Adventureland (2009)

inmfc - 2009.08.26. - 1 komment

 

1987-et írunk, a nyár beköszönt, a rádióból ömlik a népre a Rock me Amadeus, a szekrényben harsány színek fogadnak, cicanadrágok árulkodnak a feszes kis idomokról, ne tovább már a joint se ismeretlen fogalom, ott lapul az a zsebekben, úgy ahogy az italok az ülés alatt. A fiatalok pedig csak fiatalok, kiélvezik az élet minden egyes percét, amíg még megtehetik. Buliznak, csajoznak, pasiznak, az álmaikat kergetik, várnak az igazira, aztán várnak a first lovera meg arra, hogy elszakadjanak egy kicsit a családtól, a bajoktól, a problémáktól. Erre pedig van is egy lehetőségük, ami minden amerikai fiatal nagy álma, egy utazás a föld körül, azaz róni a kilométereket, beutazni, körbejárni a világot, új tapasztalatokat, élményeket szerezni, majd azokkal felvértezve már indulni el a nagybetűs nagyvárosba tovább tanulni, szerencsét próbálni. Azonban az álmokat legtöbbször nehéz valóra váltani, és ez Jamesnek, az újságírónak készülő fiatalnak se megy simán, ahogy azt előre jó alaposan kiszámolta - magának.

Címkék: 2009 8 adventureland

Zene nélkül mit érek én III.

inmfc - 2009.08.25. - Szólj hozzá!

Ha lemaradtál az egyről meg a kettőről, akkor azért, ha megvoltak akkor pedig azért érdemes s kell most a füleket hegyezni. Igaz, hogy a legutóbbi ilyen kis zenei maraton óta sok víz lefolyt a Dunán, s eltelt cirka három hónap, de hiába kérem, mert megint összejött annyi sláger(gyanús) zenei remek, hogy ember legyen a talpán, aki csak úgy egyszerűen elmegy mellettük se szó se beszéd nélkül.

Őszintén bevallom, voltak olyan zenék, amelyek még így se tudtak beférni a nem éppen gyengének titulálható 25 fős mezőnybe, ergó erősen akadtak meleg pillanatok a lista összeállításakor. Voltak olyan filmek, lásd az összes megtekintett bwoodi, ahol nem egy vagy kettő zene küzdött egy helyért, hanem négy vagy öt legalább. Ezek szerint, ha eddig még kimaradt volna, a fő elvem nem más ilyenkor, mint hogy egy filmet csak egy zene képviselhet itt. Azért is, mert az igazán legjobbak, a legjobb ostek azok majd úgyis a top25 után kapnak némi teret, helyet a kibontakozásra.

Visszatérve még a számokra, az tisztán látszik, hallatszik majd, hogy nem akármilyen vegyes válogatottal van dolgunk, ahol azért biztosra veszem, hogy mindenki megtalálhatja a neki "teccő" műfajt, a kedvencet, valami újat, valami régit - nosztalgia címszó alatt. Van szomorú, van vidám, van tüctüc, van musicales, tényleg nem lehet egy rossz szót szólni a listára. Arra a listára, ami elsősorban az én kedvenceimet tükrözi számodra, az utóbbi három hónap alkotásait felölelve.

Ami fontos még: a jútyúb hozza el neked a zenét, míg a filmekre kattintva érheted el az írásokat, ha esetleg valami csoda folytán nem olvastad volna el, még eddig... Hallgasd, élvezd, dancelj. Tekerd fel a hangerőt, azt had' szóljón!

Fighting (2009)

inmfc - 2009.08.24. - Szólj hozzá!

