“Semmitől sem kell annyira félni, mint magától a félelemtől.” - mondta ezt Henry David Thoreau író, amerikai filozófus. S igen, mennyire igaza van. Ezek után már csak az a kérdés: vajon mi is a félelem? Talán a bizonytalanság egyik formája, az ismeretlennel szembeni gyávaságé… vagy egyszerűen csak gyengeség. Nem tudom, nem tudjuk, de nem is az a fontos. Hisz mindenki fél valamitől, egyszer biztosan megragadja a félelem, vagy úrrá lesz rajta, ugye. A lényeg, hogy tovább kell lépni, a szorításból. Meg kell találni a módját, hogy legyőzzük, mert ez nem gátolhat meg senkit. Emlékezz, a félelem nem létezik máshol csak a tudatodban.
 |
Azért is mertem, bátorkodtam ilyen kezdéssel, bevezetővel élni, mert a most következő Peur(s) du Noir bizony ezekre, a félelmekre, félelmeinkre épül, ezekből indul. A félelemből, mint érezésből, s annak „fajtáiból”. De nyugalom, nemsokára tiszta lesz a kép. Ám most jut eszembe, ezt nem hagyhatom ki, mégpedig azt, hogy a filmet a Sundance-n mutatták be a nagyérdeműnek, egy ilyen horrorsorozat részeként. Na ugye. Nem akármi. Mondtam én, félünk is teljesen, a félelmeinktől, vissza is köszönnek az egyes kis sztorikban. Csak bírd végignézni.
A franciák azért mindig előállnak valami különlegessel, valami furcsával. S igen, ez az animációs mese, legyen inkább történet, történetek halmaza, is ékes bizonyíték minderre. Ez a tiszta feketén-fehéren lezajló alig több mint egyórás filmecske megérte a pénzét. Fura egy animációs technikai megoldás ez, szó se róla, de eggyel több ok, mindenki számára, hogy megnézze mit is hoztak ki a franciák, a rendezők ebből az ellentétes színvilágból. Mer igen, jól hallottad a rendezők, ugyanis hat darab rendező keze munkáját dicséri nem az animáció, elsősorban, hanem a különböző történetek. Amikben persze egy a közös, tudod te már.
Néhány félelem földi, míg más az álomvilágból ered. Néha az emberek bizarr félelmei bizony valóságossá válnak. Az összefüggő sztorik, mesék, a fóbiáktól elkezdve az undoron keresztül rémálmokig mindent megmutatnak, hogy semmi és senki maradjon ki. Ahogy az lenni szokott persze, az ilyen kicsit szkeccses darabok során nem lehet mindegyiket szeretni, és kiválónak tartani, mert vannak gyengébbek, gyengébb periódusok, amik miatt a korábbi, vagy az azt követő történet nehezen emészthető meg. Kvázi nem könnyű a nagy hullámvasúton csöndben maradni, egyszer fent és egyszer lent, ugye. S ez is a legnagyobb hibája a Peur(s) du Noir-nak. Bár teszem hozzá, hogy ez az egy, mert nincs más, de sajnos ez rányomja a bélyegét a „szórakozásra”, vagy inkább a nagy izgalmakra, félelmek közepette.
Már hallom, ahogy az első sorból üvöltenek néhányan, hogy a franciák túl művésziek, és mindent túlzásba visznek. Természetesen ennek lehet és kell is ellent mondani, azonban be kell látni, hogy a film ezen csúszik el. Az öt kis történet rendben van, egyik jobb, a másik rosszabb, a már fentebb ecsetelt dolgok miatt is, de ez annyira nem érvágás. Annál inkább a történeteket összekapcsoló, összefűző, lágy francia hang stílusmonológja, amint éppen a félelmeiről mesél nekünk, ilyen kissé elvont tarkabarkán táncoló képek kíséretében. Ez eléggé megtörte a film „ritmusát”, Pierre Di Scullo sorai sajnálatos módon akármennyire is szeretné, nem tud elvarázsolni, mint ahogy azt pár sztori tette pár percben. Egy kicsit nosztalgiázok, ha szabad. Tessék, kis ízelítő, aztán ezek után lehet mérlegelni.
Blutch „animációi” egy tizennyolcadik századi emberről szólnak, egy kegyetlen arisztokratáról, aki a kutyáit sétáltatja, azonban egy idő után elengedi őket. Nem a legjobb az ötösben, de itt sikerült legalább fenntartani a feszkót, mert ez is ilyen több részre bontott történetecske volt. Ám mindannyiszor zavaró, és ijesztő volt, a vadsággal, és a mérhetetlen rosszindulattal.
Charles Burns neve ismerősen csenghet, s itt is egy nagyon érdekes, hátborzongató történettel állt elő. Majdnem a legjobb lett, de az igazi slusszpoén a végére maradt. Sztori egy félénk főiskolai fiúról, aki szereti a rovarokat, és akit ural egy rejtélyes szerelmi viszony. Ennél többet alig ha mondhatok, az ágyról, vagy a rovarról, de ez eléggé stílusos volt, és valamilyen szinten beteges is.
Caillou egy szürreális és különös félelemről számol be, saját kis epizódján belül. Kicsit lagymatag volt, és annyira nem is volt nagy szám, de ott az középpontban egyenruhás kislány Japánban, a vészjósló dokival, a fecskendőjével, meg a szamurájokkal. Mondom én, nem semmi, csak sokszor értelmetlenül szakította félbe a mesét. Na mindegy.
Aztán majd elfeledkeztem Mattotti olasz rejtélyes falujáról, ahol az emberek eltűnnek. Egy rejtélyes vadállatra gyanakszanak, de egy fiú ennél sokkal többet tud… Ki kell emelnem a lövéseket, amik nagyot dobnak az amúgy se unalmas történeten, nem volt rossz.
A legvégére hagytam a fekete levest. A legnagyobb durranást. A Peur(s) Du Noir legjobb történetét, ami Richard Mcguire jegyzi egy emberről, aki a hóviharból menekülve egy üres házban talál menedéket. Thrillereket megszégyenítő izgalmakkal látott el, a körmömet rágtam, szavamra mondom. Ez a fény és árnyék viszony maximális kihasználása nagyon találó volt. Egyedi, stílusos, és félelmetes, ahogy azt kell. Csak ezért mindenképp érdemes egy esélyt adni a darabnak.
Ha ez az említett Mcguire fogás, ami miatt az ember, tényleg a tíz ujját megnyalja, szóval ez nem lett volna, akkor ezt egy jó animációs filmnek tartottam volna, amiből sokkal többet ki lehetett volna hozni. De hát nincs itt feltételes mód, azonban ez se sokat változtat a véleményemen, mert ez kihagyott ziccer, amit illet volna értékesíteni, kihasználni. Mindenekelőtt akkor, ha figyelembe vesszük, ezt az animációs technikát, a fekete-fehér színekkel, meg a félelemmel, kap egy hat és fél pontot. Rágódtam eleget azon a fél ponton, túl sok volt ez a költői megállás… azonban mégis csak egy élményszerű dolog volt ez, amit nem láthat minden nap az ember, hé… Félsz?
