FilmFelKeltés

Nobel Son (2007)

inmfc - 2009.08.20. - Szólj hozzá!

Egy kiosztásra kerülő Nobel-díj, egy előre megtervezett emberrablás, sok-sok nullából álló váltságdíj kikötés, levágott ujjak a borítékban, egy pszichopata mindenre elszánt autószerelő (?), s szakképzett nyomozók bevetésen. Valahogy így néz ki ez a Nobel Son címszavakban, ami nem más, mint egy - bizonyos Miller házaspár (férjrendező & feleségíró) által megálmodott, elkészített - krimi vígjáték a javából. A történet szerint a nem éppen tökéletes család egy tagját (a fiút, persze) rabolják el némi pénzért cserébe. Mindeközben az apuka megkapja a jól megérdemelt díját kilométerekkel arrébb, s csak utána, már a limuzinban pezsgőt kortyolva értesül (haha) arról, hogy fiát tényleg elrabolták, azaz nem kamuzott az neki a telefonba még percekkel az átadás előtt. Indulhat is a játék, melyben képkockáról-képkockára változnak az erőviszonyok, az események, és még az emberek is maszkot húznak, új arcokat fednek fel…

A kezdeti felirattal is teletűzdelt megismerkedési fázist követően már nagyjából körvonalazódik az emberben, hogy kiről és miről mit kell tudni a családban, a családról, akik szerves részét képezik persze a történeti gerincnek. Hisz nézzük csak… Ott van a fiú, messze a családjától éppen doktoriját írná a kannibalizmusról (enyhén wtf), ott van az anyuka, aki a férj mellet kisebbségi komplexusban szenved, nem csak azért, mert az megcsalja minden fiatal tanítványával, hanem elsősorban azért, mert a férfi, az apa tele önbizalommal, és egóval tekint le [fentről] mindenkire, az egész családjára. Ő van über alles, ami miatt mindenki elmenekül tőle. Na ezen az amúgy se idilli, rózsás helyzeten ront még a neki ítélt nobel-díj is. Azonban minden jó egyszer véget ér, hisz beüt a gebasz: elrabolták a gyereket. E miatt nem lehet teljes az öröme, s még azt is fontolóra veszi, hogy a mihaszna fejére kitűzött váltságdíjat se fizeti ki.

Az van, hogy a Nobel Son simán kategóriájának egyik nyertese lenne, ha nem esett volna túlzásokba, a félidő után. Nem tudok jobb szót elsütni rá, mint hogy túljátszották, túlerőltették a krimi szálat, ami nem tett jót az egész mozinak. Szokásszerűen: többet akart ez is markolni, mint amennyit független létére elbírt volna. Pedig megvolt benne sansz, ott voltak benne a nem kis nevek, s megvoltak az ember tíz ujját megnyaló fordulatok. Viszont ez mind semmi kérem szépen, ha egyszerűen a második félre már semmi új idea nem maradt az asztalon, a készítők fejében, s csak annyira futotta már, hogy az addig látottakat tolták el (akár a szó szoros értelmében) 180 fokban egyszer, kétszer, meg mitudomén hányszor. S ez nem elég.

Habár azt is túlzás lenne kijelenteni, hogy a film második része kidurrantotta volna az elsőben jó nagyra felfújt lufit, mert annyira azért jelentem: nem sikerült elszúrnia, de egyszerűen az egész vesztett a lendületéből, több lett az unalmas perc azáltal, hogy kiszámítható lett, de nagyon. Egy idő után már nincs min meglepődni, minden úgy történik, ahogy az a nagy könyvben megvan írva. De mégis egy bűnöm van gyerekek: megettem az egészet, s hagytam, hogy sodorjon magával a történet. Becsületére legyen mondva, hogy már a legelejétől kezdve berántott, s attól kezdve például a váltságdíj összekukázos jelenetén is elszórakoztam, pedig tisztán kivehető volt akár ott, abban a jelenetben is, hogy nem sok pénzt fektettek a moziba, inkább a színészekre mentek rá, a nevekre, hogy eladható legyen. De kik is ők valójában?

A mindig jó, és itt is az egoista szerepkörben lubickoló Alan Rickman szolgáltatta a legjobb alakítást - ez nem kérdés, de azért az anya szerepében Mary Steenburgen, vagy a fiúéban: Bryan Greenberg sem bújhat el a sarokba a mutatott produkciókkal. Valamint Shawn Hatosy is hozta a kötelezőt a rabló képében. Rajtuk kívül sikerült még olyan neveket csempészni a moziba, mint Bill Pullman, Danny De Vito (amúgy teljesen felesleges szerep volt az övé) vagy Eliza Dushku személyében. Habár ez utóbbi [színész] inkább a férfi szemeknek hivatott jelen lenni azért a pár percért, úgy gondolom.

