Saawariya (2007)

inmfc - 2009.07.31. - Szólj hozzá!

Na kérem, mi lesz akkor, mi lesz az eredménye annak, ha egy Dosztojevszkij művet Bollywood dolgoz fel egyszer csak? Jó kérdés, amire a Saawariya, és a most következő sorok adják majd meg a választ, minden bizonnyal. Annyi biztos, kezdésként, hogy mindannyian érezzük a kontrasztot, ugye, az orosz irodalom nagyja és a színes indiai filmgyár között. Nem is kell ecsetelni, annyiszor elmondtam már, hogy milyen színes-szagos darabok születnek Bwoodban, ehhez képest meglepő, első olvasatra inkább furcsa, már-már vicces az, hogy Dosztojevszkij Fehér éjszakák című elbeszélését vitték filmre és vászonra, ők. Persze olvasva/látva az eddigi indiai remekeket, semmitől se kell félni, vagy megijedni, mert ha más nem, akkor Bwood tényleg képes lehet a megváltásra, a csodára. Képes lehet egy olyan műből filmet készíteni s letenni az asztalra, amihez talán az égvilágon senki nem nyúlt, nyúlna inkább. S ez az, amitől az egész történet meseszerűvé, már-már álomszerűvé válik, s amiből, sajnos, túl sokszor kell, hogy felébredjünk…

 
Az a napnál is világosabb, hogy kompromisszumok nélkül ez a film meg se születhetett volna. Hisz Bwood fő fogyasztói nem ahhoz vannak hozzászokva, hogy ilyen komoly irodalmi témákat, lélekmarcangalós, lélekbe vájkálós történeteket nézegessenek, hanem teljesen máshoz. Harsány színekhez, énekekhez, inkább vidámsághoz, és sorolhatnám még sokáig… Így némileg saját nyelvre kellett az egész irodalmi művet lefordítani, ami alatt azért az alapokat sem szabadott csak úgy megmásítani vagy átírni. Kétség sem férhet hozzá, hogy ez sikerült, látva a kész produktumot, azonban mégis marad hiányérzet, pár tüske az emberben, még jócskán. Ámbátor, nem lehet elfelejteni ezt a kettőséget sem, ami látszólag rovására ment a szkriptnek, azaz a Saawariya-nak. Ami nem más, mint egy történet egy szerelmi háromszögről. Részletezném még…
 
Egy idegen érkezik a városba, aki megpillantva a hídon álló lányt, egyből beleszeret (szerelem első látásra). Azonnal utána fut, s szeretne mindent megtudni róla, azonban az igazság sokkal szomorúbb, fájóbb, mint azt előre hitte volna. Tudniillik a lány mást szeret, egy olyas valakit, aki elment, de azt ígérte még visszatér. Örökké szerelemnek tűnik ez, de a szerelmes idegen nem hagyhatja ezt, nem hagyhatja, hogy szívét összetörjék. Nap-nap után találkoznak az estében, útra indulnak a városban, s beszélgetnek hosszasan egymásról egymásnak, miközben a fiú reménykedik, a lány pedig csak vár és vár...
 
Vajon az idegennek sikerül elrabolnia a lány szívét? Vajon a lány meddig fog várni, s bízni abban, hogy megérkezik az ő lovagja, s elviszi őt? Vajon a lovag tényleg eljön, ahogy azt ígérte? Igazi szerelmi történet, meseszövögetés folyik itt a Saawariya-ban, amiből mégis valami hiányzik. Ami miatt nem működik úgy bwoodiasan, szélsebes forgókerekekkel. Persze itt nem arról van szó, hogy lassú (az is persze), mert ez egy szerelmi, romantikus sztori, ami így lassan, szépen bontakozik ki általában, abban nincs hiba, hanem arról, hogy egész végig az érezhető bwood keze meg van kötve, és nem tud igazán kiteljesedni. Lehet ez csak tűkeresés a szénakazalban, de az biztos, hogy a mindig jó hangulatban futó b-filmektől ez eltér, hisz a hangulat, az egész varázsa nem jön át, úgy ahogy kellene.
 
