A senki és a valaki fogalmát, jelentését nem kell bemutatni vagy esetleg megmagyarázni egy árva léleknek sem. S habár lehet, én is jól tudom, hogy ez csak két szó, a ki tudja hány közül, de most mégis ezeknek, ennek a kettőnek van leginkább értéke, és van sugallata, elsősorban a filmmel kapcsolatban, az életről, az életért, bárkinek. Akad olyan, aki senkinek születik, és valaki lesz belőle, olyas valaki, akire felnéznek, s egy olyas valaki, aki elért már valamit azon a bizonyos hosszú úton. Akad olyan, aki valakinek „születik”, vagy inkább gyorsan révbe ér, de mégis valami oknál fogva egy senki lesz belőle. S akad olyan, aki senkinek születik, akiből lesz valaki, de mégis senkivé válik, bármennyire is nem akarja azt észrevenni, felfogni, vagy hiába is akarna ellene tenni. Sokszor hangzik el az a mondat, hogy inkább legyél senki, mint a valaki. De aki egyszer is átélte azt az érzést, hogy milyen is közismertnek, nagynévnek (valakinek) lenni, annak nem könnyű megbarátkoznia a megváltozott helyzettel, hogy egyedül van, szét van csúszva, egy csődtömeg lett, azaz egy senki.
 |
Mit tehet az ember, ha elszállt felette az idő, és a régi jó évek is elmúltak már? Mit tehet az ember, a pankrátor, akkor, amikor a sportágnak a presztízse is kezd elveszni, ahogy mondottam, a múlt feledésébe merül? Mit tehet az ember, aki egyszer már volt fent, a topon, és akire emlékszik mindenki, de amikor kell nincs senki, aki kezet nyújtana, neki? Mit tehet az ember, aki rossz döntések sorozatát hozta meg évekkel ezelőtt, és éveken keresztül? Van-e egyáltalán kiút, van-e esély a változásra? Azaz csak akarni kell, vagy meg is kell változni mindenért? Képes-e akkor a sportoló felülemelkedni saját magán, és mindent otthagyni, amiért küzdött évekig? Tényleg egy roncs lett belőle, aki az életről mit sem tud? Vajon a szíve legyőzi-e a sok rosszat, az akadályokat. Mit mutat az arc, és mi folyik le legbelül bent a testben? A zord külső tényleg érző lelket takar? A rajongók szeretete mindennél többet ér?
Ez csak pár kérdés, ami felvetődik az emberben, miközben nézi a filmet. Olyan kérdések ezek, amikre meg is kapjuk a válaszokat. Még ha ezek nem is „hangzanak el”, de már egy-egy kacsintásnak, egy mozdulatnak is megvan a saját története, és válasza. Ami azonban itt elhangzott a két óra alatt, az egyszerre volt drámai, és „gyönyörű”. Hogy az utóbbival kezdjem, gyönyörű volt, mielőtt sokan félreértik ezt, gyorsan hozzátenném, hogy azért, mert nagyon élethűre sikeredett. Tudom, kicsit fellengzősen hangzik, de ez megtörténhet egy az egyben itt a real világban. S több mint valószínű, hogy meg is történik. Innen van az idea. A Pankráció, mint sportág, a sajátos kétszínű, - már elnézést -, oldalával egyeseket képes a tévé elé, vagy az adott helyszínre csalogatni, de sokak inkább megjátszottnak tartják az egész ringben való macska-egér harcot, és ezért fordítják el tekintetüket másfele. Aronofsky azonban tudott valamit, és most is egy ilyen szkripttel állt elő, ami kimondottan mindenkinek való, nem csak a műfaj szerelmeseinek. Olyan világba ad nekünk betekintést, amiről eddig nem tudhattunk, vagy ha tudtunk is, akkor az nem fedte le teljesen a valóságot. Elrugaszkodva a bokszolók, az amerikai focihősök univerzumjától, a pankráció most révbe érhet. Nincs mindenhol akkora divatja, de Aronofsky nem habozott, és megcsinálta a tutit, s milyen jól tette! Lehet, hogy itt rocky feltámasztásra várnak, számítanak sokan, azonban ez a film sokkal többről szól. Érzelmekről, igazi harcról, az élettel, az életért. S itt jön képbe akkor a drámai része.
Sok mindent le lehetett szűrni már fentebb a kérdésekből, vagy csak a kezdő monológból is, ám mégis nem árt tisztázni, hogy egy valaha jobb és szebb napokat átélt pankrátorról van szó, akinek az élete gyökerestül megváltozott az évek alatt. Most is megismerik, a fanok odáig vannak érte, de a sportág se a régi, és nem is olyan jövedelmező, hogy abból meg lehessen élni. Ezért mellette dolgozik is, de csak nem akar össze jönni még a „lakókocsira való se”. Egyedül van, nem jár el sok helyre, talán csak egy sztriptízbárt látogat meg, egy valaki miatt. Egy szó mint száz így éli életét, amíg be nem következik a törés (szívroham). Ami miatt véget kell vetnie pankrátori karrierjének, különben meghalhat.