Azért nem ma vagy tegnap láttam utoljára egy ilyen víg krimit, mint amilyent most itt megcsodálhattam. S végtére, a Nobel Son hibái ellenére is szerethető s fogyasztható darab lett. A zenéket például nem említettem még, pedig kellett volna, mert különösen jól szóltak az izgalmasabb vagy még különösebben a langyibb részek alatt. Néhányuk Paul Oakenfold keze munkáját dicséri, de a többi is jól cseng füleimnek, s bizony néha-néha kárpótolnak a látottakért. Még egy valamit nem lehet elnézni neki, az a vígjáték faktor, s ezt teljes joggal. Nem is azt mondom, hogy nem mosolyodtam el rajta legalább egyszer, hisz a béna nyomozók vagy az előre kitervelt tervek utáni "eztdeszépenösszehozták" érzést azért nem lehet leírni, látni, átélni kell, de valahogy úgy néz ki, hogy a túlerőltetett krimi miatt kellett háttérbe szorulnia. Az egyik szemem sír, a másik nevet, a mérleg mindkét nyelven akadnak súlyok rendesen, a hét pont azért jár neki, élveztem gyerek módjára. Te meg ne feledd: Keep your eyes on the prize.

Facebook Tumblr Tweet Pinterest Tetszik

0

Címkék: 7 nobel son

Easy Virtue (2008)

inmfc - 2009.08.19. - 3 komment

Noel Coward azonos című színdarabjának filmbe öltöztetése az állandó retro, múltidézések közepette akár még egy jó nagy fogásnak is tűnhet, első olvasatra. Hisz belegondolva, ezek a könnyed komédiák, limonádék, visszaröpítenek minket a 20-as és 30-as évekbe, amikor még ezektől volt hangos a sajtó, s ezekkel volt tele a színházi padlás. Olyan habkönnyű "vígjátékok" ezek, melyek nem akarnak nagy drámát elénk rakni, bonyolult történetet elmesélni itt másfélórában, hanem csak brit humorral, fergeteges szócsatákkal, s helyzetkomikumokkal élni, tényleg minden egyes képkockában. Természetesen ezt a könnyedséget, a nagy cukormázat nem lehet kikerülni, az mindig jelen van, de akinek ez eddig se okozott problémát, az úgyis odaül elé, hogy újra, s újból átadja magát a kornak, a stílusnak, itt a huszonegyedik században.

Persze nem könnyű ilyen esetben sem meghúzni a határvonalat, hogy mind a régi, mind az új kor emberének megfeleljen a film minden egyes képkockája, de itt azért tisztán kivehető a szárnypróbálgatás, ami miatt kimondom: egyik fél sem lehet igazán elkeseredve. Emellett még az sem számít nagy újdonságnak, hogy mozi nem csak ad, hanem el is vesz sokszor, de mindezt úgy teszi, hogy Noel Coward színdarabját szem előtt tartja, mindvégig. S ez az, ami miatt egyszerre lehet kedvelni, szeretni az Easy Virtue-t, és lehet egyszerre a fejet fogni, ingatni, meg felszisszeni, hogy most ez kevés volt, és nem igen működött abban a pár percben, amikor talán igazán kellett volna. Természetesen ezt is embere válogatja, de ha megengeded akkor kibontanám neked a továbbiakban, hogy miről is van szó pontosan itt.

Van egy egyszerű, már-már siralmasan egyszerű sztorink, ami azért az idő előre haladtával kezd picikét (nem picit) bonyolultabbá és érdekesebbé válni. Arról van szó röviden, hogy a család egyetlen fiacskája visszatér a szülői házba, hosszú évek után, de újdonsült feleségét is magával hozza, az anya legnagyobb bosszúságára. Miért? Az ara több szempontból sem felel meg a kissé nagyon konzervatív anyának, mamának, mivel nem először kötelezte el magát egy férfi mellett, mivel nem brit, hanem tiszta amerikai, s mivel autóversenyző a drága, ami éppen egy vidéki embernek inkább köröm alatt a piszok esete. Nincs is min csodálkozni, amikor az első benyomások, face to face találkozások után az anya fejébe veszi, hogy minél előbb és hamarabb megszabadul a mennytől. El is indul a háború, melyben csak egy valaki nyerhet, de vajon ki lesz az az egy?

