A Fanaa tényleg megmutatja az élet jó és rossz oldalát. Egy olyan történetet mesél itt el nekünk, közben minden apró részeltre figyelve, hogy az ember szája sokszor tényleg tátva marad. Egy vak lány soha véget nem érő szerelmi kalandja ez, akit szülei elengednek a nagyvárosba, hogy ott megtalálja a nagy Ő-t, aki majd gondját viseli, aki majd teljes szívéből szereti, s aki majd ott lesz mellette, élete végéig. Azonban a nagy Ő nem éppen egy fehér lovon érkezik meg hozzá, hanem egy pimasz nőcsábász képében, aki nem mellesleg az idegenvezető, s a szép, mézes-mázos szövegeivel veszi le a lábáról a vak lányt. Nem is kell több neki, hiába figyelmeztetik a többiek, beleszeret. A férfi is viszonozza, mi több el is venné, de akkor minden álom egy csapásra eltűnik… vajon mi történhetett?

 

Ennél többet sajnos nem lehet, s szabad elárulni a sztoriról. Ez a fentebb leírt szerelmi, drámai rész teszi ki a másfélórát, ezen kívül van még másfél, ahol 180 fokos fordulatot vesznek az események, s korántsem lesz minden ennyire színes, hanem sokkal sötétebb, borúsabb, amivel kicsit más irányba megy és szálon folyik tovább a Fanaa. Amíg az első rész a vak lányról szólt, addig a második az idegenvezetőről, ő áll a középpontban, aki nem az, akinek mondja magát. Bár sokszor, így visszagondolva többet is elárul magáról, de a lány és a néző sem lát át a szavakon, a mesés, szivárványfényes love storyn. Így a második rész tele kérdőjelekkel, és megannyi meghökkenéssel, fordulatokkal még inkább feljebb kapcsolja a mozi sebességét. Amire valljuk be őszintén, szükség is volt, hisz a kicsit már-már túlhúzott love story miatt sajnos-nem sajnos becsúszik egy pár unalmasabb rész. De így van ez az inkább izgalmakkal teli második részben is, ahol ugyancsak vannak lassú pontok. Összességében azért nem vészes helyzet, mert a végére sikerül még feljebb kapcsolni, viszont nem lehet elfelejteni neki a gyengébb pillanatokat. Működni működött, de talán ez esetben, a vágóasztalon még kellett volna jobban aktivizálnia magát a csapatnak.  

 

A színészek közül Aamir Khan, akit már a Ghajini esetében is agyondicsértem, itt se tud hibázni. Nem csak egy, hanem több szereppel is elbír, s mindegyikben megállja a helyét, sőt. De azért a színésznőről sem lehet elfeledkezni, aki ugyancsak szép és jó alakítással örvendeztetett meg, habár AK mellett ez még így is kicsit kevésnek bizonyult. Rajtuk kívül azért még pár szereplő fel-feltűnik, akár a második felében, de ők sem okoznak csalódást.

A képek itt is gyönyörűek, nem is egy évszakos darab, az egyik pillanatban még nyár van, a következőben meg már tél, s így tovább. Valamint a zenék s táncok itt is szerves részét képezik a sztorinak, melyekre ugyancsak nem lehet újfent egy rossz szavam sem. Példának okáért a des rangila a nekem igazán tetsző muzsika, mind közül.

 

Bwood megint úgy keveri a lapokat, a kártyákat, úgy keveri a kezében a különböző stílusokat, hogy azt csak örökölni meg tanulni lehetne tőle. Például amikor azt érzem, másfélóra után, hogy kezd kicsit kényelmetlenné válni a fotel, s erősen mozgolódok már minden perc után, akkor húz egy váratlant, egy meglepőt, s újra odaszegezi a tekintetemet kérdés nélkül. Pedig annyi, de annyi bwoodi filmmel tarsolyban még így is meglep, és megnyer magának. Megvesz, s nem hiába, nem csalódok benne, a thrilleres folytatás pediglen még rátesz egy lapáttal, az izgalmakkal, amit aztán egy kiváló befejezés zár le, számomra. Ami után az itt szereplő kezdő soroknak, az ott elhangzott szavaknak már igenis jelentése lesz mindörökre. Hét és fél pont a jutalma a Fanaa-nak. Csak ennyi? A fentebb is már írt - nem annyira negatív – gyengébb dolgok miatt elsősorban. Mivel is zárhatnám le ezt az írást, mint hogy várom a következőt: tárt karokkal, úgy ám.