Ahogy írtam fentebb is a könyvhöz való viszonyulás, megfelelés miatt lett talán ilyen semmilyen film, ez a Saawariya. Az a fajta film, ami szépnek szép, egyszer megnézel, de utána meg pár hónap múlva már más egyébre nem emlékszel belőle, csak a gyönyörű képekre, felvételekre, a városra, annak minden színére, zugára, lépcsőjére, macskaköves útjára, hídjára és így tovább. Erre lehet is tényleg, mert aligha merem, merjük becsukni szemünket, vagy csak elfordítani a fejünket a nézés közben, mert a szem nem marad szárazon, akkora vizuálorgiára van itt, amit a The Fall óta nem igen láttam. Pedig az egész egy városkában játszódik, azaz egy idő után mindig visszajutunk ugyanahhoz a hídhoz például, de egyáltalán nem bánjuk, bánhatjuk, mert százszor visszanézve is tátott szájjal bámulva, öröm nézni. S akkor, mindeközben, még pluszba, az egész ilyen sötét, kékes színekkel van megspékelve, hogy mindent kékbe látunk olykor.
 
S habár tudom, tudjuk, hogy ez mind semmi, ez nem elég, hogy ez nem tudja megmenteni a gyenge lábakon álló szkriptet, mégis az ilyen képek láttán egyszerűen kifolyik az ember szeme. Nincs mit mellébeszélni: csuda dolgot műveltek - gondolom nem kevés pénzből - ide nekünk a készítők, ami miatt érdemes igazán egyszer odafigyelni rá, ha másért nagyon úgy se lehet. Persze ez azért így nem igaz, mert a zene is van olyan, mint a többi bwoodi alkotásban, teszem azt, hogy a title song akármelyikkel fel is veszi a versenyt. Jó hallgatni, jó nézni, de néha még ez is kevés.
 

Nem az igazi, kicsit erőtlen volt, hiányzott belőle a nagybetűs hangulat, sokszor le is ült, megpihent. A szkript is kevés volt, s a szóban forgó kompromisszumokból ennyire tellett. Lehet jobbat vártam, sőt biztos, így némi csalódással álltam, állhattam fel a fotelből, viszont a zenét, s a brilliant, perfect viuzálorgiát nem tudom neki nem elfelejteni. A színészek nem rosszak, láthattuk őket már máshol, itt, együtt, jó párost alkottak, de abból a bizonyosból várat építeni ők se tudtak. Nem mellesleg a színésznő igen csak szép jelenség, s igazán fel is teheti az a kezét, aki ebbe a tekintetbe nem szeretne bele azonnal… Konklúzió: Szépnek szép, de ez ma már nem elég, sajnos. Öt pont. Örökké Szerelem. Saawariya.

Címkék: 5 saawariya

Snow Angels (2007)

inmfc - 2009.07.30. - 2 komment

A helyszín egy kisváros. Egy kisváros, ahol mindenki ismer mindenkit, talán már túlságosan is, ahol mindenki megpróbál segíteni mindenkin, ahol semmi, de semmi nem marad titokban. Egy kisváros fiatalokkal, öregekkel, sok bosszúsággal, bonyodalommal, ahol az élet zajlik, s nem áll meg egy percre sem. Szétesett családok, hangos-csendes szakítások, elválások, és segítő kezek, barátok jellemzik, írják/festik le a városka életét, életképét. Jóformán az öröm, a boldogság csak a fiatal (tini?) szerelmes pár története esetében tapintható, mert minden rajta kívül annyira hideg, és szomorú, mint a tél a nagy fehérségével, ami beborítja a filmet, ezzel is megalapozva a depresszív hangulatot.

 
David Gordon Green egyszer már bizonyította tehetségét, bizonyította, hogy érdemes lesz odafigyelni rá, majd ezek után is, még. Az All the real girls-t látva, olvasva joggal volt, és lesz még ki tudja meddig: az utóbbi idők egyik legjobb szerelmes, romantikus filmje, ehhez nem fér kétség. Valamint ahhoz sem, hogy a fiatal író-rendező már bizonyosan bekerült a filmvilág körforgásába, felhívta magára a figyelmet, nem hiába, nem véletlenül. S habár a Snow Angels nem tud „Az Igazi” magasságokba elérni, mégis képes a melegben a hideg hangulatával kérdést nem tűrően egy drámával megajándékozni. Nocsak, nocsak…
 