Azt se lehet elfelejteni ámbátor, hogy a feleség még először mindent megtesz azért, hogy az anyuka kedvében járjon, de aztán belátja majd egy nap elteltével, hogy az inkább megfojtaná, nem hogy kegyeibe fogadná, s elismerné őt, mint fiának párját. A mama tehát nem sokat teketóriázik, minden nézésével, szavával, mozdulatával azon mesterkedik, hogy elűzze, de mindhiába, mert a napok csak múlnak, s semmi sem változik, semmi sem történik. Sőt, még hallgatag, nem túl beszédes, kicsit fura férje is az ara mellé áll, habár nem mondja ki, de ínyére van a küzdelem, s el-elmosolyodik a látottakon, ahogy a lenézett amerikai hölgy minden sarokba szorított helyzetből sikeresen kivágja magát. Pedig a hosszú harc, háború alatt vannak aki elesnek, s van mikor tisztességtelen eszközökhöz nyúlnak a felek, viszont egyik sem enged a másik javára, az utolsó leheletéig küzd. A feleség szemmel láthatóan szereti a férjét, s mindent meg is tenne érte, ezért belemegy ebbe a játékba, míg az anya mindent kihasznál, még a múltat sem tiszteletben tartva, hogy elérje a célját.

Azonban annyit érdemes még előjáróban elmondani róla, hogy az anyának is megvan az oka az keserűségre, a fiúnak is megvan az oka az önmarcangolásra, úgy ahogy a feleségnek is a tettekért, amiket elkövetett, de őt mégsem lehet igazi negatív hősként lefesteni. Hisz ő az, aki mindent megtesz a szerelméért, s bármire képes, ha az még az addig kialakított kapcsolatába is kerül. Így aztán ki lehet a végén a nagy győztes, egyáltalán. A válasz a filmben rejlik, na meg itt a sorokban elbújva.

Mindent összevetve az Easy Virtue jó kis könnyed, mosolyoktól, s váratlan helyzetektől sem mentes limonádé lett, ami azért nem úgy akart működni, mint ahogy az elvárható lenne, éppenséggel, de becsületére legyen mondva, hogy nem akármilyen pillanatokkal próbál kedvünkben járni, s elfeledtetni a gyengébb, unalmasabb pillanatokat. Mindig újít, vagy inkább kísérletet tesz rá, de sajnos nem telik el sok képkocka, s már a színdarabból adódó kevés színész miatt leszűkülnek a lehetőségek. Pedig mind a vadászat, mind a tangó jelenete nagy élvezet, s élmény volt javából. A beszéd, s a már fent említett helyzetkomikumok ülnek, de nem mindig, hiába a szellemes, már-már cinikus, groteszk csipkelődés a szavakon túl. A másfélóra azonban elérte a célját, azaz, hogy amilyen könnyen jött, olyan gyorsan el is ment. Oké, nem gyorsan, helyenként lassan, de mégis sikerült egy olyan befejezést letenni elé, ami miatt nem lehet nem mosolyogva elhagyni a küzdőteret. S ha már a véget említettem, akkor nem árt leszögeznem, hogy hiába Jessica Biel féle kiváló éneklés a legelején, valahogy az alatt lepergett események nem igazán tudtak berántani, ahogy kellett volna. Tipikusan továbbpergetős volt számomra.

A színészek közül Jessica Biel továbbra is gyönyörű, bár azért most a játékkal sem maradt adós, Colin Firth habár keveset szólal meg, de azt hiba nélkül megoldja. Míg Kristin Scott Thomas az, akiben most sem lehet csalódni, jól hozza egyszerűen az ördögi terveket szövögető, legbelül már régen összezuhant anyát. Nem lehet senkit se nagyon kiemelni, nem is tenném, mindenki hozta a szintet, az elvárhatót, a kötelezőt, s ennyi. Meg az is igaz, hogy az ennél több már ebben a darabban csak rosszat szült volna.

Easy Virtue. A legutóbbi ilyen után, amióta eltelt már egy kis idő, az igazat megvallva ez még jól is esett, egyszer. Voltak benne nagy pillanatok, meg a mérleg másik nyelvén ugyanakkor üres percek is. A hangulat nem mindig volt kerek és teljes, sokszor már a zene is kevés volt a megmentő szerepében, ami amúgy azért kellemes, s könnyed volt. Ami még kimaradt a korrajz, autókkal, ruhákkal, öltözékekkel, melyekben nincs hiba, s nem mellesleg, az egészből áradt a vidéki szag, ahova egy városi lányka betette lábát, hatalmas szerencsétlenségére. Egyszerűen hat és fél pontnál többet nem tudok rátenni az előbb és sokat említett üres percek plusz intro miatt, de kevesebbet se, mert nem nagy limonádé fogyasztóként azért a rászabott másfélórát én nem bánom, s nem is tagadom, hogy sokszor elmosolyodtam a rózsák háborúján. Let’s misbehave!

