Watchmen - Az őrzők (2009)

Virgogirl - 2009.03.05. - 9 komment

 
Trailer
Rögtön azzal kezdenék, hogy nem olvastam a Watchmen alapjául szolgáló képregényt, így nem is tudok arról nyilatkozni, hogy hű maradt-e a rendező, Zack Synder az eredeti műhöz. Viszont így megvan a lehetőségem arra, hogy csak a filmet "elemezzem", nincs ugyanis más, ami elterelné a figyelmemet - sőt, még elvárásaim is csak azok voltak, amit az ember lánya egy szuperhősös sztoriról gondol. Az őrzők azonban egyáltalán nem olyan, mint egy átlagos "megmentem a világot, oszt' szevasz" történet. Mélyebbre üt, lassabban hat, de éppen ezért (a maga módján) élvezhetőbb, és persze, meg is döbbentőbb, mint más, hasonló kaliberű mozi.

A történet

Egy alternatív múltban, 1985-ben, a feszültség egyre fokozódik az Egyesült Államok és a Szovejtunió között, küszöbön áll az atomháború. Az amerikai kormány egy szuperhőstől várja a helyzet megoldását, ezzel párhuzamosan kiderül, hogy egy másik hőst - aki korábban egy bűnüldöző szervezet tagja volt - meggyilkolnak. A két szál összefonódik, és kiderül, hogy a korábban "visszavonult" szuperhősökre szükség van, és persze a világot is meg kell menteniük (a kérdés csupán az, hogy kitől és milyen áron)...

Az értékelés

Mivel alig tudtam valamit az előzményekről, rettenetesen felpörgetett, mennyire rajong, lelkesedik mindenki ezért a moziért, és persze én is el kezdtem várni. Nem nagyon tudtam azonban, mit is várhatok (bevallom, először azt hittem, hogy valami Hihetetlen család-féle röhögcsélős vígjátékot kapok majd), éppen ezért egy kicsit megdöbbentő, sőt, letaglózó volt az a világ, amit a Watchmen bemutat. Semmi szépítgetés, semmi jólfésültség, semmi eltúlzott kedvesség - csak kemény, erőteljes akciók, önmagukkal is meghasonló, vágyakkal-félelmekkel küzdő "hősök", akik láthatóan, érzékelhetően tele vannak lelki problémákkal, neurózissal, félelemmel, csalódással, és ennek ellenére (vagy éppen ezért), igyekeznek tenni a dolgukat, még akkor is, ha ez senki másnak nem tetszik rajtuk kívül.
Zack Synder korábbi rendezése, a 300 nekem látványügyileg jobban tetszett (természetesen teljesen más a két film, de nekem a spártaiak esetében inkább ki volt hangsúlyozva a képregénység, itt azt egy kicsit hiányoltam), de a világ, amit lefestenek, elképesztően jó. Kicsit disztopikus, kicsit cyberpunk, de elképesztően pontos, és nagyszerű utalásokkal teli, már azon nagyszerűen lehet szórakozni, ha ezeket észreveszi vagy figyeli az ember. Ugyanakkor félelmetes is az az 1985, és bár nem tökéletes ez a világ, melyben élünk (nem szeretnék jobban belemenni...), kicsit azért jó, hogy nem úgy alakult, ahogy a film lefesti. Szóval, a látvány engem nem ragadott meg annyira, a karakterek annál inkább.
Ennyi "rosszarcú", kiábrándult figurát ugyanis rég láttam egy rakáson. Minden szuperhősnek van valami defektje, akár lelki, akár fizikai, és egy mesterségesen kreált hős-valóságban (az például egy kicsit zavart, hogy nincs igazán megmagyarázva, pontosabban csak egy figuránál, hogy hogyan is lett ő az, aki) szinte elkerülhetetlen a bukásuk - akár szellemi, akár testi, akár morális szempontból, akár csak úgy, hogy egy teljesen eltorzult erkölcsrendszert tesznek magukévá. Nincsenek igazán jók vagy rosszak, talán csak felnagyított pozitív és negatív cselekedetek. A szuperhősök csalódottak, megcsömörlöttek, vagy csak egyszerűen - és talán ez a legfájóbb - realisták.
Néhányan panaszkodtak (írásban, persze), hogy hosszú, vontatott, sőt, unalmas film. Ezzel azért vitatkoznék, méghozzá a színészek és a karakterek miatt. Nem szerethetőek, a szó hagyományos értelmében, viszont nagyon meggyőzőek, és kifejezetten érthetőek a tetteik. Bár itt-ott hiányosnak (sekélyesnek?) éreztem a színészi játékot, de voltak olyan kimagasló karakterek - elsősorban Rorschach -, akik a többieket is húzták magukkal. Meg persze, jutottam erre a következtetésre a film után, nem feltétlenül kell egy szuperhős karakterének olyan nagyon bonyolultnak lenni - és az Őrzők még így is túltesznek összetettségben más, két-három szóval leírható hírókon (és ezzel nem azokat kívánom degradálni...)