DGG filmje egy bizonyos regényen, Stewart O’Nan azonos című regényén alapul, amely egy kisváros körül forog, azon belül is egy szétszakadt család és egy fiatal ifjú körül. A szétszakadt családot (gyerek) a (korábban alkoholista) férj próbálja újra összekovácsolni minden erejével, kevés sikerrel. Ex-felesége, aki pincérnő, nem akar egy újabb második esélyt adni, hanem inkább valami új, valami másfele tekinget, és tervez. A másik szál: egy fiatal fiú történetét meséli el, aki megtalálta a szerelmet, vagy az őt, de mégsem lehet boldog a szülei elválása miatt. Megismerünk két történetet, de kis idő múlva ezek találkoznak, s ez lesz az a pont, amikor összekapcsolódnak mindörökre. Egy nap, egy figyelmetlenség, egy hiba.  
 
Nincs mit kertelni: a Snow Angels egy jó film lett. Jó film lett, pedig ebből a kisvárosi életképekből nagyon nehéz már valami újat mutatni a népnek. S igen, tudjuk, legbelül, hogy az élet mindig szolgál váratlan, keserű pillanatokkal, pirulákkal, de mégis mindannyiszor feláll a szőr a hátunkon, mikor történik valami borzasztó az életben, nem csak körülöttünk. Elég egy mulasztás, egy figyelmetlenség és minden megváltozik örökre. Az addig fagyos hangulatot, az állandó hóesést felváltja valami bizonytalan, valami kérdőjelekkel teli érzés, ami csak nem hagy nyugodni az utolsó képkockákig. Szépen felépített mozi lett ez, jó kezdéssel, tűrhető befejezéssel. Sok helyen már nagyon belassul, ahogy arra már a korábbi DGG filmekben is volt példa, de a dráma, a drámai helyzetek miatt nem lehet nagy ok a panaszra, csak kicsi. Amikor kell kitör, ahogy egy drámának kell, de már az elejétől kezdve a rabjává válsz, egy feszült atmoszférát teremt, ahol néha-néha a levegőért kell kapkodnia a nézőnek. S hogy mindez ne legyen elég, a végére még thrillerbe csap át, amitől tényleg nem érdemes sokat elárulni.
 
Mindezek mellett, még a színészek sem tudnak hibázni. Messze-messze a darab legjobbja Sam Rockwell, a férj, aki a családját szeretné visszakapni, már-már görcsösen. Ő az a fajta, kábé, aki soha nem változik, a munkáját is másoknak köszönheti, s a múlt sebeit nyaldossa, azt akarja visszahozni. Mondani se kell, Rockwell jól hozza a karaktert, nagy kedvenc, és az igazság az, hogy eddig nagyon nem is botlott meg, pedig volt ő is már minden a színen. Csak így tovább.
Kate Beckinsale az anyuka szerepében nyújt kisebbfajta meglepetést. A színésznő szépen megbirkózott a szereppel, s talán-talán az egyik legjobb alakítását láthattuk, ennek köszönhetően. Ezen kívül vannak még itt sokan, fiatalok, akik ugyancsak teszik a dolgukat…
 

Mindent összevetve a Snow Angels hozza a hangulatot, a drámát, ahogy azt kell. Nem válik csöpögőssé, giccsé, melódrámává, hanem pont olyanná, hogy az befogadható, átélhető legyen. A kezdetektől a fotelba szegez és nem ereszt el, mindvégig tartja a tempót, majd a végére rátesz még egy lapáttal, ahogy az már érezhető a cselekmény - egyre sötétebb - előrehaladtával. A nyolc pontot kapja is. Az lenne a legjobb, ha David Gordon Green nem állna le, hanem csinálná tovább az ilyen és ehhez fogható/műfajú filmeket, mert a vígjátéka sem volt rossz, de az eddigi drámai két darabja inkább fért közel a szívemhez. Hát hajrá!

Címkék: 8 snow angels

Röviden Tömören│Tres Días (2008)

inmfc - 2009.07.29. - Szólj hozzá!