Facebook Tumblr Tweet Pinterest Tetszik

0

The Boat that Rocked (2009)

inmfc - 2009.08.18. - 2 komment

Aludnál, de nem tudsz. Dolgoznál, de nem bírsz. Kell valami, amitől megmozdulsz, s amitől újra színesebben látod a világot. Akkor én mondom neked itt jó helyen jársz, ez itt a te helyed, az fix. Mi nem vesszük el tőled, azt, ami jár – neked, hanem éppen ellenkezőleg megadjuk 24 h-ban, nyomdafestéket nem tűrően. A két óra az csak smafu, az már múlté, jobb is ha felkészülsz, mert itt azt kapod, amit akarsz, s még annál is többet, s amikor csak akarod, úgy ám. Nincs más dolgod mama, mint feltekerni a hangerőt, nincs más dolgod kiscsávó, mint beizzítani a paplan alól a „sokol” rádiót , s indulhat is a móka. Ez a mi rádiónk, ez a te rádiód, azaz mondjuk ki együtt, hangosan: ez a Rádió Rock, ahol még a csapból is a legízletesebb rock’n’roll meg pop folyik minden nap, megállás nélkül. Füleld, énekeld, s táncolj, mert ilyet, máshol, biztosan nem hallasz, szavamra mondom. Hadd szóljon ez minden házban!

Gondolom a történeti, történelmi hátteret a 20. század közepi Nagy Britanniától kezdve a bbc által játszott kevés rockon át egészen a kalózrádiókig mindenki kívülről fújja már, így ezt nem kell részletezni tovább. Azonban egy valami biztosan érdekelhet ebből az egészből: mégpedig egy bizonyos hajó, név szerint a Rockhajó. Az meg micsoda? Ez volt az, amelyik a tengeren lehorgonyozva, éjjel-nappal ontotta magából a zenét, elsősorban a rockot természetesen, mindenki legnagyobb örömére. Na jó nem mindenkiére, mert voltak, akiknek ez a kalózrádió dolog nem tetszett, és meg is próbálták megfúrni ezt. Viszont semmit sem tehettek, mert tényleg sokan, baromi sokan hallgatták őket, a djket, akik egyszerűen a zenétől (meg mástól is persze) kábultan nyomták felváltva a showt minden egyes nap. Népszerűek, halhatatlanok voltak, istenek egy hajón összezárva. A nagy mesélés után, ide érkezik meg az új fiú, s vele együtt akkor mi is, hogy közelebbről megismerjük a hangokhoz tartozó arcokat, hihetetlen személyiségeket.

Ez utóbbit persze nem úgy kellett érteni, mintha valami komoly drámáról, üzenetről lenne szó ebben a két órában, hisz a film csak annyit ad nekünk mindenből, amennyire éppen szükségünk van. Semmivel se többet, semmivel se kevesebbet. Szórakozatni akar, s szórakoztat, ennyi. Ez volt a fő célja, s ennek - azt kell mondjam - eleget is tett. Nagybetűs színtiszta hangulat, jó párbeszédek, vicces snittek, őrült figurák. S amikor már azt hinnéd, hogy erre biztosan nem lehet felülmúlni, akkor rátesznek még egy lapáttal. Azzal például, hogy új arcok jönnek be, azzal hogy mindig történik valami a hajón. S nem, nem csak a zene megy állandóan, nem csak akörül forog a világ, hanem ott vannak a szép lányok, az ellenségeskedés, a first love. Nincs idő unatkozni, forog-pörög az élet, a djk is emberek szeretik a zenét, nagyon, de a csajokat, a szexet, s a jointot sem vetik meg, ha arra kerül a sor, nem egyszer, s nem kétszer.

A hangulat rendben van, és végre azt is öröm látni, hogy nem csak a zenék jók, kvázi nem csak a zenékre építettek, nem csak arra ment ki a játék, hanem amellett is van élet a Rockhajón. A már említett beszólások, vicces snittek garantálják az önfeledt szórakozás igényének kielégítését. S habár nem tud hangoveri magasságokat elérni, de azért szárnyal ez rendesen, tényleg nem lehet okunk a panaszra. Kisebb energiabomba ez, ami után az ember feltöltődve ugrik, pattan fel a székéből, hogy az ostet azonnal meghallgathassa az ipodon keresztül.

Valahogy kívülről is nagy élmény volt, nem hogy ott lenni benne, átélni ezt az egész kalózrádiós dolgot. Meg persze hallgatni is őket, a djket, az általuk játszott unikum zenéket. S hát ahogy az lenni szokott, minden rosszban van valami jó, a hallgatókat nem érdekelte, hogy pont egy ilyen rádiót fülelnek, csak az, hogy megkapják napról napra a jobbnál-jobb rockot, amit máshonnan biztosan nem kapnának. Valamint olyan kérdéseket tehettek, olyan kéréseket szegezhettek a djk elé, melyeket ők biztosan teljesítettek, akkor is, ha tudták, hogy a hajó rádiója kalóz a javából, s tudták, hogy fentről mindenki ellenük dolgozik, a törvényekkel, az új javaslatokkal, rendeletekkel többek között. De őket ez hidegen hagyta, csak csinálták azt, amihez legjobban értetek, s szerettek csinálni. Odaültek a mikihez, mondtak pár nagy dumát, amitől minden kiscsaj, vagy asszony maga alá pisilt zavarában, s indulhatott a zene, a tánc kint az utcán, a szobában, vagy csak bent a stúdióban, a hajón. A zene, a rock az örök és halhatatlan ezek szerint, kérem szépen. A színészek meg: PSH kezdve mindenki báró alakítást nyújtott, nem világmegváltót, csak amit kellett, pont.

