Rövid áttekintés. Az alany neve: Lucy Hill, nő. Egyedül él, senkitől sem zavartatva, a munkája mindennél fontosabb, az über alles neki. Echte karrierista nőszemély, aki reggel kocog egyet a tenger mellett a nap árnyékában, ipodot hallgatva of course. Majd a menő járgányával útnak indul - megkésve: alap - a munkahelyére, hogy ott teljes erővel a ranglétrán való feljebb lépésen, előléptetésen munkálkodhasson. (Fújtat egyet) Ez az álminak álma, mint minden nőnek (férfinak) odakint éppenséggel, s ezért bármire vevő, mindent elvállal, csak teljesülne az már valamikor, minél előbb és hamarabb. El is vállalja a következő feladatot (megbízatást) a sorban, aminek az egyetlen bukkanója csak annyi, hogy mindezért a jó meleg otthont kényszerül elhagynia a hideg, fagyos Minnesota kedvéért. Azonban, ahogy azt mondani szokták: valamit valamiért, kérem szépen.
 |
Szóval a mrs. princess (kábé az) elutazik a kisvárosba, hogy átszervezze az ott működő gyárat - magyarra lefordítva: kirúgjon pár embert. Az eleinte könnyűnek tűnő feladatot azonban jó sok tényező zavarja meg, mind például a városlakók, egy hapsi, egy szakszervezetis ürge, na meg a hideg, ami csak egyre rosszabb és rosszabb lesz. A dolgozók se szívesen látják, ezért kitalálnak mindent, csak hogy kibújhassanak a munka alól, és hogyezzel is picit keresztbe tegyenek az új kirendelt bossnak. Aki látszólag nincs is felkészülve ezekre az eseményekre, és pár nap múlva már csomagol is a go home keretében…
A cím abszolút csalóka (miért éppen Minnesota), Renée se tudott eddig nagyon levenni a lábamról, s a sztori se valami nagy hal ebben az igen csak nyögvenyelősen és buktákkal teli 2009-es évben. Joggal kérdezheted tehát olvasó, akkor mi vett rá mégis arra, hogy pont ennek a New in Town-nak (magyar cím mellőzve) adjak egy esélyt? A kérdés talán, sőt biztos megmarad költői szinten, mert magyarázat nagyon nincs rá. Kábé úgy lehet lefesteni a helyzetet, mint amikor csak úgy belevágsz valamibe, egyenesen a középbe, de azt nem tudod, tudhatod, hogy mi lesz az egésznek a végeredménye, csak egy szimpla, nem világmegváltó darabra készülsz fel, amikor nincsenek ellenek, nincsenek, hősök, nincsenek vámpírok többek között. De nincsenek nagy elvárások se, a romkom miatt, egyszerűen csak egy másfélórás kikapcsolódás, szórakozás a kitűzött cél, semmi több és semmi más, szavamra mondom.
A film pedig komolyan nem váltotta meg a világot, ahogy azt előre jósolni lehetett nulla szakképzettség nélkül, egyszerűen csak buta volt, nagyon kiszámítható, de egy pontig még kellemes csalódás is, azt kell mondjam. Olykor-olykor elmosolyodsz rajta, bár az nagyon szembetűnő, hogy semmi kockázatot nem vállaltak a készítők. Megkapták Renée kisasszonyt, s azzal már ők – nagyon úgy néz ki - megnyugodtak, hátradőltek a fotelban, majd összedobták a forgatókönyvet két perc alatt klisésen, ahogy azt kell. Sok időt és energiát tényleg nem fecöltek bele, az biztos, s láss csodát, ennek ellenére is vannak pozitív képkockák, biztató jelenetek, amiket csak a végi nagy kiszámítható, már-már együgyű befejezés tesz tönkre azért nem végérvényesen.
A nyár középen beköszönt tél, a hideggel nagyon kellett már, s ez a hangulatba is adott pár plusz minutumot, úgy ahogy a városlakók helyzete s kapcsolata az idegennel, amiből sokkal többet is ki lehetett volna sajtolni még, ennél többet biztosan. A zene is például rendben volt, bár sem nagy újdonság a romkomok asztalán, és a színészekre, köztük Renée Zellweger kisasszonyra se lehet nagy negatívumot mondani, így hirtelen. Egyszerűen hozta amit kell, mint ahogy rajta kívül mások is. Az persze megint más, hogy a suta szkriptből ennyire futotta csak, és hogy ezen ők se tudtak mit változtatni, pozitív irányba elsősorban.
