David Gordon Green egyszer már bizonyította tehetségét, bizonyította, hogy érdemes lesz odafigyelni rá, majd ezek után is, még. Az All the real girls-t látva, olvasva joggal volt, és lesz még ki tudja meddig: az utóbbi idők egyik legjobb szerelmes, romantikus filmje, ehhez nem fér kétség. Valamint ahhoz sem, hogy a fiatal író-rendező már bizonyosan bekerült a filmvilág körforgásába, felhívta magára a figyelmet, nem hiába, nem véletlenül. S habár a Snow Angels nem tud „Az Igazi” magasságokba elérni, mégis képes a melegben a hideg hangulatával kérdést nem tűrően egy drámával megajándékozni. Nocsak, nocsak…

 

DGG filmje egy bizonyos regényen, Stewart O’Nan azonos című regényén alapul, amely egy kisváros körül forog, azon belül is egy szétszakadt család és egy fiatal ifjú körül. A szétszakadt családot (gyerek) a (korábban alkoholista) férj próbálja újra összekovácsolni minden erejével, kevés sikerrel. Ex-felesége, aki pincérnő, nem akar egy újabb második esélyt adni, hanem inkább valami új, valami másfele tekinget, és tervez. A másik szál: egy fiatal fiú történetét meséli el, aki megtalálta a szerelmet, vagy az őt, de mégsem lehet boldog a szülei elválása miatt. Megismerünk két történetet, de kis idő múlva ezek találkoznak, s ez lesz az a pont, amikor összekapcsolódnak mindörökre. Egy nap, egy figyelmetlenség, egy hiba.  

 

Nincs mit kertelni: a Snow Angels egy jó film lett. Jó film lett, pedig ebből a kisvárosi életképekből nagyon nehéz már valami újat mutatni a népnek. S igen, tudjuk, legbelül, hogy az élet mindig szolgál váratlan, keserű pillanatokkal, pirulákkal, de mégis mindannyiszor feláll a szőr a hátunkon, mikor történik valami borzasztó az életben, nem csak körülöttünk. Elég egy mulasztás, egy figyelmetlenség és minden megváltozik örökre. Az addig fagyos hangulatot, az állandó hóesést felváltja valami bizonytalan, valami kérdőjelekkel teli érzés, ami csak nem hagy nyugodni az utolsó képkockákig. Szépen felépített mozi lett ez, jó kezdéssel, tűrhető befejezéssel. Sok helyen már nagyon belassul, ahogy arra már a korábbi DGG filmekben is volt példa, de a dráma, a drámai helyzetek miatt nem lehet nagy ok a panaszra, csak kicsi. Amikor kell kitör, ahogy egy drámának kell, de már az elejétől kezdve a rabjává válsz, egy feszült atmoszférát teremt, ahol néha-néha a levegőért kell kapkodnia a nézőnek. S hogy mindez ne legyen elég, a végére még thrillerbe csap át, amitől tényleg nem érdemes sokat elárulni.

 

Mindezek mellett, még a színészek sem tudnak hibázni. Messze-messze a darab legjobbja Sam Rockwell, a férj, aki a családját szeretné visszakapni, már-már görcsösen. Ő az a fajta, kábé, aki soha nem változik, a munkáját is másoknak köszönheti, s a múlt sebeit nyaldossa, azt akarja visszahozni. Mondani se kell, Rockwell jól hozza a karaktert, nagy kedvenc, és az igazság az, hogy eddig nagyon nem is botlott meg, pedig volt ő is már minden a színen. Csak így tovább.

Kate Beckinsale az anyuka szerepében nyújt kisebbfajta meglepetést. A színésznő szépen megbirkózott a szereppel, s talán-talán az egyik legjobb alakítását láthattuk, ennek köszönhetően. Ezen kívül vannak még itt sokan, fiatalok, akik ugyancsak teszik a dolgukat…

 

Mindent összevetve a Snow Angels hozza a hangulatot, a drámát, ahogy azt kell. Nem válik csöpögőssé, giccsé, melódrámává, hanem pont olyanná, hogy az befogadható, átélhető legyen. A kezdetektől a fotelba szegez és nem ereszt el, mindvégig tartja a tempót, majd a végére rátesz még egy lapáttal, ahogy az már érezhető a cselekmény - egyre sötétebb - előrehaladtával. A nyolc pontot kapja is. Az lenne a legjobb, ha David Gordon Green nem állna le, hanem csinálná tovább az ilyen és ehhez fogható/műfajú filmeket, mert a vígjátéka sem volt rossz, de az eddigi drámai két darabja inkább fért közel a szívemhez. Hát hajrá!