Curtis mozija úgy kellett ebben az évben, mint egy falat levegő. Akkor, amikor sorra futnak, szállingóznak be a nagy kudarcok, akkor, amikor már mindent a cgi és a 3d alá rendelnek, na akkor jön ő egy ilyen rádiós történettel, ami semmi egyebet nem akar elérni, semmi hatalmas, életbevágó üzenete, célja nincs, csak egyszerűen szórakoztatni akar, kikapcsolni. A nyolc pont szálljon reá, azt mondom, aztán majd még egyszer nem árt valamikor a nagy fehérségben visszanézni, s csodálni a hajót, hallgatni a zenéket, látni a djk nem éppen szürke hétköznapjait. Tehát akkor újra: aludnál, de nem tudsz. Dolgoznál, de nem bírsz…

Facebook Tumblr Tweet Pinterest Tetszik

0

The Informers (2009)

inmfc - 2009.08.17. - 1 komment

1983. Los Angeles. Van valami… Van valami a levegőben, a rózsaszín felhők felett, ami mindenkit körülvesz, megérint, s megtalál. Ahogy a gazdagot, úgy a szegényet is, ahogy fiatalt, úgy az öreget is, ahogy a gyereket, úgy a szülőt is. Mindenkit kivétel nélkül lenyom a mélybe, oda, ahol már nem számít a pénz, s ahol már meghaltak, s nincsenek meg az igazi értékek, az emberi érzelmek többek között. A gazdagság már csak egy álca, ami mögött nem található más, csak a nagy semmi, a lecsupaszított érzékektől megfosztott ember, aki nem találja a helyét világban. Nem találja, majd egy ponton túl, már azon veszi észre magát, hogy az az út, amelyen addig futott, menekült egyes egyedül, az nincs többé, elfogyott alóla. Azonban, mégis, a végső beismerésig, a zuhanást követő nagy becsapódásig még van idő, de vészesen fogy, s a kiskapu pedig ebben az esetben nem hogy segít, csak tovább rombolja az esélyeket. Tovább rombolja, hisz az érzelmeket felváltó, helyettesítő gyógyszerek, valamint a drog és szex világába való menekülés is egyre kevesebb lesz, az sem fog segíteni már. Egyszerűen nem tudja megoldani a kialakult eléggé sötétre festett életképet, egyéni helyzeteket, s problémákat… Welcome to LA. In 1983.

Bret Easton Ellis különálló mégis egybeolvadt novelláinak történéseiből sikerült egy olyan adaptációs végterméket vászonra vinni, mely láttán egyik se fél sem lehet igazán elégedett semmire - se az outsider néző, se a bennfentes olvasó. Aki olvasta az azért, aki meg nem olvasta az azért nem tud megbarátkozni ezzel a felemásra sikeredett képkockákkal teli másfélórával. Egyszerűen túl kevés ahhoz, hogy kiengeszteljen, túl kevés ahhoz, hogy azonnal fussak utána, megvegyem, vagy esetleg levegyem a polcról - újra. Túl kevés, túl rendezetlen, míg egyeseknek ez inkább szimplán elpuskázott, elhibázott büntető, kihagyott ziccer. Van kinek ez, van kinek az, de végül is egy dologban kétségtelenül egyetérthet a nagyérdemű, hogy ez az The Informers nem volt elég a megváltáshoz, de még sajnos a sikerhez se.

Valahogy mindvégig, egy „bizonytalan érzés” áll közénk s a film útjába, ami miatt nem lesz (lehetett) teljes a kép, s ami miatt az egész produktum mindennek tekinthető úgy általában, csak egy igazán jól összerakott mozinak nem. Ennek lehet oka a forgatókönyv, lehet oka a kihagyott és pluszba bepréselt egyéni sorsok, sztori szálak, ám mindhiába, nem tud kitörni. Mindvégig csak bemutat, de nem ír le, nem ad a szánkba semmi kézzel foghatót. Minden kérdésre válaszol, mint a dolgozatban, viszont nem helyesen, de nem is hibásan. Eléggé vegyes, kicsit színtelen-szagtalan, ami csak nem akar igazán működni, s elkapni. Csak nem akar, pedig értem én, mit akar elmondani, elmesélni, de ebben az esetben mégis az izzadság cseppek kevesek voltak. Ebben az esetben bizony vért kellett volna izzadni, megfeszülni minden egyes képkockáért, minden egyes történetért, mert így voltak gyengébbek, simán kihagyható életek, melyeket végül is semmi nem kötött össze. Habár ez hazugság volt, mert szemmel látható volt az, ahogy minden figura (szülő, gyermek) percről-percre küzdött az életben maradásért: azért, hogy a külvilágnak csak a jót és szépet mutassa, azért, hogy végre valahára meg tanuljon élni, megtanulja a jó és rossz fogalmát. Mindannyian, akár fiatalok, akár nem, megpróbáltak kilépni abból a mocsokkal teli világból, de rá kellett jönniük, hogy most már nehéz lesz talpra állni.