Már a spanyolokhoz is elért a világvégi hangulat, hisz a Tres Días azzal veszi kezdetét, hogy a tévé bemondja: már csak 72 óra van hátra a világ végig, aztán jön egy nagy meteor és bumm. A visszaszámlálás kezdetét vette, menekülni nem nagyon érdemes, nincs hova elbújni, de azért az emberek gyorsan szedik a sátorfájukat a nagy káosz közepette és megpróbálnak valami biztonságosnak hit helyet, barlangot stb… keresni. Mások inkább felkeresik a szeretteiket, hogy velük együtt peregjenek le életük utolsó órái, percei, másodpercei, s a film középpontjában álló család így is tesz, anya és fia felkeresi a rokonokat, messze a várostól.

Azonban a Tres Días sokkal több ennél, sokkal többet szeretne mutatni ennél, hisz a család egy sötét múltja, képe is felerősödni látszik a napok múlásával. Tudniillik a gyilkos, őrült testvér, a fiú, a börtönből való kijutása (?) után egyből a családhoz tart, hogy megbosszulja, amiért őt rács mögé jutatták. Innen indul el a félelmekkel, a nagy bizonytalannal, rettegéssel tarkított másfél óra, amikor a világvége is eltörpül a testvér kegyetlen tervei mellett.  
 
Bárhonnan is nézem a mozit, akkor is csalódás lesz a vége. Hiszem azt, hogy a történet a bűnös mindezért. Bár az alapsztori tényleg ígéretes, több mint kecsegtető (a vv ellenére) ezzel a gyilkos testvér ámokfutással, azonban néhány képkocka üresen maradt, még így is. Talán a sárgás képekkel, és már-már nyomasztó atmoszférával nincs is semmi probléma, de az hogy a sztori csak nem akart egyről a kettőre jutni, az több mint érvágás volt számára, na meg számomra. Persze az utolsó fél órára beindult, s közbe-közbe is akadnak jó pillanatok, de ez az in medias res, kezdés ebben az esetben erőtlennek, és kevésnek tűnik. A karakterekről nem derül ki sok minden, hiába nincs okom panaszkodni a színészeket illetően, s így elmaradnak az ökölbeszorított izgalmak, melyekből 3 nappal a vég előtt talán több is elfért volna a képkockákra. 
 
Hiába akar s szeretne feszült, már-már kihegyezett pillanatokat szállítani, egyszerűen nem sikerül neki. Nem igazán működik, ezért pedig a gyenge, kukára való szkirpt a felelős. Jó sok ponton fordul az elő a nézővel, hogy nem tudja hova tenni a látottakat - nincs háttérismeret, ezért is vannak picit érthetetlen cselekvések, magas labdák, amiket mi, a néző, nem érünk, érhetünk el. Az is lehet, hogy többnek akart látszani, mint amit elbírt volna, ez pedig erősen rányomta a bélyegét az össze képkockára és snittre.
 
Lehetett volna jobb és több, de nem lett. Sikerülhetett volna, de nem sikerült neki. Írhatok itt feltételes módba a film kapcsán még jó pár soron keresztül, de hát az igazság nem fog változni, s a tény, tény marad. 72 óra kevés is volt, sok is volt erre a sztorira. Ki lehetett volna sajtolni belőle egy jó filmet, de hát a spanyolok többet akartak, amibe aztán belebuktak. Négy pont, az el-eltalált izgalmasabb snittekre, az utolsó fél órára vagy csak éppen a képi világra, de ennyi. Vigyázat: 3 nap van hátra!

Címkék: 4 tres días before the fall

The Soloist (2009)

inmfc - 2009.07.28. - 6 komment

Ahogy azt mondani szokták, minden embernek megvan a saját sztorija, a saját története. Ami csak az övé, ami más, és különb, különbözik a többi emberéhez képest. Olyan egyedi dolog, amit meg kell találni, át kell élni, s amiben nem biztos, hogy csak a szép és színes képek, hangok, érzelmek váltakoznak állandóan. Nem biztos, mert hiába is van a mi kezünkben az irányítás, kvázi hiába vagyunk mi a főszereplők, akkor is tud az élet, a sors kellemes-kellemetlen fordulatokat hozni, amire az esetek nagy többségében, egyszerűen, nem vagyunk felkészülve. S most lehet szó akár az utca emberéről, akár valaki másról: egy újságíróról, hisz mindkettőnek megvan a saját élettörténete a nagy esésekkel, bukásokkal, rossz és jó döntésekkel. Ha úgy tetszik, az egyik fent a másik lent van, az egyik híres, a másik már nem annyira, - ellentétek, más históriák, ahol a szálak egy ponton összeérnek, összetalálkoznak. Attól a perctől fogva pedig ez már nem csak egy ember története lesz, hanem kettőé… tessék csak a füleket hegyezni.

