Kedves Olvasó! A legutolsó írásom óta eltelt egy kis idő. Most azonban újra itt vagyok, és nem tudok hogyan, s miként hozzákezdeni ezeknek, a soroknak. Mert az utóbbi napokban történt meg velem vagy futottam bele, teljesen random egy olyan gyönyörű és emlékezetes filmbe, aminek a címe Dear Frankie volt. Lehet, hogy nem láttad még olvasó, hát akkor most elérkezett az idő, hogy írjak neked erről pár szóban, sorokon keresztül, egy poszt s egy kritika erejéig. Tudod te, egy olyan filmhez volt szerencsém, amiről többet kellene beszélni, meg többet írni, de ez annak a kategóriának a nyertese, amelyet nemes egyszerűséggel látni kell. Viszont mielőtt még nekiesnél a megnézésnek, azelőtt elmesélnem neked, olvasó, az élményeimet, azokat, amiket a film adott nekem. S tessék addig is, itt egy kép belőle, de te inkább ne rohanjál sehova, csak olvass tovább!
 |
Biztosra veszem, hogy eszedbe jutott és régóta tudod már, hogy a Dear Frankie is egy, a nagyot szóló filmek világából, amelyek a kicsik (nevezzük annak) a nagyok világában, vagy inkább árnyékában. Nem rendelkeznek nagy reklámmal, nagy nevekkel, hájpal, és mégis, mindezek ellenére, ahogy arra már példaként Elah Völgyében is sor került, a kicsi sok esetben legyőzi nagyot, és olyat ad, amit száz másik se tud, oly nagyban. Ő kicsiben is levesz a lábamról, s olyan hangulatot fest elém, valamint táplál belém, amire azok nem képesek, ha megfeszülnek sem. Minden finom, precíz, kiforrott pillanatát élvezed, rabul ejt.
Tipikus esete ennek a kategóriának, ennek a műfajnak, amely a semmiből támadva tud olyan igazi nagy hatást elérni, a szívünkben, lelkünkben egyaránt, amire azért nem minden hálivúdi filmecske képes, ugye.
Na de a helyzet az, hogy neki sikerült, Skóciából futott be hozzám ez a szép kis szomorú történet, ami tényleg elkerüli nagy ívben a csöpögést, meg a jó nagy adag kliséket. Kijár a dicséret meg a taps, már most előre. S most komolyan szomorú az is, hogy az ilyen filmeknek se híre se hamva sehol, amikor abszolúte ott lenne a helyük az élmezőnyben, a legjobbak között. Persze itt se kell nagy csodára számítani, de az egyszerűségével, és annak minden gyönyörűségével így is megvett, na, ami azért nem akármi.
Ahogy írtam már, a Dear Frankie ilyen szomorú hangulatú darabka, ami szépen lassan bontakozik ki a szemem láttára, amolyan élettel teli képkockákkal. Az elejétől a végéig rendben van, nem unatkozol rajta. A történet egy siket kisfiúról szól, aki édesanyjával költözik városról-városra. Apjáról csak keveset tudunk, de annyi biztos, hogy levelekkel (innen a cím) halmozza el, valamiféle hajóról (ott dolgozik) írogat neki, amire aztán a gyerkőc válaszol is folyton, nagy örömmel. A néző a Skóciai költözésnél kapcsolódik be, amikor megjön az új hír, hogy a hajó éppen ott fog kikötni, meg lehorgonyozni. Na igen, a fiú teljesen bezsong, és elkezdi visszafele számolni a napokat. De aztán rá kell jönni, hogy az az apa az nem az, de akkor ki is ír neki állandóan?
Szóval a levél az asztalon, már azt is tudni véljük, hogy semmilyen apa nem dolgozik az echte real, azaz létező hajón, de akkor mi lesz a fiúval? Az anya nem habozik, azonnal pótapukát keres magának, de legfőképp a fiúnak, ugye. A győztes végül valami idegen lesz, valakinek az ismerőse. Aki persze pénzért, egy napra elvállalja ezt az apukás szerepet. Mi sem lehet ennél egyszerűbb? Vajon eljő’-e a nagy nap, a találkozás, és ha igen, akkor minden flottul fog-e menni?
A nagy szomorúság mellett, azért néha-néha mosolygásra is van idő, és talán e miatt tudom, bátran, mindenkinek megtekintésre javasolni. Mondom, nem akar itt nagyon a szívedbe hatolni, és nem is akar többnek látszani, kényes erőltetett, csöpögős témát, vagy melódrámát a torkodon lenyomni, hanem csak egy jó képekkel teletűzdelt valamint kiváló muzsikák kíséretében szeretne egy szép történetet elmesélni. Ami azért mély érzelmekkel is rendelkezik, persze, de ami a nagy szó, hogy az adott pillanatban sikerül is megérintenie a nézőt, akár a szívében. Nice!
Amit még bátran ki merek jelenteni a Dear Frankie kapcsán, az, hogy a történet nagyon egybe van. Nincsenek benne, s nem képezik útját, az általam sokszor említett kilengések, megállások, hanem még ha kicsit lassan is indul be, de azért kényelmes tempóban, haladunk előre. Közbe-közbe azért kiderülnek fontosabb dolgok a múltat illetően, az elfelejtett apáról, valamint egy nagyon ügyes húzás keretében megfontolt love storyt is sikerült bele csempészni, ami egy percre sem zavar, vagy „feszélyez”, annyira sallangmentesen megy végbe, hogy jóformán észre sem veszed. Ezek mellett még a befejezés olyan, amit egyszerűen tanítani kéne a társaknak, s másoknak. Ott a pont!
A zene és a Skóciai képek mellett a színészek is kitettek magukért. Mindenekelőtt a kisfiút emelném ki, aki bátran megoldotta a feladatát, egy rossz szavam nem lehet rá. A szülők Emily Mortimer és Gerard Butler személyében hozzák a kötelezőt. Ez utóbbi nagyon lazára vette a figurát, és ez nekem bejött, sokkal jobban, mint például a Spílerben. Bár itt se váltotta meg a világot, de akkor is kellett ő bele a filmbe, és az előzetes elszontyolodásom után rá kellett jönnöm, hogy jó választás is volt Geri. Míg Emily-t is számtalan moziban megcsodálhattam már, így utólag belegondolva csomó moziban ott volt, viszont ő se tudott akkora produkcióval eddig lekenyerezni. Itt azonban, kiválóan hozza a problémákkal teli anyát Emily, aki menekül valami és valaki, talán a múltja elől. De amikor fiáról van szó, erős lesz, és a saját kezébe veszi az ügyet, s mindent megtesz érte.
Mit is írhatnék olvasó, az utolsó soraimban?! A Dear Frankie egyszerre kellemes és kellemetlen, azaz szívmeregető alkotás, melyről teljesen elfeledkezett a világ, vesztére. Szomorúság és boldogság, mindkettőt megkapjuk a filmtől, hol mosolygok, hol pedig meghatódom. Rásütném a filgúd jelzőt, mert itt éppen az érem másik oldalát látva a gondokkal igencsak megfűszerezett életbe kapunk betekintést, ami oly finom és értékes pillanatokat hordoz magában, hogy arra nem lehet nyolc pontnál kevesebbet adni, egyszerűen. Ennyit a nap filmjéről, remélem majd válaszolsz! Viszlát olvasó! Utóirat: látnod kell!