A fehér por, a félredugások, az összeomlás, a hazugságok mind-mind csak a túlélés eszközei. Egyszerűen minden szert felszippantva, nedűt letolva, bogyót beszedve se lehet megszökni az élet kegyetlen törvényei elől, hiába. Hiába próbál az apuka mindent megtenni azért, hogy apuka legyen, hiába próbál a fia valami új életbe kapaszkodni. Hiába próbál a férj családot alapítani újra meg újra, hiába halt meg valaki, ha senki se hullat érte még egy könnycseppet se. Hiába próbál a fiú érzelmeket táplálni a lány iránt, ha az állandóan más ágyban ébred, nap mint nap. Hiába a sztár sztár, ha a gyerekét nem láthatja, de nem is beszélhet vele. Hiába ember az ember, ha hibát hibára halmoz, ha nem tud úgy élni, ahogy szeretne… bár lehet nem is szeretne! Ki tudja? Egy biztos, itt ebben a világban senki sem ismer igazán senkit, se a szülő a gyerekét, se a barátnak vélt barátok a barátot. Jó pillanat volt erre a kedvenc zene bejátszása a beszéd után. Mindenki összenéz, legyint rá egyet, valaki sír, aztán elfelejtik, mintha nem is hallottak volna semmit, s nem is ismertek volna senkit. Shadows of the night, kérem szépen.

Winona Ryder, Mickey Rourke, Kim Basinger, Billy Bob Thornton, csak pár név, a nagyok közül, akik teszik a dolgukat, a kicsit soványka produkcióikkal. Talán Brad Renfro (elhunyt) az, aki kiemelhető a színészi felhozatalból úgy igazán. Aztán ott van még Amber Heard például, de ő csak a férfi szemek miatt tud szép képekkel elkápráztatni, nem éppen a játékával.

A The Informers az a film, hogy amelyben több volt, s mégis a végén kicsit szájhúzás lett belőle. Az Ellis féle alapanyagból talán illet volna még valamit kipréselni, de hát ne legyek telhetetlen, tudom. Egyszerűen csak hiányzott belőle valami plusz, a forgatókönyv is kevéske, a rendezésről nem is beszélve... viszont mégis az operatőri munka és a kiváló zenék, s egypár tényleg kiemelkedőbb jelenet miatt nem lehet nem szeretni oly annyira, hogy a hat pontomat sajnálnám rá. Természetesen a tagline, a borító, az alapanyag, az író, majdnem minden tényező, s mindenki többet ígért, viszont be kell érni azzal gyerekek, hogy néha picit unalomba ment át. Persze ez nem azt jelenti, s nem is egyenlő azzal hogy egyszer ne lenne érdemes bepróbálni, vagy megadni az esélyt neki, legalább egyszer. Tessék csak.

Facebook Tumblr Tweet Pinterest Tetszik

0

Címkék: 6 2009 the informers

Ghost of Girlfriends Past (2009)

inmfc - 2009.08.16. - 2 komment

A helyzet a következő: van egy fotósunk, Connor Mead, aki imádja a nőket, talán még a hivatásánál is jobban. Imádja, szereti a gyengébbik nemet, de általában, az esetek nagy többségében csak egy éjszakára, egy éjszakán keresztül, se tovább, mert legközelebb, a következő nap, már egy másik ágyban ébred, ami, persze, számára egy tök természetes dolog az élet(é)ben. Minden csaj a lábai előtt hever, s tényleg bárkit megkaphat magának. Aztán mikor már komollyá kezdene válni az egész idézőjeles kapcsolat - a másik fél részéről, akkor gyorsan szakít, akár online, akár egyszerre több nővel is. Ő tipikusan az a fajta, aki halászik, de amikor kifogja a nagy halat, akkor kiélvezi a pillanatot, majd visszadobja, mintha mi sem történt volna. Ámbátor lehet, igazad van, hogy ezzel a hasonlítgatással most kicsit mellényúltam, de várd ki a végét azt mondom, mert a címben szereplő három gráciáról még nem is esett szó. Csak te utánad…