A végjáték

Meghatározó élmény volt, igaz, emésztgetni kellett. Nem mindenki tudja elviselni, ha a saját gyarló énjével szembesítik, és az se kellemes érzés, ha attól, akitől a "megváltást" és a segítséget reméled, inkább a saját gondjaival van elfoglalva. A Watchmen nekem mindenképpen egy új világ, egy új típusú hős tökéletes bemutatása (nem örülök neki annyira nagyon...), éppen ezért az új világlátás miatt egy igen érdekes film, amin alaposan lehet gondolkozni - tényleg jó "szép új világot" megálmodni magunknak? Semmi nem garantálja ugyanis, hogy valóban az történik, amit mi szeretnénk... -, és ami minden szempontból (vizuálisan, zeneileg, karakterek és történet) szinte tökéletes filmes élményt nyújt.
A korhatárt viszont én egy szinttel feljebb tettem volna, a Watchmen ugyanis jóval erőteljesebb, mint ami a tizenhatos karikába belefér. (A Sin Citynél szerintem jóval durvább, és azt 18 éven felülieknek ajánlották).

A tények

Kik követték el? A rendező Zack Synder, az ismertebb színészek Billy Crudup, Carla Gugino és Jeffrey Dean Morgan (Winchester papa). Több fiatal, feltörekvő és tehetséges színész felbukkan, szerintem egy idő után megjegyezzük majd a nevüket.
Pozitívum: Egyedi látás- és világmód; különleges karakterek; zene
Negatívum: Silk Spectre állandóan változó csizmasarka (jó, nő vagyok, mi másra figyeljek); a nagy kék kuki egy idő után inkább már vicces...
Csúcspont: Mi izgat fel két szuperhőst? Egy kis bunyó! :-)
Kinek: Aki valami merőben újra vágyna, legalábbis ami a szuperhősöket illeti
Kinek nem: Aki nem szereti nézni az egész képernyőt betöltő fütyiket; aki számára az ideális szuperhős jól fésült, kedves, és cicákat ment meg öreg néniknek, valami soha, egyetlen pillanatra sem érzi rosszul magát
Teljes mértékben meggyőzött, mindenképpen ajánlom, legalábbis a jó gyomorral és némi nyitottsággal rendelkezőknek. Pszichológus-hallgatóknak meg egyenesen kötelező. 8

 

Címkék: 2009 9 watchmen az őrzők

The Hurt Locker (2008)

inmfc - 2009.03.02. - 3 komment

 

Egy rossz mozdulat, és már késő lesz. Egy rossz mozdulat, és akkor mindennek vége. Egy rossz mozdulat és nincs tovább. Bombát hatástalanítani nem könnyű feladat, vagy inkább életveszélyes. A kívülállónak ez az egész procedúra csak annyit tesz, hogy a lokalizálás után, amikor már a technika is csődöt mond, akkor a beöltözött experte odasétál a kütyühöz, a robbanószerzethez, és minél előbb, minél hamarabb megpróbálja azt hatástalanítani. Nem tudom, de egy ilyen helyzetben tuti, hogy leperegne előttem az életem nagy része, mert ki tudja kik vannak az utca túloldalán, akik csak a megfelelő pillanatra várnak, hogy megnyomják a gombot.
 
 
Tehát a szitu ismerős, innen indulunk, Bagdadba, ahol megismerünk egy kis temaet, akik ezekkel a bombákkal „foglalkoznak” nap mint nap. Összeszokott csapatról van itt szó, akiket teljesen megdöbbent az új tag érkezése. Mert ő egy kicsit más, a mint többiek. Fafejű, tesz az egészre, odamegy, és megteszi amit tenni kell, a hazáért, ugye. Még ha az az életébe is kerül. A többiek ezt persze nem nézik jó szemmel, hisz a szigorú előírásokat be kell tartani, de hajthatatlan…
 
Meg kell mondjam, egy tök uncsi filmre számítottam. Mert most komolyan, mit lehet abból kihozni, hogy xy oadmegy percenként egy bombához, és vagy hatástalanítja vagy nem – kicsit rosszmájúan, persze. Értem én, hogy életek forognak kockán. Azonban mégis ellent kell mondanom saját magamnak, mert az előbb feltett kérdésemre egy szó a válasz: izgalmat – lehet kihámozni, feszültséget. S igen a The Hurt Locker-nek ez sikerült. Akarom mondani, pozitívan csalódtam benne, többet kaptam, mint azt vártam tőle, előzetesen. Ezért már megérte.
 
Kathryn Bigelow meglepett, rendesen, ezzel a darabbal. Annyi, de annyi háborús filmet lehet látni, hogy ez tényleg jól esett. Jól esett látni végre valami mást, az amerikai zászlókon kívül, és az állandó haza (amerika) beszélés mellett. Persze itt se lehet nagy csodát várni, hisz ez az egy hónapunk van hátra, és egy jön egy új tag fejezet elég ismerős, bárhonnan is nézem. De most egyszerűen ez nem tud annyira zavarni, hogy sorokon keresztül csak ezen, ezeken, a hibákon rágódjak, mert a film, amikor kell elkezdődik, amikor kell végett ér, se előbb, se később. Amikor pedig át kell jönnie a feszkónak, akkor át is jön. Úgy ahogy, mondom.
 