Na ide figyelj barátom: nem biztos, hogy egy puccos irodában, a nap valamennyi órájában az asztal mögött ülve tudsz egyedül, csak is egyedül (sok) pénzhez jutni. Mert ha körbenézel, itt kint az utcán, akkor jól láthatod, hogy ugyanúgy meg vannak a kiskirályok, hogy ugyanúgy felsorakoznak egymás után az éjszakában - a party előtt - a hófehér limók, s ugyanúgy megy és forog az üzlet aktatáskába rejtett sok-sok pénzzel megállás nélkül, mint a négy fal között. Hitted volna? Jól hallod barátom, ez az utca, s te benne meg élsz, nem is tudsz róla. Mielőtt azonban még feltennék neked egy igazán fontos kérdést, azelőtt nem árt tisztázni fiacskám néhány dolgot. Az első, hogy mindig legyél résen, mert itt sem babra megy a játék. A második, amit a helyedben sosem törölnék ki a fejemből: a győzelem nem mindig győzelem. S a harmadik: ne beszélj sokat, vili. Egyszerűen csak állj mögém, majd én elhozom neked a Kánaánt, már ha vágod mire célzok itt. Áh, de hagyjuk is a rizsát, a lényeg, hogy most kapsz Tőlem egy lehetőséget, hogy pénzt keress magadnak (meg nekem is), de sokat. A kérdésem: tudsz bunyózni? - mert ha igen akkor fognak csak igazán szeretni, tesó.

 
A Fighting aka Bunyó személyében nem maradtunk igazi pofonok, és testcsaták nélkül ebben az évben se. A lejárt lemez itt is se porosodik tovább a polcon, a helyére kerül az, és attól a perctől fogva már, a rég kitaposott ösvényen evickél el valahogy a harmatos forgatókönyv. Hiszen, a csóró, messziről jött, utcán élő kisember küzdelme minden egyes pénzért nem új keletű idea a vásznon, legfeljebb csak a körítésben, a találásban szokott némi változás bekövetkezni. S ez most sincs másképp, ott van a történet középpontjában az ember, aki egyedül a nagyvárosban barátok, testvérek, szülők nélkül kell, hogy küzdjön kint az utcán. Minden egyes nap új és váratlan veszélyeket hoz magával, amire csak néhányan képesek odafigyelni, s harcolni is ellene. Az utca az más, az nem nyújt semmilyen biztonságot, ott nem lehetsz a magad ura, legfeljebb csak akkor, ha megmutatod, hogy mire vagy képes. Mire vagy képes akkor, ha hátba támadnak és neked esnek, váratlanul, minden ok nélkül. Emlékezz, nincs melletted senki, aki segítene, ha bajba jutnál, az utca törvényei állnak veled szemben, a hétköznapokat nem tudod csak úgy kikerülni.
 
Viszont téged nem olyan fából faragtak, akit csak úgy könnyen le lehet írni. Te mész előre, csinálod a dolgod, azt a keveset, amivel megdobott a gép. Te harcolsz, küzdesz egészen az utolsó pillanatig. Te mindig nyerni akarsz, nem adod fel soha, mindig talpra állsz, bármilyen „fal” is álljon előtted. S végül is ez a harcos karakter fog bejuttatni a bunyózás világába. Abba a világba, ahol nincsenek érzelmek, fegyverek vagy barátok, csak ellenségek, de azokból akad pár raklapnyira valóra. Azonban a segítő kezek is elkélnek olykor, mert nélkülük nem jutsz sehova, nem jutsz egyről a kettőre. Kell egy mentor, aki felfigyel rád, majd némi pénz, részesedés fejében bunyókat zsíroz le neked, már ha nyersz, és nyersz, ahogy az tervbe van véve. Ha pedig minden klappol, akkor kis túlzással dől a lé. Új sms, új ellenfél, a tét egyre nő, s egyre inkább tisztábban látsz, bejutsz a színfalak mögé, ahol már a győzteseknek nincs helyük. Az ismertség pedig ideje korán meghozza számodra egyszerre a jót és a rosszat is. A jó az, hogy megismerkedsz egy csajjal, akinek az élete is igazán messze van a habostorától, s ugyanúgy számolja a napokat, ahogy csak te. A rossz pedig a régi barátok, a régi emlékek, a múlt eltitkolt részleteinek újra arcul csapása, pont akkor, amikor már azt hiszed, hogy egyenesbe vagy és értél. A múltat magad mögött hagyni pedig nem tudod, kint az utcán se.
 