Na szóval, ennek a nőfalónak van egy öccse, aki már teljesen más tészta. Nagyon elütött, elüthetett tőle, hisz éppen - a sztori szerint - venné el a nagy Őt, a kedvest. Ennek a tervnek tesz keresztbe viszont a meghívott testvér, aki egyszerűen mindent tönkretesz a nagy nap előtt, s ezzel még a házasság is zátonyra fut, azaz ágyő holtodiglan meg hasonlók. Mielőtt még azonban több zűrt is okozna, inkább visszatérnek az excsajok (hárman) szellemként, hogy kicsit ráncba szedjék a fiút azzal, hogy időutazásra kötelezik. Egy szó mint száz megismerjük a gyerek, tini, fiatal, bohém Connor Mead-et, aki egykoron még normálisan is viselkedett (hihetetlen!) a lányokkal… de aztán történt valami törés, jött az öreg, a nagybácsi tanácsai, s minden attól kezdve megváltozott az életében…

Röviden ennyit érdemes megtudni előjáróban a sztoriról, ami habár kiszámítható, s nem nagyon mutat újat, de azért a romantikus vígjátékok fogalmának, s igényeinek eleget tesz, ámerikásan persze. A gyenge kezdésből való kikászálódás után sikerült a múlt képeivel, jeleneteivel valami hangulatot, valami bájt kölcsönözni a képkockákra, de csak rövid ideig. Mert ebbe rondítanak bele, jó sokszor, a jelen eseményei, melyek minden tekintetben valahogy gyengén muzsikálnak. Nem akarnak működni, s már várod a percet, amikor újra és újra feltűnik az egyetlen üde színfolt a darabban: Michael Douglas alias Wayne bácsi. Ő volt az, aki talán a karaktere miatt is dobott egy pluszt mindig az állandóan visszaeső hangulatra, ezzel együtt megmentve a mozit a teljes lebőgéstől. Mert a többiek: Jennifer Garnertől Matthew McConaughey-ig sok mindent nem csináltak, az a nagy igazság. Pedig őrült fazonok, arcok, karakterek tömkelege mászkált ki-be a darabba, elég csak az örömapára, a koszorúslányokra, vagy akár a mennyasszony kitöréseire gondolni. S tényleg megvoltak a saját személyre szabott percek mindenkinél, de valahogy az egész produktum nem akart összeállni egy nagy egésszé.

A műfaj is erősen kérdéses, mivel a vígjáték azért ferdítés, hiszen nem voltak akkora szópárbajok, vicces snittek, beszólások, hogy azokon gondolkodás nélkül nevetni lehetett, kellett volna. Van pár megmosolyogtató scene, ez nem vitás, de azért szó sincs itt nagy és igazi nevetésről. A romantika pedig inkább vagy ismét pengeélen táncolt, s nem is volt akkora meglepetés, hogy sokszor ment át unalmas, ezerszer látott, megélt, átélt közhelyekbe, giccsbe és folytathatnám még a sort tovább és tovább. Pedig oké, vevő vagyok az ilyenre, mert mégse tűnt annyira veszélyes, reménytelen próbálkozásnak ez ilyenkor, de el kell ismerni, messze volt a tökéletestől, de még a jótól is, sajnos.

A Ghost of Girlfriends Past simán olyan lett, mint amiről a film szólt, kvázi amiről CM élete, életfelfogása szólt még a legelején - a nőkkel kapcsolatban. Azzal a különbséggel persze, hogy itt az élvezeti értéket nagyítóval kellett keresni, s nem is igazán leltem benne örömöm, valahogy. Nem kapcsolt ki, nem szórakoztatott, ami ilyen esetben kötelező, elvárható lett volna. Nem, nem lehetett itt tökéletesre gyúrni, ezt mindenki tudja jól, nem lehetett arra várni, ismerve az előzményeket, az előzetest, oké. Ám mégis az a szomorú, hogy a következő héten se fogok már rá emlékezni, mert annyira tucatkat lett, semmi több. Nesze neked Charles Dickens. Ez bizony négy pont.

Facebook Tumblr Tweet Pinterest Tetszik

0

Címkék: 4 2009 ghost of girlfriends past

Orphan (2009)

inmfc - 2009.08.15. - 2 komment

Bárki bármit mond, egy ilyen műfajú (lásd misztikus thriller) film esetében a két óra, mint játékidő, azért nagyon ijesztő tud lenni. Tényleg egy igazán, jól felépített mozgalmas-izgalmas-hangulatos mozinak kell lennie ahhoz, hogy mindvégig fenntartsa (hasa) a néző érdeklődésének, figyelmének legapróbb szikráját. Mostanság azonban nem hogy kettő, még egy órával is alig tudnak megbirkózni a műfaj készítői, sajnos. Pedig a feladat adott és egyszerűnek hangzik: az első képkockától az utolsóig bezárólag kell olyan feszített atmoszférát teremteni, melyben a levegőnek már-már ára is van. Vajon az Orphannak sikerült ez? Olvass tovább a kép alant.