Jó kis akció jelenetek, s a hitelesség kedvéért itt is megvolt a kézikamerázás, ilyen doku jelleggel, a lényeg a lényeg, hogy a hangulatot sikerül elérni, s fenntartani. Bár néhány helyen igen csak leül mozi, és időnként hosszú percek telnek el vágás nélkül, ami kicsit zavarja is az összképet, de a befejezés azért rendben van, és az feszültséget nem lehet levakarni róla.
 
Apropó befejezés. Hány és hány háborús filmet láttam így „végezni”. Ahogy írtam rendben volt, és tisztában vagyok vele, hogy ez az igazság, és vágom én, ezt a munka nélkül mit érek én állapotot, de valahogy ez nem passzolt be nekem. Lehet kövezni…
A befejezéssel ellentétben, például a kezdés meg kiválóra sikeredett. Az első pár perc, ahogy azt kell, nem mesél semmiről, senkinek, hanem azonnal belecsap a lecsóba, megadja a kezdőlökést, ami alapján mindenki eldöntheti, hogy megadja-e az esélyt a bombaszakértőknek, vagy sem.
 
Jeremy Renner mindenképp tesz arról, hogy a film ne váljon unalmassá. Ahogy a képbe kerül, máris tudja a néző, hogy itt még több esemény fog történni, mert hát az új delikvens, eléggé forrófejű, csak a saját feje után megy, amivel aztán megnövekszik az izgalomfaktor száma. Különösen tetszett az ő, Renner alakítása, jó húzás volt, mindenképp felhívta magára a figyelmet, vagy mifene. Voltak itt cameozos nagyágyúk, akik csak pár perc erejéig ugrottak be a filmbe, de hát végülis nevüket adták, és ezzel azért talán jól (meg)támogatják a filmet, szó se róla. Guy Pearce és Ralph Fiennes is ott volt, de itt a pont.
 

Végre a már csapból is folyó tucat háborús filmek mellet egy apró lélegzetvételnyi szünetet kaptunk, a The Hurt Locker által, és ez mindenképp figyelemre meg dicséretre méltó, ugye. Az ember legalább látja, és látta a háború ezen szereplőit, és ezen oldalát is. Persze az egész le sem tagadhatja ily dokus mivoltátHét pontot kap tőlem, mert tényleg az izgalomfaktor a helyén van, és nem megy át nagy drámába se, szóval egy rossz mozdulat, és mindennek vége. 

Peur(s) du noir (2007)

inmfc - 2009.03.01. - 1 komment

 

“Semmitől sem kell annyira félni, mint magától a félelemtől.” - mondta ezt Henry David Thoreau író, amerikai filozófus. S igen, mennyire igaza van. Ezek után már csak az a kérdés: vajon mi is a félelem? Talán a bizonytalanság egyik formája, az ismeretlennel szembeni gyávaságé… vagy egyszerűen csak gyengeség. Nem tudom, nem tudjuk, de nem is az a fontos. Hisz mindenki fél valamitől, egyszer biztosan megragadja a félelem, vagy úrrá lesz rajta, ugye. A lényeg, hogy tovább kell lépni, a szorításból. Meg kell találni a módját, hogy legyőzzük, mert ez nem gátolhat meg senkit. Emlékezz, a félelem nem létezik máshol csak a tudatodban.
 
 
Azért is mertem, bátorkodtam ilyen kezdéssel, bevezetővel élni, mert a most következő Peur(s) du Noir bizony ezekre, a félelmekre, félelmeinkre épül, ezekből indul. A félelemből, mint érezésből, s annak „fajtáiból”. De nyugalom, nemsokára tiszta lesz a kép. Ám most jut eszembe, ezt nem hagyhatom ki, mégpedig azt, hogy a filmet a Sundance-n mutatták be a nagyérdeműnek, egy ilyen horrorsorozat részeként. Na ugye. Nem akármi. Mondtam én, félünk is teljesen, a félelmeinktől, vissza is köszönnek az egyes kis sztorikban. Csak bírd végignézni.
 
A franciák azért mindig előállnak valami különlegessel, valami furcsával. S igen, ez az animációs mese, legyen inkább történet, történetek halmaza, is ékes bizonyíték minderre. Ez a tiszta feketén-fehéren lezajló alig több mint egyórás filmecske megérte a pénzét. Fura egy animációs technikai megoldás ez, szó se róla, de eggyel több ok, mindenki számára, hogy megnézze mit is hoztak ki a franciák, a rendezők ebből az ellentétes színvilágból. Mer igen, jól hallottad a rendezők, ugyanis hat darab rendező keze munkáját dicséri nem az animáció, elsősorban, hanem a különböző történetek. Amikben persze egy a közös, tudod te már.
 
Néhány félelem földi, míg más az álomvilágból ered. Néha az emberek bizarr félelmei bizony valóságossá válnak. Az összefüggő sztorik, mesék, a fóbiáktól elkezdve az undoron keresztül rémálmokig mindent megmutatnak, hogy semmi és senki maradjon ki. Ahogy az lenni szokott persze, az ilyen kicsit szkeccses darabok során nem lehet mindegyiket szeretni, és kiválónak tartani, mert vannak gyengébbek, gyengébb periódusok, amik miatt a korábbi, vagy az azt követő történet nehezen emészthető meg. Kvázi nem könnyű a nagy hullámvasúton csöndben maradni, egyszer fent és egyszer lent, ugye. S ez is a legnagyobb hibája a Peur(s) du Noir-nak. Bár teszem hozzá, hogy ez az egy, mert nincs más, de sajnos ez rányomja a bélyegét a „szórakozásra”, vagy inkább a nagy izgalmakra, félelmek közepette.
 