Ahogy megy előre a Fighting, úgy lesz egyre tisztább ez a kép a főhősről, a bunyósról, és magáról a küzdelmekről. Azaz, hogy a pénz nem minden, a győzelemnek is ára van, a múlt elkísér bárhova is mész, s semmi valamint senki sem az, ami/aki elsőre látszik. Először még csak egy tanuló vagy, egy kívülálló, aki örül a pénznek, majd a fokozatos tanulás során, alatt már meglátod, hogy mit rejtenek az arcok, hogy kire számíthatsz, kiben bízhatsz egyáltalán akkor, amikor már minden(ki) ellened van. Kábé, valahogy ezt lehet kiszűrni a klisés képkockák mögül, amiket éppen nem szerelmi izével meg bunyónak készített (de nem az) bunyóval öntöttek le. A dráma azért itt is helyén van, habár nem nyomják le a torkodon erőltetetten, de azért simán belerondítanak az összképbe így is. Sokszor laposodik el a mozi, nagyon hullámvasút íze is van az egésznek, a baj csak az ebben, hogy legtöbbször lent vagyunk, és nem éppen fent. Mindez köszönhető leginkább a zsírszegény forgatókönyvnek, a gyengén teljesítő színészeknek, az unalmas dialógusoknak, s a bunyó hiányának. Természetesen ez utóbbit embere válogatja, de a cím meg akkor megtévesztő lehet mint sem eltalált fajta. Nem arról van szó oké, hogy nagyítóval kell keresni benne az echte testcsatákat, viszont alig ha hiszem, hogy attól majd négytől (négy egész darabtól) mindenki lement hídba, és megnyalta volna a tíz ujját, - wrong. Így mondhatom azt, hogy senki számítson majd percről-percre szállingózó, már-már erőn felüli csatákra, olyan ütésekre, melyek téged is elérnek, és földre terítenek. Olyan tipikus amerikai, ami mindennek eleget tett, csak a legfőbb célkitűzésnek nem.
 
Felkapott (why) Tatum gyerek ide, eddig jó, most már egyre vérszegényebb alakításokkal bíró T. Howard oda, a Fighting kevés lett, talán még egyszeri nézésre is. Hiába teszik be az embert, a problémákkal teli embert, akin látod, hogy nincs más esélye, ha az egyedül nem tud megbirkózni a bunyó címmel meg az elvárásokkal. Aki, talán, ennél többet nem vár, az biztos nem fog csalódni, aki azonban nem csak simogatásokat akar látni, annak nem hiszem, hogy ez lesz a kötelező, s legjobb választás ebben a műfajban. Habár az ütések, a pofonok, amiket hősünk az élettől kapott, az rendben van, valamint az is, hogy picit benézhetünk a bunyózás világának egy pici sarkába, de ez sajnos csak kevés képkockára elegendő tartalmat szolgáltatott a pót szálak mellett (azért az a jány csinos volt, na) s fejében. Négy pont lett ez összességébe, se több, se kevesebb. Ja és a kérdésem: tudsz bunyózni - mert ha igen akkor fognak csak igazán szeretni, tesó.

Címkék: 4 2009 fighting

The Children (2008)

inmfc - 2009.08.23. - 1 komment

A gyerekek tudnak aranyosak, szépek, okosak lenni, ezzel gondolom mindenki egyetért, de előfordulhat az is a jelek szerint, hogy kést ragadnak, és csak arra várnak meg vágynak, hogy valahogy balesetet okozzanak, de nem olyan szerencsés kimenetelű félét, hanem annál sokkal rosszabbat. A szülők pedig vigyázzanak magukra kérem, mert nincsenek sehol se biztonságban, akár egy szánkó, akár egy mászóka is tud fájdalmas következményekkel járni, ha éppen ott a közelben tartózkodik egy, a sok ördögfióka közül. Röviden akkor: Tom Shankland (WAZ direktor) brit mozijában tehát a gyerekek a szülők ellen fordulnak, miután egy csúnya hányás után valami bacival felvértezve ilyen hajlamaik születnek meg s alakulnak ki. Te is hallod, most jönnek…