Egy ember, aki erre áldozta fel az életét, most el kell szakadnia az álmoktól, az újra nagy visszatéréstől, a ringtől, a harctól, és egy egészen más életformára kell áttérnie. Vajon képes-e rá? Maga mögött kell hagynia a múltat, és azzal foglalkozni, amit eddig nagyon elcseszett. Az életével. Furcsa kettőség rajzolódik ki a szemem láttára, a pankrátort hallgatva, és látva. Szidja az ember legbelül, hogy miért kellett, és hogyan jutott el idáig, de akkor is valamiért nem tudja hibáztatni, mert annyira közvetlen, emberi, és szerethető figura válik belőle, hogy minden amit kap, azt megérdemli, de valamilyen szinten meg, meg is lehet érteni. Így jogosan szorul össze a gyomra az embernek, amikor az egy szem lánya elküldi, és mindennek elmondja, vagy amikor a táncosnő is meghúzza neki, a határt. Mert igen ez a két nő jelenti számára a kiutat a reményvesztett világból. Egy elfeledett, dühös leányzó, és egy nő, aki árulja a testét, és az élethez való viszonya, kvázi az élettapasztalata is egy szinten van harcosunkéval. Neki a kuncsaft a legfontosabb, de neki is szüksége van egy társra, legbelül. Míg pankrátorunk csak a sport és a sport van mindenekelőtt, ám élete teljes romokban hever, és egyre jobban csábítja a múlt is…
Nehéz megtalálni a megfelelő szót a The Wrestler-re, de ha mégis azt mondom, hogy kiváló dráma, akkor nem találok nagyon mellé. Aronofsky újra bizonyított, és egy embert hozott a vászonra, mély érzésékkel, élni akarással, telis-tele harccal, múlttal, és sok-sok kérdőjellel, már ami a jövőt illeti. Magányosság, egyedüllét, álmok kergetése bizony egy szomorúbb filmre ad következtetni, s ez nincs is másképp. Azonban itt minden helyén van, és The Ram karaktere is annyira kiforrott, hogy a néző egy percre sem hisz a szemének, vagy nem hiszi el, hogy itt nem egy pankrátor életét, életének történetét, küzdését láthatja a két szép szeme előtt. Bármerre húzhatott volna a mozi, ám a befejezés akkor is egyszerűre sikeredett, és ez most dicséret volt részemről, bár nem tartom kizártnak, hogy sokan majd húzzák a szájuk szélét azt látva. Sok mindent nem érdemes mindezekhez hozzáfűzni, hisz a rendezés kifogástalan volt, állandóan lépünk valahova, szépen megy előre a cselekmény, nem alszik el, s a kamerázás is ébren tartja. E mellett az operatőri munka is nem akármilyen tapsot tudhat magáénak. Nagyon közel hozta az emberhez az egyes harcokat, mint ha csak te is ott volnál a ring mellett. Cool!
A nagy elismerés és jutalom még a zenének és a színészeknek is kijár. Bruce munkáját meg hallgasd te is, és előre bocsátanám, hogy a Soundtrack sem maradhat már ki, ezek után.
Hát, Mickey Rourke pedig go back! Aronofsky tökéletes választása, még ha másodjára vagy harmadjára is, de kijelenthető megtalálta azt a színészt erre a szerepre, akinél jobbat alig ha találhatott volna. Komolyan eggyé vált ezzel a megcsömörlött életű pankrátorral, jó helyre került és kerülne még számos díj Rourke kezében, annyi szent. Tökéletes alakítás, nincs jobb szó rá. A mellette álló két hölgyemény is kitett magáért. Marisa Tomei, korát meghazudtoló testével és szépségével is ámulatba ejt, de persze alakítása is megér egy misét, szó se róla, valamint Evan Rachel Wood, is abban a pár percben kihozta magából a maxot. Talán ő rajta lepődtem meg a legjobban, hisz a nyúlfarknyi szerepében is odateszi magát. Jó alternatíva volt ő is, szeretném még látni a továbbiakban …
The Wrestler kiérdemelte ezzel a két órával, hogy az év egyik legjobbjaként emlékezzek meg rá, és tartsam számon, a jövőben is. A nyolc és felen gondolkodtam sokat, de aztán megint visszapörgettem az eseményeket, meghallottam a zenét, és Rourke a „The Ram” szavait a végső elszámolásban, és azonnal feljebb kúszta magát kilenc pontra. Csak annyit tudok zárszóként megemlíteni, hogy ne egy sportfilmre számítson senki, mert itt a dráma része a fajsúlyosabb, amin aztán lehet még merengeni órákon át, utána is. Nagyszerű!