Az Orphan azonban nem tett többet, mint beigazolta az előre feltett gyanúmat: a hosszú játékidővel ő sem tudott mit kezdeni. Sokszor megadta magát és az unalompercek is be-beköszöntek jó párszor. Talán, ha sokkal bátrabban nyúltak volna az ollóhoz, akkor most egy sokkal feszesebb, erőteljesebb mozinak lehettünk volna a szem és fültanúi. Komolyan gondolom, hogy ebből kisülhetett volna valami szebb és jobb, annak ellenére, hogy semmi olyan nem történik benne, amit ne láttunk volna már kismilliószor, képkockákba bugyolálva. Klisés is, kiszámítható is, de azért lehet benne mit szeretni, azt mondom. A kezdés például kapásból a székbe szegez, kérdést nem tűrően, de aztán az egész átmegy ilyen családi drámába.

A történet amúgy egy fiatal házaspárról szól, akik adoptálnak egy aranyos-kedves kislányt. Azonban a bájos külső, zord lelket takar vagy mifene, ergó nem az, akinek látszik, csak megjátssza magát, s nem az, akinek mondja magát. S pont egy olyan családhoz kerül, ami már megjárta a poklok poklát nem egyszer-nem kétszer, a született gyerekek s meg nem született/elveszett gyerek miatt. Ezen, pedig, nehezen tudja csak túltenni magát az anyuka, italhoz is nyúl, rossz álmok is gyötrik, de aztán beleegyezik Esther érkezésébe, aki különleges, s más, mint a többi. Nem tűnt fel?

Na igen, semmi új nincs ebben a filmben, csak a szokásos veszélyes kiscsaj, aki rosszban sántikál, s aki állandóan keresztbe tesz anyucinak, meg úgy általában véve mindenkinek, aki csak az útjába áll például. Szövögeti az ördögi tervét, közben fűbe harapnak az emberek tisztességgel, de aztán egy idő után már játszótársa, kvázi ellenfele is akad, aki hamar meglátja benne az igazi arcát, s átlát rajta. Lényegében ez az Orphan kicsit nagyon hosszan, hosszú lére eresztve. Az igazán izgalmas (már ha lehet annak nevezni egyáltalán) részek, jelenetek azok csak a második félidőtől datálhatóak, mert az első inkább a drámára ment rá. Gondolom az is direkt volt, hogy a legelején megismerteti velünk kicsit a családot, hogy ne legyenek felesleges miértek a nézés közben, s ne legyenek elvarratlan szálak sehol. Ezzel a lépéssel azonban inkább húzza az ember idegeit, aki egy idő után már csak arra vár már, hogy mikor kerül képbe a kislány. Mert igen, nagy az öröm az első pár percben, de aztán beindul a mozi, egyre sötétebbé, egyre titokzatosabbá válik minden a család, s az új jövevény körül.

Jaume Collet-Serra (tudod, Viasztestek, ismerős) legújabb mozijának igazából nagyobb volt füstje, mint a lángja. Tiltakoztak ellene ezerrel, amivel akarva-akaratlanul kicsit nagyon ráirányították a néző figyelmét a darabra, de csak nem akart, tudott kitörni a középszerből, csak nem sikerült neki, hiába. Pedig Esther nem finomkodik, az őt alakító Isabelle Fuhrman teszi a dolgát, az anyuka szerepében Vera Farmiga is egy elég korrekt alakítást nyújt, a küzdelem rendben van, az igazság az meg már csak meglepő, ahogy az lenni szokott, a szereplők túlélő hajlamairól nem is beszélve, és mégis kevés. Az öt pont azért szálljon reá mindezzel együtt is, csak ez a tagline („There's something wrong with Esther”) ne fájna ennyire, amikor meglátom újra és újra. Ki akar akkor ezek után gyereket örökbe fogadni, valaki?

Facebook Tumblr Tweet Pinterest Tetszik

0

keresés}

friss}

megmondom}

top5}

pertíz}

bwoodi színes}

favourite}

linkek}

licenc}

Nobel Son (2007)

inmfc - 2009.08.20. - Szólj hozzá!

Címkék: 7 nobel son

Easy Virtue (2008)

inmfc - 2009.08.19. - 3 komment

The Boat that Rocked (2009)

inmfc - 2009.08.18. - 2 komment

The Informers (2009)

inmfc - 2009.08.17. - 1 komment

Címkék: 6 2009 the informers

Ghost of Girlfriends Past (2009)

inmfc - 2009.08.16. - 2 komment

Címkék: 4 2009 ghost of girlfriends past

Orphan (2009)

inmfc - 2009.08.15. - 2 komment

Címkék: 5 2009 orphan