 
Az biztos gyerekek, hogy a kliséket nem kell keresni itt se, mert azok találnak meg minket képkockáról képkockára, állandóan. Bár nem annyira a vészes helyzet, mint az mostanság trendi, de azért az erdőkkel körülvett, messze a főúttól található házikótól kezdve egészen a végkifejletig, található benne szép számmal amúgy már ezerszer lerágott csont is. Ezen kívül vannak még langyi és extrém mód kiszámítható jelenetek, de mégse lehet olyannyira nem szeretni a mozit, mert van mi kihúzza a csávából, a gödörből, majd minden esetben. Ilyen tényező lehet például, a kis bevadult gyerkőcök, akik nagyon profin viszik véghez a csúnyán nézést, a sikítást, a csörömpölést, azaz tényleg kinézed belőlük egy idő után, hogy erre is képesek (lennének). Aztán ott van a hangulat, ami habár tényleg nem mindig tud a toppon (maradni) ragadni, kvázi sokszor adja meg magát, de a játékidő nagy részében azért odaszegezi az ember tekintetét a történtekre, s ez azért egy jó pontnak is tekinthető.
 
Már az elejétől kezdve az erdővel, annak zajos & ijesztő hangjaival próbál berántani a moziba, mondanám sikerrel, de az utána következő családi pillanatok azonnal megölik ezt, a bevezetésre épített, s abból kihámozott felfokozott várakozásunkat. Természetesen, már közben is egyre jobban terjed a betegség (?) ezáltal nő a fordulatszám a moziban, de az igazi áttörésre várni kell legalább a félidőig, ahogy az talán már nem is lehet nagy meglepetés klisésen. Az ebben a második félidőben található kinek izgalmasabb, kinek nem jeleneteket csak az irreális cselekvések zavarják meg valamelyest. Erre lehet azt mondani persze, hogy ez csak egy apró tűkeresés a szénakazalban esete, de mégis van benne egy elgondolkodtató szál, ami miatt egyszerre lehet egyértelmű meg nem is mindaz, ami ott történik, forog le a szemünk láttára. Kibontanám akkor, hogy mire is célzok itt…
 
Mindannyian tisztában vagyunk vele, oké, hogy a gyerek és szülő kapcsolata az nagyon szoros tud lenni, de azért vannak esetek bőven, amikor ez pengeélen táncolhat. Hisz nem kell messze menni, itt van a The Children-ben a legjobb példa. A kislurkó már harmadszorra megy a késsel kezében a szülő felé vagy éppen csak egy újabb törés, eltűnés következik be rövid leforgása alatt a gyerekek miatt, de a szülő mégse tesz semmit, nem lép a gázra, nem tűnik el onnan, azon nyomban. Persze ez is lehet egy megoldás: ott maradni, amíg a gyerekek újra jobban nem lesznek, nonono ez inkább mégse. A kiskapu, ami miatt érezheted úgy, hogy van érelme, az a gyerekek ravaszsága, kétszínűsége, ergó mindig a másik, a szebbik arcukat mutatják a gyilok után, de mégiscsak minden ő miattuk történik, nem különös? Újabb kiskapu lehetett volna még a kulcs [na meg a kocsi] szerepe, ami mindvégig ott volt, csak arra várva, hogy beizzítsák, erre ki gondolt, most komolyan? De ez csak pár volt az ilyen rejtélyes kérdőjelek közül, mert az eltört a lábam, s mégis tudok vezetni elméletet még nehezebb levezetni - számomra.
 
Még egyszer mondanám, előfordulhat, hogy csak engem zavartak ennyire ezek a furcsa döntések, helyzetek, viszont egyszerűen nem lehet(ett) elsiklani ezek felett az írásban. Persze a The Children még így se lett annyira rossz a kategóriáját nézve, mert meg vannak benne a gyerekek, van benne kiváló operatőri munka (ahogy a fehér havat a vérvörös tenger, tócsa ásztatja el, az megért egy misét) meg hangulat s szemöldök felhúzós jelenet is akad benne, tehát az átlagot azért a butaságai miatt simán hozza annak, aki nem agyal ennyit a film alatt éppenséggel. A legfőbb kérdésekre, talán helyesen s okosan nem adja meg a választ, a nézőre bízza azt, nem ragozza túl, nem mesél bele semmi misztikusat, csak minden úgy történik, ahogy az elképzelhetetlen. Az öt pontot azért megkapja, egyszer elment szódával. Meg hát voltak is benne szép, kemény pillanatok, ahogy a gyerekek tökösen mozgatták a felnőtteket, mint sakktáblán a figurákat, valamint ahogy a tinink miniszoknyában flangált a színen, a mínuszban, miközben a keze majdnem lefagyott, na. Biztosan öregszem, már ez a film se tudott meghatni, ennyire egyszerű volt a történet.