Már hallom, ahogy az első sorból üvöltenek néhányan, hogy a franciák túl művésziek, és mindent túlzásba visznek. Természetesen ennek lehet és kell is ellent mondani, azonban be kell látni, hogy a film ezen csúszik el. Az öt kis történet rendben van, egyik jobb, a másik rosszabb, a már fentebb ecsetelt dolgok miatt is, de ez annyira nem érvágás. Annál inkább a történeteket összekapcsoló, összefűző, lágy francia hang stílusmonológja, amint éppen a félelmeiről mesél nekünk, ilyen kissé elvont tarkabarkán táncoló képek kíséretében. Ez eléggé megtörte a film „ritmusát”, Pierre Di Scullo sorai sajnálatos módon akármennyire is szeretné, nem tud elvarázsolni, mint ahogy azt pár sztori tette pár percben. Egy kicsit nosztalgiázok, ha szabad. Tessék, kis ízelítő, aztán ezek után lehet mérlegelni.
 
Blutch „animációi” egy tizennyolcadik századi emberről szólnak, egy kegyetlen arisztokratáról, aki a kutyáit sétáltatja, azonban egy idő után elengedi őket. Nem a legjobb az ötösben, de itt sikerült legalább fenntartani a feszkót, mert ez is ilyen több részre bontott történetecske volt. Ám mindannyiszor zavaró, és ijesztő volt, a vadsággal, és a mérhetetlen rosszindulattal.
 
Charles Burns neve ismerősen csenghet, s itt is egy nagyon érdekes, hátborzongató történettel állt elő. Majdnem a legjobb lett, de az igazi slusszpoén a végére maradt. Sztori egy félénk főiskolai fiúról, aki szereti a rovarokat, és akit ural egy rejtélyes szerelmi viszony. Ennél többet alig ha mondhatok, az ágyról, vagy a rovarról, de ez eléggé stílusos volt, és valamilyen szinten beteges is.
 
Caillou egy szürreális és különös félelemről számol be, saját kis epizódján belül. Kicsit lagymatag volt, és annyira nem is volt nagy szám, de ott az középpontban egyenruhás kislány Japánban, a vészjósló dokival, a fecskendőjével, meg a szamurájokkal. Mondom én, nem semmi, csak sokszor értelmetlenül szakította félbe a mesét. Na mindegy.
 
Aztán majd elfeledkeztem Mattotti olasz rejtélyes falujáról, ahol az emberek eltűnnek. Egy rejtélyes vadállatra gyanakszanak, de egy fiú ennél sokkal többet tud… Ki kell emelnem a lövéseket, amik nagyot dobnak az amúgy se unalmas történeten, nem volt rossz.
 
A legvégére hagytam a fekete levest. A legnagyobb durranást. A Peur(s) Du Noir legjobb történetét, ami Richard Mcguire jegyzi egy emberről, aki a hóviharból menekülve egy üres házban talál menedéket. Thrillereket megszégyenítő izgalmakkal látott el, a körmömet rágtam, szavamra mondom. Ez a fény és árnyék viszony maximális kihasználása nagyon találó volt. Egyedi, stílusos, és félelmetes, ahogy azt kell. Csak ezért mindenképp érdemes egy esélyt adni a darabnak.
 

Ha ez az említett Mcguire fogás, ami miatt az ember, tényleg a tíz ujját megnyalja, szóval ez nem lett volna, akkor ezt egy jó animációs filmnek tartottam volna, amiből sokkal többet ki lehetett volna hozni. De hát nincs itt feltételes mód, azonban ez se sokat változtat a véleményemen, mert ez kihagyott ziccer, amit illet volna értékesíteni, kihasználni. Mindenekelőtt akkor, ha figyelembe vesszük, ezt az animációs technikát, a fekete-fehér színekkel, meg a félelemmel, kap egy hat és fél pontot. Rágódtam eleget azon a fél ponton, túl sok volt ez a költői megállás… azonban mégis csak egy élményszerű dolog volt ez, amit nem láthat minden nap az ember, hé… Félsz?

 

Címkék: 6.5 peur s du noir

Február │09

inmfc - 2009.02.28. - 1 komment

 

Elég mozgalmas egy hónap van mögöttem, mögöttünk. Annak ellenére, hogy csak 28 napos Február, mifene, szóval annak ellenére elég sok minden történt, szó se róla. Kezdjük a rosszal. Volt egy rövidebb megállásunk, amikor minden összeomlott egy kattintás miatt. Az FFK jövőjével kapcsolatban Kételyek merültek fel, de aztán pár napra rá, már fel is támadtunk, mindenki legnagyobb örömére, gondolom. Folytassuk a jóval. Átadták az Oscarokat, juhé, vagy inkább aha, kicsit uncsira sikeredett, semmi nagy meglepetés, a Slumdog tarolt…
 
Ami az általam megtekintett filmeket illeti, azok megtalálhatóak, naplóba szedve, itt jöjjenek a legjobbak, a legrosszabbak, satöbbi. Szigorúan azok közül, amikhez nekem szerencsém volt. A legtöbbihez született is kritika, amiről nem, azokról pedig lehet más oldalakon is tájékozódni. De ha lesz időm, akkor egy-néhányról még említést teszek a következő hónap elején. Addigis a februári leltár!
 