Címkék: 6 2009 the soloist

Miss March (2009)

inmfc - 2009.07.25. - 1 komment

Négy év bizony hosszú idő. Ez idő alatt bármi, sok minden megtörténhet, megváltozhat, akár pozitív, akár negatív irányban. Előfordulhat az, minden további nélkül, hogy elveszíted a csajodat, akivel annyira szerettétek egymást, hogy még a szexig se jutottak el (önmegtartóztatás?), de elveszítheted még a családodat, az egyetlen egy apádat vagy akár a barátaidat, többek között az igaznak hit s vélt barátodat is. Ezekből kiindulva, négy év alatt, tényleg feje tetejére fordulhat a világ, úgy, hogy közbe te ebből (sem)mit sem veszel, vehetsz észre, hisz végig kómában voltál, a kórházban feküdtél. Egyszerűen elment melletted a világ, de kegyetlenül, te pedig nem tehetsz mást, mint hogy fogod a fejed (az orrod) a felébredés után a primer infókat hallva…

 
A szomorú, már-már gáz helyzet a következő, egyedül csak a picit kattant barátod maradt meg a fenti felsorolásból, akinek az életedet is köszönheted pluszba. Rajta kívül a fater már messze van, minden határon túl, míg a csajod is otthagyott téged, mint csapot-papot, hisz talált egy jól fizető állást, nyuszi lett, mármint Playboy nyuszi. Miss Március ugye, aki meghazudtolva négy évvel azelőtti áldozatvállalását a nemes cél érdekében, most már/ezzel szemben a lapok hasábjain feszít lenge öltözékben, és Hef-fel (na tudod ki) partyzik a villában a többi nyuszival együtt. Ez utóbbi talán a legsúlyosabb pofon, amitől legszívesebben újra visszatérnél a kómába, de te inkább újra akarod látni őt. S egy ilyen fejből hirtelen kipattant idea elég is havernak ahhoz, hogy egy rosszul elsült éjszaka után menekülve ugorjatok be az autóba, hogy minél előbb magatok mögött hagyva a kilométereket ott lehessetek a nőnél. Irány is akkor az őrült utazás!
 
S hogy mennyire őrült? Tessék egy kis ízelítő: marhára berágott tűzoltók (valami villás ügy miatt) baltástul-mindenestül követnek titeket, aztán egy motel szénné ég, amiben éppen megszálltatok volna, Horsedick. Mpeg-vel, a legnagyobb (rap)királlyal utazhatok ingyé’ amiért mindenki milliókat fizetne (ez végülis jó, nem?), s ha ez még tényleg nem elég, akkor leszbikus csajokkal is találkoztok, akikre rájött, rátört az ötperc az egyóra, szóval segítség kell nekik, a kormány mögött, az anyósülésben. S akkor a Playboy villában történteket még nem is említettem és hozom fel. Így néz ki valahogy az összkép, kicsit elborultan, őrülten, betegesen, szánalmasan, erőltetetten, de mégis abszolút nézhetően. Most akkor mivan?
 
Kicsit roadmive, kicsit vígjáték, kicsit ez, kicsit az. Két haverről van tehát szó, akik elindulnak LA-be, (persze a világ egyik feléről), s miközben fogynak a kilométerek találkoznak pár emberrel, meg furcsábbnál-furcsább helyzeteket élnek át, közvetlenül-közvetve. Oké, már ők ketten is szép párost alkotnak, nem tagadom: az egyik az alig élő izmaival, a másik meg a PB rajongásával, mikor a nőkkel nem tud révbe érni, sehogy se. Páratlan páros, akik egy percre sem állnak meg, vagy ha igen, akkor abból soha sem jönnek ki jól, de hát ez az egész utazásra is éppúgy igaz. Látnak, átélnek rosszat, jót, kellemeset, fájdalmasat, ijesztőet, azaz rendesen megdolgoznak a pénzükért, hogy odajussanak egy darabban, épségbe a célállomáshoz. 
 
