy csak újra dobni. Szívesebben marad meg és áll egy helyben, nem mozdul onnan, mert ott biztonságban van. Biztonságban van a regényeivel, a pohár boraival, és a telefoncsörgésekkel. Mégis egy tiszta ember, aki nem habozik egy percre sem, mindig kimondja azt, amit gondol.
Két ember, hasonló jellemek, és elszalasztott lehetőségek. Amikor pedig már azt gondolnák, hogy abból az életükből nincs menekvés, nincs tovább, akkor találkoznak össze, másodjára. Esélyt adva arra a másiknak, hogy megváltozzon. Azaz esélyt adtak egymásnak a változásra. Azzal, hogy megismerték egymást, új értelmet nyert az addigi szürke napok világa, és minden más lett, másképp ment végbe, mint ahogy az a mókuskerékben lezajlott, és leforgott. Nem mindenben értettek egymást, de megtalálták a közös hangot, ami által segítettek egymásnak, tovább és előrelépni, előrenézni, ne csak hátra. Azonban a félsz mindig ott van az emberekben, akik nem hiszik el, hogy meg tudják csinálni. Elbizonytalanodnak, és visszatérnek a korábbi életükhöz. Nem akarnak kockáztatni és abból a világból nagyon, még jobban kilépni.
Talán ez a pár sor mindent összefoglalt arról, hogy ez a Last Chance Harvey mit is hozott és mutatott meg abban a másfélórás játékidőben. Ahogy az olvasható volt, itt se fordult a feje tetejére a világ. Csak a szürke, érzelmekben szegény emberekről van szó itt is, akik nem látják az alagút végén a fényt, ezért lecsücsülnek középen, és nem mozdulnak onnan el. Hiába jönnek az autók folyamatosan, meg az emberek segíteni, hajthatatlanok, s egy idő után már nem is akarják megtapasztalni az igazi életet.
A film annak ellenére tetszett, hogy tényleg ebben a témában nem lehet nagy újdonságot mutatni, és kisajtolni. Ezek vagyunk mi, az emberek. Az emberek, akik nem mindig mosolyognak, vagy ha igen, akkor az meg játék a javából. Mindenkinek vannak gondjai, problémái. Van kinek kevesebb, van kinek viszont sokkal több jut. S ezen még rontanak is olyan tényezők, mint az állandó gubbasztás, a hibás döntések, lépések, és a sokadszorra is felemlített elszalasztott sanszok. Itt, két embert láthatunk a sok közül, akik nem is nagyon küzdenek ez ellen, csak félnek, ne hogy valami is megváltozzon körülöttük, bennük.
Igen, kérem szépen, ez nem egy vidám téma, és nem is egy könnyed limonádé. Habár kiszámítható, és már az alapsztoriból is kifolyólag klisés imitt-amott, a lezárásról nem is beszélve. Ám, mégis, mégsem, lehet nagy panaszom a lassúságra, mert ezzel a„jórossz” hangulattal engem lekenyerezett. A first love-t is sikerül olyan szépen tálalni, hogy arra egy rossz szava nem lehet a nézőnek. Volt benne valami, ami többet adott az átlagnál. Ez lehet, hogy a kiváló zenei anyagnak, lehet egyszerűen csak a szép Londonnak, a helyszínnek köszönheti, viszont ami letagadhatatlan, hogy pozitív csalódás volt. Nem a jóízű, ilyen mosolygásokkal teli, hanem inkább a rosszízű, de mégse annyira rosszan.
Dustin Hoffman itt is, nagyot alakít. Ez nem lehet kérdés. Nagyon bírom a palit, szóval elfogult vagyok, de egyszerűen alig tud hibázni. Nem hiába jelölték ezen alakítása miatt sok helyen a legjobb ffi főszereplő díjára, mert tényleg van benne valami. Nekem nagyon bejött. Emma Thompson is nagyon jó volt. Kitűnő párost alkottak. Két ilyen színész pedig nem hibázik akkor, amikor kell. Odateszi magát, nincs is több kérdésem.
Jó kis kellemes, néhol kellemetlen film lett ez. Olyan, ami hanyagolja az amerikai csöpögést, melódrámát. Ha véletlenül az embert egy rosszabb napon találja meg a mozi, akkor biztos, hogy nagyon betalál majd. Gyorsan elrepül a másfélóra, a kisebb kátyúk ellenére. Szomorúan, szépen, limonádésan tálalva, tessék. A hét pont kijár neki. Nem egy „nagy alkotás” lett ez, csak olyan, amit egyszer biztosan érdemes megnézni. Ha pedig ez még mind nem lett volna elég neked, olvasó, akkor ott van még a lengyel szomszéd, a jól megírt dialógusok, meg Harvey beszéde. Tőlem már kapott egy esélyt! S tőled?