Február legjobbja. The Wrestler
 
Amiben Mickey Rourke visszatér. Egy jobb és szebb napokat átélt pankrátorról van szó, akinek az élete gyökerestül megváltozott. S most még az a kevés is elúszni látszik. Történet a Kosról, aki egyszerűen nem akarja feladni a harcot, még ha az életébe is kerül. Kiváló dráma, lehetetlen is itt pár sorban összefoglalni.


Február legnagyobb durranása. Mirrormask
 
Ami a tipikus esete annak, hogyan kell a nulla pénzből, semmitmondó színészekkel olyan fantasy világot teremteni, hogy az tényleg a földhöz vágjon.A vizuálorgia kissé alap, és mégis felsőfokon működik. S igaz, hogy a történet nem nagy szám, de ez a dreamworld nagyon magával ránt.
 

Februrár meglepetése. An American Crime
 
Rég nem utáltam ennyire valaki egy filmben, mint most Getrudot, az őrült anyát. Igaz történet ez, melyből kiderül, és látszik, hogy az ember tényleg mikre nem képes. Szörnyű, egyszerűen nem hinnéd el, ha mondanák, nagyon megérint, s felkavar. Kitörölhetetlen. Drámai!
 

Február politikusa. „Bud” – Swing Vote
 
Mivel elég sok ilyen politikai maszlag zúdult rám ebben a hónapban, W.-ől kezdve a Recount-ig minden, ezért kapott egy külön februári címet. A Swing Vote legalább is, mert ő érdemli meg a legjobban, hogy itt legyen. Szórakoztat, humoros, groteszk, egy kiváló Kevin Costner-rel.
 

Február szökése. The Escapist
 
A PB kaszája után, hogy az ember ne maradjon Májköl Szkófildok nélkül, a legjobb gyógyszer The Escapist. Brian Cox továbbra is cool, a sztori annyi, hogy az apuka az egy szem bajba jutott kis nagylányát szeretné látni a rácson kívül. Van itt dominós terv, egy fura csapat, és jó zene.
 

Február filgúdja. Dear Frankie
 
Oké, tudom, hogy ez nem annyira feel-good, de hát ha manapság mindenre rá lehet sütni, akkor tessék. Inkább ilyen szomorú darabka, de nem megy át csöpörgésbe, meg limonádéba, s ez az, ami miatt szeretni lehet a darabot, pedig nincs itt csoda a küszöb alatt. Jó színészek, kellemes.
 

 
Avagy beröffen a kis sárga négykerekű, és megkezdődik egy eszeveszett, minden tekintetben különös, felejthetetlen éjszaka, ami megváltoztatja a címben is említett két ember életét. Kellemes darabka volt, de a zene vitt mindent. Ötös. Azért a What Just Happened-é se piskóta!
 

Február csalódása. Changeling
 
Sokan csak dobálnak kővel, de nekem ez nem jött be. Csalódás volt igen, mert kicsit többet vártam, ennél. Lehet másra, lehet jobbra számítottam. Clint végül is semmit nem csinált rosszul, egyszerűen nem kapott el, nem tetszett itt a korrupt zsarus meg dilis szál. A GT után ez kevés.
 

Február gyengepontja. A spanom csaja
 
Valahogy éreztem, hogy ez nem lesz igazi. Dane Cook humorától se tudok hídba lemenni, de itt nem csak vele volt a probléma, hanem úgy mindennel. Gyenge volt, egyszerűen, a poénokat nagyítóval kell keresni, erőltetett is, rendesen. Kate Hudson meg szép, de…szóval felejtős.
 

Február legrosszabbja. Open Season 2
 
Az első a maga egyszerűségével, a történetével, és a kevés kis poénjaival elérte az, hogy a másodikat se hagyjam szó nélkül. Azonban, az egyből dévédére kárhoztatott második fejezet, rossz lett, sajnos. Több részletben kínlódtam végig a mozit, itt már semmi a sem régi. Ezért kár volt.
 

 

An American Crime (2007)

inmfc - 2009.02.27. - 4 komment

 

Azt mondják, hogy Istennek minden helyzetre van egy terve. Azonban bármennyire is „hű”, elkötelezett, a vallásához az ember, be kell látnia, hogy vannak olyan dolgok, az előbbi mondatból kiindulva is vannak olyan tervek (tervei Istennek), melyeket nem lehet ép ésszel megmagyarázni. S ilyenkor vetődik fel a kérdés, a hívőben, meg a hitetlenben is egyaránt, hogy miféle terv ez pontosan, mi volt ennek a célja? Miért történt, s hogyan történhetett meg mindez? Kik a felelősök ezért? Miért? Miért? Ez az egy szó, ez az egy kérdés nem tudja "nyugodtan hagyni" a nézőt, napokon keresztül. Egyszerűen már belegondolni is nagyon nehéz, nem hogy átélni. Pedig rányomom vastag betűkkel, hogy ne feledje a nép, az olvasó, itt bizony egy igaz történetről van szó. Ami sokkol, de nagyon.
 