Címkék: 5 the children

Donkey Punch (2008)

inmfc - 2009.08.22. - 5 komment

Három, nem éppen tininek kinéző tini elindul nagyvilágot látni (az estébe) ilyen zene alatt, hogy kirúgjanak a hámból, bulizzanak egyet a partyface-kel, s annyit igyanak, szippantsanak amennyi csak beléjük fér. Viszont, ez az egész mókázás olyan jól sül el, hogy négy tök ismeretlen fazon hajóján kötnek ki, ami lényegesen több és jobb alternatíva a vártnál, mármint amivel előzetesen számoltak a plan elgondolásakor. Így aztán a napnál is világosabb, hogy némi klisés hezitálás után már ott is vannak a hajón, ahol a beszéd helyett a tettek mezejére lépve: egymásnak is esnek a felek [szex], annak rendje és módja szerint. Azonban a donkey punch ideje korán véget vet a nagy összebújásnak.  

 
A britek szeretik, én nem nagyon. Igazán nehéz felfogni, hogy pontosan mit is esznek (ettek) ezen a filmen a szigetlakók, pár kilométerrel arrébb, mert hogy semmi különös nincs benne, ami miatt átlag felett teljesített volna éppenséggel, az, biztos. Bár tényleg hiba nélkül megmutatták nekünk, hogyan is kell egy filmet semmilyenné, totál érdektelenné varázsolni, de alig ha hiszem, hogy ez volt a terv, ez volt leírva az első oldalra a forgatókönyvben. Abban a faék bonyolultságú „dologban”, melyből talán ki lehetett volna hozni, vagy mondom úgy: kötelező lett volna kihozni ennél több kakaót s muníciót. Akkor is, ha legbelül tudjuk, hogy a klisé az itt sem ismeretlen fogalom, s akkor is, ha közben nincsenek véletlenek, minden úgy történik, ahogy az a filmes nagykönyvekben le van írva. Egyszerűen nem kell ahhoz matematikusnak lenned, hogy kiszámold ki lesz a következő a sorban, aki fűbe harap, s nem éli túl a kalandot, a hajókázást vesztére.
 
Az ember csőrét azonban még a klisés dolgok se bökik annyira, mint az irreális cselekvések, a buta karakterek, s a főként ezáltal unalomba fojtott hangulat. Az izgalom sehol, pedig egy idegenekkel körülvett hajóban, valahol a tengeren, a semmi közepén azért elfért volna (még) egypár izgulósabb, remegő hangú kiáltás, kétségbeesett arc és szépen elhelyezett adrenalinombák helyenként a feszültség, a fokozás végett. De nem, kérem szépen. Persze hazugság lenne azt állítani, hogy ebből semmi sem valósul meg képkockákba tömörítve, mert van azért próbálkozás becsülettel, csak ezért a sok rosszért nem jár pont egyszerűen, mert minden a visszájára fordul ilyen jelzőrakétás tök felesleges húzásokkal, meg jelenetekkel. A nagy dobások, húzások elmaradnak, úgy fogy a nép emberre, arcra pontosan a hajón, ahogy az várható, s nem meglepetés, ez pedig nem elég.
 
Zárt ajtók, zárt ablakok, a kulcs valahol a vízben, a tenger mélyén, mi pedig tehetetlenül sodródunk (már ha akarunk, oké) az árral, előre a semmibe. Egy szó mint száz: a Donkey Punch [tinithriller?] biztos jó film is lehetett volna, biztos izgulni is lehetett volna rajta, vagy szorítani egy pár szép csajnak, pasinak is, de nem, nem lett az, koránt sem. Lehet ezért fejrovásban részesíteni a rendezőt, az operatőrt, a színészeket, tényleg mindenkit, viszont mindhiába. Egy íztelen - szagtalan filmet raktak le ide elénk akkor is, amiből elég nehéz egy valamire is értékelhető momentumot megragadni, ha csak szex scene-t egyesek nem tartják annak éppen. Fájó igen, hogy pont ez marad meg az ember emlékében, a kettő pont ezért is jár, nem másért. S akkor itt a vége…

