John Dillinger, a férfi, korának legnagyobb, leghíresebb alakja volt. Egy jóképű legenda, Robin Hood és Jesse James után szabadon. Míg egyesek csak megpillantani, látni akarták, addig mások a rácsok közé jutatni, a további veszteségek elkerülése végett. Bár céltáblaként élte életét, de mégis ott ült a moziban a többi ember mellett, ott sétált el keresztbe az úton a rendőrök között, valamint ott ebédelt, ahol a többi hájas, minden pénzzel megkent jómódú is tette. Róla szóltak a hírek, vele volt tele a sajtó (idézet), ő volt a középpontban, ahogy megszökött egyre másra a börtönökből, ahogy újabb sikeres bankrablásokat hajtott végre, s ahogy viccet csinált a rend őreiből nem egyszer, nem kétszer. Mert igen, bankrabló volt, kérem szépen. Bankrabló, aki valaki szemében hős volt, más szerint meg „csak” egy bűnöző, egy rosszarc, akinek a dutyiban, a hűvösön lenne a helye. De álljunk meg egy pillanatra: miért is volt ő hős?

 

John Dillinger egyszerűen azt tette, amit akart. Azt tette, amit akkor talán mindenki szeretett volna, amiről egy valaki álmodott este a paplan alatt, amiről más valaki hosszasan vitázott egymagában, saját magával, másokkal a munkaidő közben. Ő nem várt senkire s semmire, nem is olyan ember volt, aki a négy fal között eléldegélt, csöndben, nyugodtan, a város nagy zajától messze. Ő nem habozott, kimondta: neki minden kell. Mindent meg akart kapni, ehhez pedig nem volt szüksége, s nem álltak a rendelkezésére holmi álarcok, szuperképességek, nagy-nagy technikák. Voltak kapcsolatai, ismeretségei, barátai, voltak fegyverei, s nem utolsó sorban volt benne muníció, kakaó literszámra. Vakmerő, bátor, félelmet nem ismerő figura, aki nem nézett tovább a holnap mögé, nem érdekelte mi történt, vagy mi fog történni, ő bizony a mának, a jelennek élt. Szerette a filmeket, a gyors kocsikat, a jó nőket, na meg a sok pénzt. Nem ült a babérjain, amikor s ahogy azt más tette, hanem robbantott, nem adta fel, rabolt, hogy pénze legyen. Rabolt, hogy fenséges életet éljen, élhessen. A férfi, a hős, a legenda, aki bármennyire is szomorú, csak ennyit akart, semmi mást, semmi többet. Ez volt ő, ezt akarta, meg is kapta, és mi a legtöbben ezért szeretjük.  

 

John Dillinger persze nem csak hős, a pozitív figura (ahogy az a moziban lejön) volt, hanem negatív is egyben, aki rabolt, másoktól, a bankoktól, a gazdagoktól, de hozzáteszem - nem a szegényektől, az átlagemberektől. Amit persze nem néztek jó szemmel, se a pénzéhes arcok, se a bankok, se a rendőrök, így a népszerűsége egyszerre volt lent és fent, ingadozott az mindig. Mert valljuk be rabolni nem szabad, még akkor is, ha tényleg a bankok kifosztása a legjobban fizető üzlet a világon, s ha tényleg mindössze egy perc meg négy ember kell hozzá. Na szóval akkor sem szabad, mert a bankrabló már csak egy bankrabló, aki pénzt visz el onnan, és esze ágába sincs visszaadni majd később (ő megtette). Elteszi azt magának, a zsákokba, s elkölti szépen, ügyesen, a saját igényeinek kielégítésére. Persze azért egy bankrablás se olyan egyszerű: mert kell egy terv, aztán fegyverek, s emberek hozzá, de látszólag ez Mr. Dillinger-t egy fabatkányit sem izgatta. Ő csak csinálta. Bemondták neki a következő címet, mintha csak a nyerőszámokat hallaná(nk) és nemes egyszerűséggel, harmad magával, besétált a kifosztásra váró bankba, aztán jött a szlogen: bankrablás, és máris a széf tartalma nyílt meg előtte, mint a Kánaán. Aztán perc alatt zsákba rakodás, majd egy kis elmaradhatatlan összetűzés a zsarukkal, s végül elgurulás a „tett” helyszínéről. Oké, nem ilyen egyszerű helyzet, mert néha futnak be váratlan meglepetéscsomagok, melyeknek aztán dutyi lesz a vége.

 

S innen indul a Public Enemies, John Dillinger sztorija, amint éppen börtönbe be, vezetik a híres rablópandúrt, majd nemsokára jön is ki (szökik meg: szkófildót megszégyenítő módón) ahogy azt tanítják. Dillinger tehát ott folytatja, ahol anno befejezte. Rabol, majd élvezi az élet habos oldalát: lányokkal, egy idő után már csak egy bizonyos lánnyal, menő járgányokkal, menő cuccokkal, s színvonallal. Csak a mával törődik, semmi mással, miközben azért a  háttérben gyűlnek a sötét felhők, rendesen, hisz Melvin Purvis (a rendőrség legjobbja) a fejébe vette, hogy sarokba szorítja, elkapja őt, a veszélyes bűnözőt…

 

 

Michael Mann megpróbálta HD kamerával, meg mit tudom én mivel, de nem jött össze neki, nem sikerült. Nem sikerült a nagy elvárásoknak eleget tennie egyszerűen. Lehet szidni ezért, azonban lehet dicsérni is, más dolgok miatt. A helyzet az, hogy a mérleg mindkét nyelvén pro és kontra tömegek, súlyok vannak, de igazán egyik oldalra se tud nagyon átbilleni, meggyőzni az igazáról. Mert csalódásnak azért csalódás ezt nem kell mondani, részletezni, viszont Mann azért annyira nem tudott hibázni, s mellényúlni. Hozta a szintet magyarán, még ha az nem is lett valami acélos. Aki sokat várt, az most nagyon koppanhatott, mert nem ez lett minden idők legjobbja a gengszter filmek műfajában, égisze alatt, amikor tök annak nézett ki már a legelejétől kezdve. Bölcs mondásom erre: nem minden arany, ami fénylik.