 
Kezdhettem volna a nehéz szavakkal, a feledhetetlen élményekkel, meg a kőkemény hatással. Kezdhettem volna azzal, hogy a sokak által dicsőített, általam kevésbé magasztalt Changeling a nyomába nem érhet egy ilyen darabnak, ennek a filmnek. Persze lehet most itt ellentétekről beszélni, a két darab kapcsán, de a dráma műfaja egyikről sem vakarható le. Valamint megtörtént események szolgáltak alapjául, mindkettőnél, így aztán a hasonlítgatás nem halva született dolog. De a drámaisága miatt, az An American Crime kiemelkedik a középszerből, ahogy szoktam mondani, és köröket is ver társára, minden tekintetben. Kitörölhetetlen.
 
Pedig, itt is abból indulunk ki, hogy az ember mire nem képes. Legutoljára még az Eden Lake, próbált félig-meddig a témán lovagolni. Bár igaz, neki, ennyire nem sikerült szívembe találnia. Ámbátor én is tudom, legbelül, hogy sajnos, akár a mai világban, akár a XX. század közepén ez sokkolja az embert, szó se róla, de annyi és annyi szörnyűség, borzalom történik és történt meg napról napra, hogy az már hihetetlen. Ki tudja hány filmet lehetne készíteni mindezekből? Az An American Crime azonban jó példa arra, hogy a kicsit már erősen megrágott, és csapból is folyó társadalomkritikát olyan hangulattal, atmoszférával tudja megtölteni, hogy az ember, a néző egy percig sem képes nyugodtan ülni a foteljában. De hát Tommy O’Haver-nek ez is volt a célja.
 
Mindennek alaposan utánajárt. A szakértői véleményeket, és az ezzel kapcsolatos újságokat, cikkeket is mind begyűjtette, elemezte, s ezeket figyelembe is vette a darab készítésekor, ugyanúgy, mint a bírósági vallomásokat. Ahogy azt lehet látni, és tapasztalni, a rendező úr semmi más egyebet nem akart, mint egy olyan korrekt mozit kiadni a kezéből a nézőnek, amiben a hitelesség egy apró kételye sem merül fel benned, bennem, bennünk, a nézés közben. S igen, erre egyszerűen nincs lehetőség, mert minden, amit látok, az felkavar, és megérint. Nem szeretné elhinni, de a szomorú az, hogy ilyen megtörténik, megtörténhet, bármikor, bárkivel… Egyik képkockától a másikig vonszolom magam, és mondogatom magamnak, hogy ilyen nincs, valaki lépjen már közbe…
 
Ami az igazsághoz még hozzátartozik, hogy a megnézés előtt semmilyen bővebb információval nem rendelkeztem, vagy ha mégis, akkor azt sikerült elfejtenem, azonnal, ahogy elkezdődött a mozi. Így aztán, mondani se kell, duplán ütött, mert erre nincs jobb szó, ütött, meg hazavágott, rég volt olyan film, amin ennyire elborzadtam volna. Egyszerűen kirázott a hideg, és felállt a szőr a hátamon. A sokat látott vén öreg rókának is sikerült olyat mutatni, kérem szépen, amitől és amiből pár napig nem tudott eszmélni, csak utána jutott eszébe, hogy erről azért bizony nem árt írni egy-két sort. Mert a végfőcím után az ember csak bambán tekintett a lassan úszó, lassan lepergő stáblistára, addig, amíg a sötétség nem „kerítette” hatalmába, és újra neki nem állt visszanézni, visszapörgetni a filmet. Nem is csodálkozom, hogy voltak, akik sírtak, vagy esetleg rosszul lettek a film láttán.  Tudod, ilyenkor van az, hogy minden percben megállítanád a mozit, és elkezdenél agyalni a történéseken, vagy otthagynád egyszerűen, mert nem bírod tovább. Számtalanszor „mennél be” a moziba, segíteni a bajba jutott kislányon, és megrángatni az asszonyt, miközben azt ordibálnád, üvöltenéd az orcájába, hogy képzelte mindezt? És miért? 
 
Az An American Crime újabb ékes bizonyítéka annak, hogy milyen világban is élünk (családi erőszak?). Nem kell messze elmenni, vagy csak szétnézni, találunk mi rengeteg fekete pontot, és szégyent, meg gyalázatot, itt hazánkban is. De ahogy az leszűrhető, a világ nem sokat változik, vagy egyszerűen én nem veszem észre? Nem tudom, viszont a ’60-as évek Amerikájában ez így történt meg. Van egy sokgyermekes anyánk, aki még némi pénzjutatás fejében elvállal két gyerkőcöt, két lányt, hogy vigyázz rájuk, eteti őket, meg ad nekik a paplant a fejük alá, és ennyi. A szülök mit sem tudva, naivan rábólintanak az ajánlatra, ha már ők nem akarják hurcolni magukkal holmi turnéra. Azonban a felszín alatt, a mosoly mögött, „gonosz” erők lakoznak, de még milyenek. Az erősen instabil idegállapottal rendelkező Gertrude, - a szegénység, a sok gyerek, és a még több gyógyszer miatt - az őrület felé halad, de egyre gyorsabban és gyorsabban, ahogy a napok, hónapok telnek.
 