S ahogy a fiúknál, úgy a moziban sincs nagyon megállás. Nincs idő unatkozni, mindig valami új total crazy dolgot mutatnak. Olyan ez, mint amikor azt hiszed, hogy ezt már nem lehet fokozni, s mégis, mert akkor bejön a következő hülye helyzet felsőfokon megoldva. Azonban az éremnek kell látni a másik oldalát is, hisz hiába nem ül le a film, nem adja meg magát egészen az utolsó fél óráig, akkor is sikerült valahogy túllőni minden határon, a meglévő kereteken azokkal a súlyos, beteges, erőltetett (igen ezt már írtam egyszer) poénokkal, snittekkel. Sajnos-nem sajnos, ezek a fingós-szaros-dugásos bombák néha rosszul sültek el, de nagyon. Különösen, amikor ugyanazt ellőtték még párszor, ami hát már elsőre sem esett igazán jól, s sokszor még olyankor vágták be, amikor az ember már tényleg élvezte a látottakat, és akkor bumm.
 
Tudhatjátok, nem vagyok vevője, hatalmas fogyasztója a fent említett poénbombáknak, tehát emiatt jár azért a fekete pont, de mégis nem lehet nem észre venni a megbújó hatalmas poénokat. Az olyanokat, melyeken komolyan lehet nevetni, akár hangosan is. S emberek, nem csalás, nem ámítás, ebből itt, volt azért pár darab, na meg a mosolygás is rendben volt, az arcra költözött, ha kellett. Csak az volt a kár, hogy ezt mindig letörölte azokkal a kellemetlen arcba vágó keserű pirulákkal. Ezzel meg vigyázni kell, mert sokaknak emiatt fájhat majd a feje, és dobhatja be a törülközőt, embere válogatja, persze.
 

Összességében az leszűrhető, kijelenthető, hogy a Miss March, egyszer egy nézhető vígjáték. Nézhető, néhol kellemes, néhol azonban kellemetlen pillanatokkal. Emlékezni, ha bár sokáig nem fogsz rá, de talán nem is akart, többet ennél. A forgatókönyv is rémegyszerű, valamint kiszámítható, de az őrült percek (jó értelemben vett) hozzák a jókedvet magukkal, a szép lányok (már akinek) is ott vannak előtérben, és még ennek tetejében a zene is gyilkos, bár ilyen számokkal, hogy ne lenne az? Egy ötöst kap, többet nem, a nyuszik meg minden nőben ott vannak, ott lapulnak, csak meg kell keresni őket, ezt ne feledd…

Címkék: 5 2009 miss march

Public Enemies (2009)

inmfc - 2009.07.24. - 3 komment

1930-at írunk, az emberek félnek, kilátástalanság van mindenütt, a válság pedig nem csak hogy megérkezett, hanem már tetőfokára is hágott. Egyik napról a másikra dől össze a világ kártyavár módjára, a krach betetőzik, a társadalom pedig egyszerűen tehetetlen, csak sodródik és sodródik az árral. Ez a válság pedig nem kérdez, nem válogat, mindenkire kihatással van, azaz szomorú és fájó következményekkel jár/bír, mindegyik háztartásban. Munkahelyek szűnnek meg, úrrá lesz a tanácstalanság, a depresszió, az évek pedig egyre csak mennek, és mennek előre, már a negyediket tapossa a világ. Sokan italba fojtják bánatukat, míg mások nem akarnak a hirtelen jött, megváltozott körülményekkel (a luxus a múlté) megbarátkozni, együtt élni, s ezért inkább véget vetnek életüknek, öngyilkosok lesznek. Mások, már akik talpon maradnak, pedig sebezhetőkké és fogékonyakká válnak. Amellett, hogy az új - addig soha nem hallgatott - nézeteket is előnyben részesítik, még a világ legkisebb zördüléseire, eseményeire is felfigyelnek, melyek kicsi fényt adnak, s jelentenek a megtört zátonyra futott életükből való elmeneküléshez. John Dillinger, a mindeki által wanted személy pedig pont egy ilyen fény volt a legtöbb ember számára.

Címkék: 2009 6.5 public enemies

süti beállítások módosítása