A New In Town behúzta a kötelezőt romkom címén, semmi pluszt, semmi rizikót nem vállalva ezzel. Beállt a sorba, lemásolta a korábbi társakat, adott egy-két mosolygós pillanatot, kevesebb romantikusabbat (amiért annyira nem haragszom), adott több klisét és kiszámíthatóságot még, ami már-már nem meglepetés, de nem is nevezhető annyira éppen csak mulatságosnak. Az öt pont jogos, mert az átlagnak megfelelt, nem is akart annál többet, tettem már hozzá többször, talán hatos is belefért volna, de a vég kicsit nagyon mindent hazavágott abban a formában. Egyszer elmegy szódával ez a limonádé, hol szerethető, hol unalmas, hol mosolyt ad, hol elveszi azt. Annyi biztos, hogy nemsokára biztosan előkerül majd, hisz nagybetűs premier lesz belőle a kocka alakú készülékekben, de addig s akkor se kell nagyon várni, ez egy egyszeri romkom még elfogadható csomagolásban, semmi több. Jó étvágyat hozzá.
Az egész borzalom azzal kezdődik, hogy két tinédzser a suli helyett inkább elteker a nem éppen közeli elhagyatott „bolondok házába”, ahol egy lekötözött meztelen, de még élő (mozog, nem beszél) lányra bukkannak. Folytatódik azzal: ahelyett, hogy segítségért kiáltanának, inkább nem szólnak róla senkinek egy szót sem, lejárnak hozzá, s a (szex)rabszolgájuk lesz. Vagy is csak az egyik fiúnak, aki aztán nem is mozdul el előle, hanem ott lesz nap mint nap mellette. A másiknak megvan a maga szerelme, s nem is tartja jó döntésnek ezt a kis titkot, s a lány ilyenfajta kihasználását, de mégse szól senkinek, hanem magában tartja. Azonban egy idő után mégis a haver haverja is tudomást szerez erről, s mindenki akarja „látni”, amíg még nem késő…
A helyzet a napnál is világosabb: ügyes és nagy húzás volt előhozni a múltat, annak értékeit, csillogó (vagy éppen nem) gyöngyszemeit. Tisztára, mint az ötvenes években, úgy van minden lerendezve a moziban. S hiába a modernkor, új vívmányok, a rávetítések, s az egyéb, fent is említett finom nyalánkságok sem maradnak, maradhatnak már ki. Ilyen az egyik pillanatban még távolban haladó jármű, míg a következő pillanatban már nincs ott... és ilyenek tömkelege még. Így, lehet ezt egy görbe tükörnek tekinteni, úgy ránézni ferde szemmel, nagy mosollyal az arcon, de lehet úgy is, hogy ez már elmúlt, s csak egyszerűen visszahozza azt, egy film erejéig. Nem is lehet pontosan meghúzni a határvonalat a kettő között, egyszerűen csak élvezni kell a látottakat, azt mondom. A történet buta, a szereplők is erőn felül osztják az észt, és a tálalás, a külső is mind-mind tele van a múlt szagával, színével, felvételeivel, jeleneteivel, sorolhatnám még tovább. Azt adja, hozza, amit kell, s amit talán elvárhatunk tőle, semmi többet, de annál kevesebbet se. Persze azt se kell elfelejteni, hogy az alap (mármint sztori) is kicsit ez, kicsit az, kvázi simán ráhúzható két-három film cselekménye, amiből összegyurmázták ezt az egyet. Picit lassú is volt még e mellett, de tényleg nagy okom nem lehet a panaszra…
Ki hitte volna a hónap felénél, hogy majd a Keith fog itt áll a végső elszámoláskor? Senki? De hát nem volt ellenfele egyszerűen. A Keith tényleg egy ismeretlenül nagyot szóló film volt, valamint az utóbbi idők egyik legfiatalabb, fiatalosabb, s ezzel szemben totál érett életszagú drámája. Kiváló!
Na igen, ahogy írtam a picit hosszú lére eresztett írásban is, csalódás volt, még ha nem is akkora, mint sokan másoknak. Nem keserű szájíz, mert annyira Mann ezt nem tudta elbaltázni, de az biztos, hogy kihagyott ziccer, és a jó nagyra felfújt lufit is hagyta leengedni, még ha nem is pukkadt ki egyszer se.
Most először fordult az elő, hogy egy bwoodi film olyan gyengén szerepelt a szememben, hogy az még ide is befért a gyengék közé, sajnos. Összeségében a mozi kicsit sok volt már, nagyon vicces akart lenni, nem lett, hiába na, a kungfuzó india nem menő. Ez is jól mutatja, hogy azért bwood-ban se minden arany.