Majd egy idő után kibújik a szög a zsákból, vagy inkább betelik a pohár, és az anya minden indulatát, dühét, a szegény befogadott kislányon, Sylvian „vezeti le”, aki semmiről nem tehet. Bármit csinál azért büntetés jár, az anya teljesen összeomlik és a lányt a pincébe száműzi. Aki nem látta a filmet, az most, kérdezheti magában, hol voltak az anya gyerekei ilyenkor, vagy csak a szomszédok, ne talán tán a befogadott másik testvér. Nyugalom erre is megkapod a szomorú választ.
 
Tommy O’Haver nem ment a hangulat megteremtés okán, ürügyén a szomszédba, mert itt kegyetlenül eltalálja az embert. Különösen igaznak ítéltetnek ebben a helyzetben azok a sorok, miszerint magával ránt, magához láncol, és nem enged, ereszt el. Pedig hidd el, próbálkozol, de hiába. Az hogy micsoda kegyetlenségeket követtek el a lányon, egy ártatlan áldozaton, az is kiderül, arra is fény derül, talán már nagyon is naturan, amihez sokan nincsenek is hozzászokva. Ehhez persze pluszba olyan zenei alátéttel rendelkezik a film, hogy ember legyen a talpán, akinek nem szorul össze a szíve, olykor-olykor. Tényleg. Iszonyat rátesz a látottakra, az ember már teljesen úgy érzi, mintha ott lenne, ő is, és ott ülne a bíróságon.
 
Mert igen, ha nem említettem volna a sztori nem ilyen lineáris szinten fut végig a filmen, és megy a végbe, hanem az egész, egy visszaemlékezés, egy visszajátszás. A bírósági tárgyalással kezdünk, és az ott feltett kérdésekre elevenedik meg s fel a történet. Néha persze visszatérünk a tárgyalásra, de ez egyáltalán nem zavaró, jól oldották meg ezt az ugrálást, nincs hiba. A befejezés külön tetszett, egyszerű volt, de hatásos.
 
A szereplőkről is csak jót tudok nyilatkozni. Ellen Page, a darab Sylviája itt is bebizonyítja hogy kell vele számolni még, a továbbiakban, jó színésznő is lehet belőle. Megvan az esély, ugye. Azonban az ő teljesítménye is eltörpülhet Catherine Keener mellett, aki Gertrudot, az anyát hozta. De még milyen jól. Rég láttam ennyire utálatos figurát, mint akit itt Catherine játszott, s akit egyszerűen megfojtottam volna. Annyira kiválót alakított, hogy sokáig biztosan nem fogom elfeledni. Az egyik szemem sír, a másik nevet.
 

Nem könnyű csak úgy megbarátkozni a filmmel, vagy éppen magával az eseményekkel se. Ez persze, ahogy az már kiderült, nem jelent rosszat, de akkor is, nehéz megszólalni egy ilyen film után és láttán. Egyszóval drámai. Sok-sok film gurul le és érkezik meg hozzánk a hálivúdi gyártósorról drámai részlegben, de az An American Crime az utóbbi idők valamennyi igaz történetes, két szálon futós eszközparkját veri oda és vissza, a nagy nevekkel meg pénzekkel. A kilenc pont nem kérdés. Erőteljes alkotás, amit egy időre biztosan nem feledsz el, csak ajánlani tudom, de nagyon. Ott a helye a legjobbak között, tessék.

Címkék: 9 an american crime

What Just Happened (2008)

inmfc - 2009.02.26. - 1 komment

 

Avagy mi rejlik a színfalak mögött és árnyékában? Végre valahára betekintést nyerhetünk egy producer "szürke" szivárványszínű hétköznapjaiba, amikor is feje tetejére áll a világ. Húha, érzem én is az ellentmondást, meg az ellentéteket, de itt végre tisztába teszik a  hálivúdi álomgyár főbb szereplőit. Ami alatt, aztán nevethetünk is kedvünkre. De ami igazán nagy tanulsága az egész történetnek, hogy egy producer élete sem leányálom, annyi szent. Mindig kavarják a "kavarni valót", amikor az emberre úgyis csőstül jön a baj. De nem, akkor még a kutyát is lelövik, meg a híres színész is megmakacsolja magát szőrzet ügyben (nem ott). Ki tud itt már rendet tenni? Egyáltalán érti-e valaki, mi történik itt pontosan?
 
 
Arról van itt szó, hogy van egy film, amibe a mi kis producerünk keze is benne van, s ami csúnyán (le)szerepelt a tesztvetítésen. Azonban a Boss megmondja a frankót: probléma van, a végét át kell szabni, át kell gondolni újra a filmfesztiválig, amire ha jól emlékszem még két hét van vissza. Szóval a rendezőt meg kell győzni erről, akinek meg persze esze ágába sincs ezt megtenni. Elkezdődik tehát a nagy harc a rendező és a producer között.
 
