Egy rossz mozdulat, és már késő lesz. Egy rossz mozdulat, és akkor mindennek vége. Egy rossz mozdulat és nincs tovább. Bombát hatástalanítani nem könnyű feladat, vagy inkább életveszélyes. A kívülállónak ez az egész procedúra csak annyit tesz, hogy a lokalizálás után, amikor már a technika is csődöt mond, akkor a beöltözött experte odasétál a kütyühöz, a robbanószerzethez, és minél előbb, minél hamarabb megpróbálja azt hatástalanítani. Nem tudom, de egy ilyen helyzetben tuti, hogy leperegne előttem az életem nagy része, mert ki tudja kik vannak az utca túloldalán, akik csak a megfelelő pillanatra várnak, hogy megnyomják a gombot.
 |
Tehát a szitu ismerős, innen indulunk, Bagdadba, ahol megismerünk egy kis temaet, akik ezekkel a bombákkal „foglalkoznak” nap mint nap. Összeszokott csapatról van itt szó, akiket teljesen megdöbbent az új tag érkezése. Mert ő egy kicsit más, a mint többiek. Fafejű, tesz az egészre, odamegy, és megteszi amit tenni kell, a hazáért, ugye. Még ha az az életébe is kerül. A többiek ezt persze nem nézik jó szemmel, hisz a szigorú előírásokat be kell tartani, de hajthatatlan…
Meg kell mondjam, egy tök uncsi filmre számítottam. Mert most komolyan, mit lehet abból kihozni, hogy xy oadmegy percenként egy bombához, és vagy hatástalanítja vagy nem – kicsit rosszmájúan, persze. Értem én, hogy életek forognak kockán. Azonban mégis ellent kell mondanom saját magamnak, mert az előbb feltett kérdésemre egy szó a válasz: izgalmat – lehet kihámozni, feszültséget. S igen a The Hurt Locker-nek ez sikerült. Akarom mondani, pozitívan csalódtam benne, többet kaptam, mint azt vártam tőle, előzetesen. Ezért már megérte.
Kathryn Bigelow meglepett, rendesen, ezzel a darabbal. Annyi, de annyi háborús filmet lehet látni, hogy ez tényleg jól esett. Jól esett látni végre valami mást, az amerikai zászlókon kívül, és az állandó haza (amerika) beszélés mellett. Persze itt se lehet nagy csodát várni, hisz ez az egy hónapunk van hátra, és egy jön egy új tag fejezet elég ismerős, bárhonnan is nézem. De most egyszerűen ez nem tud annyira zavarni, hogy sorokon keresztül csak ezen, ezeken, a hibákon rágódjak, mert a film, amikor kell elkezdődik, amikor kell végett ér, se előbb, se később. Amikor pedig át kell jönnie a feszkónak, akkor át is jön. Úgy ahogy, mondom.
Jó kis akció jelenetek, s a hitelesség kedvéért itt is megvolt a kézikamerázás, ilyen doku jelleggel, a lényeg a lényeg, hogy a hangulatot sikerül elérni, s fenntartani. Bár néhány helyen igen csak leül mozi, és időnként hosszú percek telnek el vágás nélkül, ami kicsit zavarja is az összképet, de a befejezés azért rendben van, és az feszültséget nem lehet levakarni róla.
Apropó befejezés. Hány és hány háborús filmet láttam így „végezni”. Ahogy írtam rendben volt, és tisztában vagyok vele, hogy ez az igazság, és vágom én, ezt a munka nélkül mit érek én állapotot, de valahogy ez nem passzolt be nekem. Lehet kövezni…
A befejezéssel ellentétben, például a kezdés meg kiválóra sikeredett. Az első pár perc, ahogy azt kell, nem mesél semmiről, senkinek, hanem azonnal belecsap a lecsóba, megadja a kezdőlökést, ami alapján mindenki eldöntheti, hogy megadja-e az esélyt a bombaszakértőknek, vagy sem.
Jeremy Renner mindenképp tesz arról, hogy a film ne váljon unalmassá. Ahogy a képbe kerül, máris tudja a néző, hogy itt még több esemény fog történni, mert hát az új delikvens, eléggé forrófejű, csak a saját feje után megy, amivel aztán megnövekszik az izgalomfaktor száma. Különösen tetszett az ő, Renner alakítása, jó húzás volt, mindenképp felhívta magára a figyelmet, vagy mifene. Voltak itt cameozos nagyágyúk, akik csak pár perc erejéig ugrottak be a filmbe, de hát végülis nevüket adták, és ezzel azért talán jól (meg)támogatják a filmet, szó se róla. Guy Pearce és Ralph Fiennes is ott volt, de itt a pont.
Végre a már csapból is folyó tucat háborús filmek mellet egy apró lélegzetvételnyi szünetet kaptunk, a The Hurt Locker által, és ez mindenképp figyelemre meg dicséretre méltó, ugye. Az ember legalább látja, és látta a háború ezen szereplőit, és ezen oldalát is. Persze az egész le sem tagadhatja ily dokus mivoltát…Hét pontot kap tőlem, mert tényleg az izgalomfaktor a helyén van, és nem megy át nagy drámába se, szóval egy rossz mozdulat, és mindennek vége.