Címkék: 2 2008 donkey punch

Observe and Report (2009)

inmfc - 2009.08.21. - 1 komment

A plázás filmekből sosem elég. Ebben az évben egyszer már a nagy kilókkal rendelkező biztonsági őr Paul Blart megvédte a plázabelieket, de nagyon úgy néz ki, hogy ez csak a kezdet volt. Nem maradhatott versenytárs, ellen nélkül, jött is Seth Rogen főszereplésével ez az Observe and Report című, amely lényegében, semmi újat nem hozott magával. Viszont ami még ennél is szembetűnőbb & rémisztőbb volt: mintha ugyanazt látnánk, képkockáról képkockára, mint akkor. Persze, azért a csomagolást itt-ott megváltoztatták a rend kedvéért, azonban komolyan mondom: teljesen felesleges íze van ennek a filmnek. Egy keserű pirula és semmi több, amit felejtenél el azonnal mindörökre, nem csak a sablon, hanem a töltelék miatt is.

 
Miről is van szó pontosan? A történet szerint a kicsit kattant, nyomott biztonsági őr álma, hogy rendőr lehessen, és magához ölelhesse végre valahára a pláza egyik cicáját, akiért mindenét odaadná. S miután a bevásárlóközpont ala pláza parkolójában egy kabátos ürge mutatja meg a szerszámát [perverz] az arra haladóknak, járókelőknek, autóból ki vagy beszállóknak, ezzel súlyos traumát okozva több emberben is, a biztonsági őrünk úgy érzi, hogy elérkezett számára a megfelelő pillanat, hogy álmait valóra váltsa. Ebbe a szépen lefestett jövőképbe piszkit bele az fbi azzal, hogy egy szakképzett embert küld a tett helyszínére…
 
Az egy dolog oké, hogy pont szerencsétlenül jött ki a szórás a plázás filmekből erre az évre, kettőt is kaptunk is nyakunkba, tényleg előfordul az ilyesmi, aláírom. Azonban ami a nagy bosszúság lehet igazán a nagyérdeműre tekintettel, hogy az egyik rosszabb lett, mint a másik. Nagyítóval kell keresni ebben is az értékelhető jeleneteket, jóformán még élvezni sem lehet, hisz annyira ostobán, unalmas stílusban csordogál el a másfélóra, melynek végén azt kérdezed magadtól, hogy ezt most miért kellett. Ami nem megy, azt nem kell erőltetni, és ezt pedig nagyon nem kellett volna. A nevetés az elmarad, már-már kínosan telnek el a percek félmosoly nélkül. Helyette övön aluli ütésekkel soroznak minket, melyek befogadására ember legyen a talpán, aki hivatott. A magas (alacsony?) humor ingerküszöböm itt is előjön, mert csak nem akaródzott legalább kis mosolyka költözni az arcomra, de egyszerűen ezekkel az otromba, káromkodós, s folytathatnám még a sort a minőségi másodpercenként közénk dobált humorosnak vélt humorbonbonokkal, igazán nehéz elérni azt, hogy a hangulat is beköszönjön végre valahára. Köszöntem szépen, de ebből én nem kérek, kértem.
 
Szánalmas szenvedés ez az egész Observe and Report, számomra. A minekvan kategória abszolút favoritja jelen pillanatban, ez nem kérdés. Sokszor még a maradék gyógyszer is elgurul, s picit brutálba megy át a történet, amit ugyancsak fejcsóválás kísér mindannyiszor, s még az örök költői kérdés is kicsúszik a számon: miért? Seth Rogen nem nagy kedvenc itt, ez az igazság, viszont ilyen filmekkel inkább még jobban elássa magát, pedig a srác nem reménytelen, voltak neki jó húzásai is az év folyamán. Ez tutira nem fogja kirakni az ablakba, úgy ahogy a többi nagy színész sem, két pont a jutalma, mindenkinek, s csak újra ne lássam a közelembe.

Címkék: 2 2009 observe and report

süti beállítások módosítása