De hát ez még mind semmi, hisz újabb bibi van kinézőben, mert Bruce Willis meghazudtolva eddigi versenysúlyát, meg szép kopaszos orcáját, most jól meghízva, felszedve pár kilót, és szakállt növesztve jelentkezik be az új filmje forgatásának első napjára, amit meg egyszerűen nem enged meg, és kikér magának a stúdió. A lényeg, hogy azonnal csinálni kell valamit, mert nem lesz film. Így nem, csak a pofaszőrzet nélkül. Ám de Bruce-nak ez tetszik, ő nem akarja azt "levágni". S kinek is kell megoldania ezt az ügyet is? A producernek, of course. Jöhet a második nagy küzdelem. S oké, ez még mind a munkahelyi problémák számlájára írható fel, azonban „otthon” sincs minden rendben, a feleséggel, a lánnyal, és hasonlók. Szeretjük egymást, meg nem is huzavona, közben veszekszünk, meg elmegyünk más csajjal hemperegni.
Most komolyan mi történik itt?
 
Nem egy egyszerű film, tényleg. Két hét pörgést simán lehetne is ebből forgatni, de itt koránt sem veszik humorosra meg lazára a figurát az alkotók, hanem igen is, inkább Hollywood mélyére próbálnak leásni. Ráadásul meg akarják mutatni az igazságot, nekünk, ami odaát van, a fentebb említett színfalak mögött, meg a pompa, csillogás és egyebek mellett. Tehát aki erre kapós, az azonnal foghatja a fejét, hogy még nem látta, akinek meg esetleg nem jönne be, azoknak jelezném, hogy azért nem kell itt szomiba átmenni, mert a producer bácsinak minden a vállára került, és mindent neki kell megoldania házon belül és kívül, nem-nem, hisz a humorfaktor sem marad ki, hogyan is maradhatna, kérem szépen, egy ilyen filmben...
 
Erről csak az jut eszembe így hirtelen, hogy az élet sem habos torta, úgy ám. Görbe tükör, amibe szórnak pár poént, elég csak Bruce barátunkra pillantani, vagy a temetés képsoraira emlékezni, üdítőek voltak, na. S ez még semmi, másodjára is, mert mindehhez olyan hozzávalókat tesznek még hozzá, felsőfokba, hogy az ember már majd megnyalhatja a tíz ujját. Különösen tetszett, a fura muzsika, de ahogy kigondolták annak a lejátszását, az nagyon bejövős volt, pedig nincs benne semmi átlagon felüli, csak olyan hétköznapi snitt, jelenet ez bárki életéből.
Nem tudom kinek jutott az eszébe, de ez a pattanjunk be az autóba random, és ahogy elforgatjuk a kulcsot, megszólal az OST  zenelejátszás, nálam nagyon betalált. Mondom nem újdonság, mindenki gondoljon magára, de itt akkor is jól esett. Dobott a hangulaton, rendesen, nálam legalább is.
Valamint nem lehet elfelejteni az esti fényeket se, kiváló sötét képekbe botlunk úton-útfélen. A hosszú út során, mindig elegyelünk a szemaforok és az esti fények világában, egy különös pluszt adva a filmnek, s a hangulatnak. Csakugyan dicséret ezért is.
 
A színészek is teljesen megdöbbentenek, most komolyan. A De Niro vs Bruce Willis szócsatákat cool volt hallani, és hát az utóbbi időkben valljuk meg, egyikük se tudott oly nagy színészi mutatókkal elkápráztatni minket. De elérkezett a perc, hogy tegyenek ellene, és sikerült is valamit lefaragni ebből a nagy zuhanásból. A rossz éveknek talán vége, főként igaz ez De Niro-ra. Aki legutoljára még a Righteous Kill-ben borzolta az ember kedélyeit, de hál’ Istennek megmutatta magát, hogy azért nem felejtett el, színészkedni.
A többiek is jók, nézd már kik vannak itt, Tucci, Turturro egészen Moon Bloodgood-ig (micsoda jelenet az övé, húha) mindenki. S hát ha kell a hájp, akkor megemlíteném a friss oscar-díjas Sean Penn is cameozot egyet, a filmbeli filmben. Mivan?
 

Tök jó darab lenne, de nem lesz az. Hiányzik még valami, ami teljessé tehetné a képet. Mert voltak dolgok, ilyen picik, amik nem jöttek be, egyszerűen. Viszont a kezdés-befejezés „páratlan”, erre a mai napig emlékszem. S hát nem is akartam itt hosszabban ragozni a dolgot, de aztán annyi minden ugrott be, hogy újra belepörgettem, talán eljő’ az idő, amikor majd nosztalgiázok egy kicsit, és vissza is nézem. Olyan hét pontot érdemel, kevesebbet nem tudok rányomni, mert annyira elkapott a hangulata, biztos jókor ültem elé, nem tudom. Egy szó mint száz, ha téged is érdekel, hogy mi történt pontosan, akkor ott a helyed, szavamra mondom.

 

Címkék: 7 what just happened

süti beállítások módosítása