 

Annyi biztos, hogy Mann nem akart itt nagyon belemenni a múlt felhánytorgatásába, vagy csak jobban kivesézni, a tükör elé állítva felboncolni Dillinger személyiségének minden apró kis részletét. Egyszerűen az utolsó hónapokat meséli el, amikor az FBI már elkezdte bontogatni szárnyait, és John pedig nem ismert lehetetlent, akkor se, amikor már senki sem nyújtott neki segítő kezet. Egy harc kezdődött el ezzel, amivel a legnagyobb probléma csak az volt, hogy nem igazán érződött ez, jött át amikor kellett volna. A Dillinger-Purvis szál volt az pontosan, ami kevés volt, amiből ki lehetett volna hozni nagyobb feszültségeket, nagyobb összetűzéseket, ellentéteket. Ezzel szemben, amikor face to face állnak egymással, nincs semmi olyan érzése az embernek, hogy két ellenfelet lát, a két ellentétes oldalon, hogy ott a levegőnek ára van, mert megtörtént a nagy találkozás. Persze Mann dönthetett úgy is, hogy ezt nem annyira helyezi a középpontba, hogy őt csak Dillinger érdekli, a legenda, a hős. Rendben van, meg is mutatta, hogy kell ezt csinálni, de ezzel máris jelezte, megmutatta, hogy ő melyik oldalán áll, s hova tette le voksát. Persze ez nem biztos, hogy akkora baj volt, bár azért ez a sztori rovására ment, már a fent említett hiányérzet miatt is.

 

A két óra még ha nem is gyorsan pereg le a szemünk előtt, de azért össze van az szedve, meg van az csinálva, úgy ahogy az kell. Szökünk börtönből nem is egyszer, már-már testközelből éljük át a nagy „fegyverpárbajokat”, s érzelmeket is közvetít, Dillinger érzéseit egy nő iránt. Mondhatnánk: megint egy nő. De vigyázat, mert ez a nő nem porszem a gépezetben, hanem egy olyas valaki, akitől a mozi sokkal jobbá válik. Míg az egyik pillanatban véres csaták zajlanak le kint az utcán, addig bent őt látva, megérintve melegség tölti el az ember szívét. A másik oldal, amire Mann jobban rágyúrt. Nem igazi „szemtől szemben” ellentéteket akart idehozni a vászonra, hanem csak egy történetet: pénzről, férfias játékokról (amik véresek), nőkről, s a szerelemről. Ezt pedig teljesítette, hozta minden gond nélkül. Nem is ebben volt a hiba, hanem abban, hogy a néző talán kicsit más várt. Talán joggal, s igaza van. Kapunk persze ahogy említettem nagy fegyverarzenált, percekig tartó éles ütközeteket (az utcán, az erdőben, a házban, mindenhol), amikor nem számít a mennyiség, az ég felé is ugyanannyi jut, mint az ellen felé, viszont ez kevés lehet annak tükrében, hogy sokat nem igen láthat ebből a néző. Miért is mondom ezt?

 

Valószínűleg ez volt az egyik legnagyobb veszteség mindenki számára: a kézikamera, vágás. Ember legyen a talpán, aki egyik másodpercről a másikra tudta követni az eseményeket, mert annyira érdekesen (értsd akár úgy, hogy rosszul) lett megoldva így kézikamerásan többek között. Ezen ment el számomra a mozi, az unalompercek, s a pici lassúság mellett. Kár volt érte.

 

A 30-as évek korrajzára egy panasz nem lehet, valamint a zenékre se, például Otis Taylor: Ten Million Slaves-re, amit pofátlanul kétszer is elsütöttek, egyszer tök fölöslegesen. A kép nem volt oly nagy mértékben zavaró, simán bele lehetett rázódni egy idő után, ezért nem jár mínusz. Jár azonban Bale-nek, aki egyre inkább semmilyen alakításokkal küzdi egyre feljebb lejjebb magát a ranglistán. Johny Depp láthatóan nagyon jól érezte magát Dillinger bőrében, ki is ugrott onnan párszor, de mégis az alakítására egy rossz szót nem tudok felhozni, úgy ahogy Cottilard kisasszonyéra sem. Az Oscar-díjas színésznő is szépen teljesített.

 

A Public Enemies akár több és jobb is lehetett volna, de nem lett. Olyan volt az egész, mint a rosszul elsült bankrablás a felsült rablóval: minden el volt tervezve, de végül mégis kevesebb pénzzel (a várt sok helyett) kellett beérnie: kevesebb plusszal, s jó megoldással, színészi játékkal, hangulattal. Mégis a helyzet annyira különös, hisz ezek után sem tudom azt mondani rá, hogy rossz lett vagy ilyesmi. Mert Dillinger karaktere és felfogása minden egyes szava, mondata nekem tetsző, még akkor is ha a nagy(obb) izgalmak elmaradtak, tudom. Nem lett tehát ez egy csillogó gengsztermozi, hiába hullottak a földre a töltények másodpercenként, meg haraptak a fűbe a barátok jó véresen. A hat és fél pontot kapja, némi keserű szájízzel, meg csalódott tekintettel, ennyi volt, ennyi lett, ennyire futotta. A lényeg, hogy ne felejtsd el soha John Dillingert: Bye Bye Blackbird.